2019. július 16., kedd

Gyorskeresés

EMILY Poszt apokaliptikus sci fi történet egy kislányról! (Javított verzió)

Írta: | Kulcsszavak: Emily sci fi novella . írás . történet . Youtube rövidfilmek . sci fi novellák

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Emily
(Poszt Apokaliptikus Sci-fi Novella) Írta: Koródi Antal

Első fejezet. A Holtak városa

Éreztem, hogy hamarosan magamhoz térek, az álom lassan nyúlósan engedett csak ki a szorításából, még mindig éreztem megnyugtató ringatását, mintha csak egy csecsemő lennék, aki az anyja karjaiban, békésen alussza délutáni álmát. Először a hallásom tért vissza, furcsa módon csak a bal fülemre hallottam, azzal is csak tompa távoli ritmikus robajszerű hangokat. A szememet még nem nyitottam ki, mert lefoglalt az egész testemet átjáró érzés analizálása. Valamiféle mozgást végeztem, nagyon lassan himbálóztam valaminek a hátán, előre hátra. Ekkor teljesen kinyitottam a szemem és tátva maradt a szám az elém táruló látványtól.
Valamilyen tengerparton térdeltem a bokáig érő vízben, úgy tíz méterre a parttól, éreztem, ahogy a hullámok, amiket eddig valamiféle álombéli képzelgésnek gondoltam, lágyan ostromolják a hátamat, kedvesen, de határozottan megpróbálva kifelé terelni a part irányába. A nap pont a fejem felett tűzött nagyon erősen, éreztem, kellemetlenül égeti a fejem tetejét, oda kapva a kezem furcsállva vettem tudomásul, hogy nincs rajtam a szolgálati sapkám, az oldalán az Aegis 1 állomás logójával, amit mindig a viseltem az állomáson. Szemben velem az egész partvonalon, éles csipkés sziklák sorakoztak, mintha csak háborúba induló szikla katonák volnának, akik a hullámokat próbálják vissza szorítani a saját területükre. A csipkés sziklák felett egy plató kezdődött, egészem ameddig csak elláttam jobbra is és balra is végig húzódva a partvonalon, mintha csak egy sziklából kivájt medencébe pottyantam volna, egyenesen az álmok birodalmából. Hátra fordítottam a fejem, meg sem próbálva felállni a térdig érő, lágyan hullámzó kékes lilás folyadékból, és hitetlenkedve láttam, hogy ameddig csak elláttam, víz van egészen a horizontig. Éreztem, hogy a hullámok még mindig a lábamat lökdösik, és lassan libabőrössé válik a testem a ragyogóan szikrázó fejem felett csücsülő nap ellenére is.
Visszafordultam a part felé, és ismét a furcsa formájú csipkés sziklákat kezdtem tanulmányozni. Már nem is tűntek olyan félelmetesnek, Úgy derékmagasságig érhettek, és pár méter után egy meredek sziklafal nőtte ki magát a testükből, amit innen ahol álltam, körülbelül három megtermett ember magasságúnak saccoltam. A plató teteje teljesen sima volt, és követteve a partvonalat. Csak néha törte meg az egyhangúságot pár furcsa levél és növényzet nélküli kiszárad fa. Közelebb lépkedtem a süppedős víz alatti homokot felkavarva csupasz lábaimmal. Most pont a sziklák előtt álltam, és egy olyan furcsa kiszáradt fa magasodott felettem a félig kihajolva a víz fölé. Érdekes, hogy csak most vettem észre, gondoltam. Ahhoz sajnos túl magasan volt, hogy a Föld és sziklafalból kiálló gyökereibe belekapaszkodva felhúzzam magam a magasba.

Ekkor megláttam valamit megcsillanni a parton és minden eszembe jutott. Minden erőmet összeszedve, felkapaszkodtam a parti sziklákra, vigyázva, hogy ne vágjam meg magamat, felmásztam a pár méterre fölöttem húzódó peremre, és megláttam mi csillogott a napfényben. A négykerekű terepjáróm volt, amivel megérkeztem a partra, hogy kimossam a ruháimat, és vegyek egy jó hideg fürdőt, mielőtt visszatérek a küldetésemhez.
A fegyverem volt, ami a jármű kerekének támasztva csillogott a napfényben, a ruháim már rég megszáradtak a szikrázó napfényben. Más körülmények között soha nem hagytam volna ilyen messze a fegyveremet, de ezen a helyen, akik fenyegetést jelenthettek a számomra, nem rendelkeztek kezekkel, bár rendkívül veszélyesek voltak azok nélkül is.

A terepjáró egy szomorú látványt nyújtó lapos épület szerűség árnyékában állt, ami lentről a vízből nem látszott. A távolban az elhagyott város romjai látszottak. Mint kísérteties felkiáltó jelek, úgy álltak a felhőkarcolók maradványai, innen is jól látszott az enyészett.
Minden szürke volt, ablak nélküli halott épületek voltak, egy kísértet város legszélén. Ezt a helyet már csak a szellemek lakták. Lassan a járművemhez lépegettem, vigyázva, nehogy belelépjek valamibe a sziklás talajon. Felvettem sötétszürke katonai álca ruhámat, becsatoltam a mellényemet, amiben a tartalék tárakat tartottam a puskámhoz, felvettem magas szárú, minden időjárásnak, és fogsornak ellenálló katonai bakancsomat. Miután kész voltam az öltözködéssel, és bekapcsoltam az öltözékem hűtő rendszerét, fejembe nyomtam a sapkámat is, és karba tett kezekkel neki dőltem a járművem oldalának. Azon morfondíroztam, hogy hol folytassam a keresést. Két napja vagyok ezen a helyen. És nyomát sem leltem annak, amiért itt vagyok. Két nap óta most engedtem magamnak annyi luxust, hogy fürödjek a kékes lilás ásványoktól gazdag tenger vizében, ami a város mellett húzódott, és aludjak pár órát a sziklák védelmében, tudva hogy a szellemek, sosem jönnének a vízpart közelébe.

Újra elnéztem a kísértetváros irányába. a sok torony úgy tört az ég felé, mintha egy temetőben a föld alól előnyújtózó kísértet kezei volnának.
Sóhajtottam egy nagyot, és beszálltam a zárt terű katonai járműbe, amit az egyik kihalt és elhagyatott katonai létesítmény parkolójából, tulajdonítottam el.
A saját járművem, amivel megérkeztem ide, túl nagy feltűnést keltett volna, ezért elrejtettem, egy félig ledőlt épület garázs részében, ami hajdan talán egy bevásárló központ lehetett.
Így is megvolt az esélye hogy szellemekbe botlok, akik tovább vívták a gazdáik álltál elkezdett háborút ebben a furcsa elfeledett, és kihalt világban, ahol már semmi és senki sem élt. Remélhetőleg egy valakin kívül. Akinek a keresésére idejöttem, és aki nélkül nem megyek vissza, ha bele halok sem.
Sebességbe tettem a járművemet, és megindultam a holtak városának irányába.

Második fejezet. Sötét mindennapok.

Hirtelen ébredt fel, és azonnal teljes éberséggel fülelt körbe, de nem hallott semmi különöset. Csak a szél halk süvítését a romok között, és a patkányok zizegését, ahogy elhullott rovartetemekre vadásztak a romok között. Őt békén hagyták, túl régóta éltek együtt, hogy megtanulják, nem jó ezzel a gyors kétlábú lénnyel ujjat húzniuk, mert hiába vannak többen, nem járhatnak túl az eszén.
- Nem mintha nekem több kajám lenne, mint nektek -
Gondolta, miközben nesztelenül felállt, és fegyverét lövésre készen tartva, testét a falnak szorítva, kilesett az egyik gránát ütötte lyukon az éjszakába. Nem látott semmit, bár a szeme máris alkalmazkodott a kevés fényhez, tudta, akkor sem látná a szellemeket ha, közvetlenül az őt rejtő romos épület együttes lábainál lesnének rá a sötétben. Felnézett a csillagos égre, ami fölötte ragyogott a hiányos tetőszerkezeti elemek között, és látta a kettő holdat, amik úgy ragyogtak az égen, mint két lámpás a sötétben.

Kicsit megnyugodva lekuporodott a sarokba, bakancsa orrával, odébb tessékelve egy átlagnál bátrabb kíváncsi patkányt, és mellénye zsebéből előhúzta a tegnapi ebédjének maradványát. Egy félig megrágott fehérje kockát.
- Az utolsó előtti - Gondolta, mielőtt beleharapott az ízetlen fehér Szinű táblába.
Ezeket a készítményeket a katonaságnak fejlesztették ki, és szerencsére sokat lehetett még találni belőlük, a helyőrségek és barikádok maradványai között.
- Még jó hogy semmi szagotok sincs -
Súgta félhangosan, csakhogy saját hangját hallva megnyugodjon kicsit. Különben már mindet felzabálták volna a patkányok gondolta, és bekapta a maradékot is. kesztyűs kezét a nadrágjába törölve, ivott egyet a nagynyomású kulacsából, ami 3 liter vizet volt képes tárolni, kis mérete ellenére is.

- Ma újra el kell mennem kajáért - Súgta maga elé halkan.
Ezt a szokást csak nemrégiben vette fel, egész pontosan akkor, mikor egy elhagyott támaszponton, amit valószínűleg civilek vettek birtokban az utolsó napon, megtalálta azt a bizonyos tárgyat.
- Utolsó nap - Gondolta, igen a nap, amikor mindenki meghalt, aki nem tartózkodott legalább húsz méter ményen a föld alatt, a végső csapás, ami véget vetett az évtizedes háborúnak, és egy csapásra kiirtotta a bolygó összes városában az életet. Emlékszik arra a napra, bár csak hat éves volt, ahogy az anya kezét szorítva, szaladnak le valamiféle bánya szerűségbe mélyen a föld alá, emlékszik arra is, ahogy kicsúszik a keze az anya keze közül, és a földre zuhanva, kétségbe esve üvöltött. De nem volt senki, aki segíthetett volna rajta, és sehol sem látja az édesanyát, mígnem egyszer csak fülsiketítő dördüléssel felrobban a világ körülötte, és minden kettészakad, ami magasabb volt egy méternél… beleértve az embereket is. Megrázkódott az emléktől, kényszerítette magát, hogy ismét rendesen vegye a levegőt, a zihálás jóval hangosabb, mint amit megengedhet magának. Ennél kevesebb hibáért is fizethet az életével, emlékeztette magát. A szellemeknek sokkal élesebb a hallásuk, mint az élőknek. Ha ugyan él még valaki rajta kivűl ebben a sivár lepusztult világban, gondolta keserűen.
Indulnia kellett, hajnalban volt az egyetlen esélye, hogy észrevétlenül tudjon mozogni az épületek romjai között. Senki sem tudta, hogy miért akkor a legkevésbé aktívak a szellemek, és ha tudta is valaki, hát vagy félig halott volt már, vagy ugyan úgy lapult, ahogy ő tette az elmúlt tizenegy évben.

Megtorpant, miközben egy folyosóról le logó gerenda alatt csusszant át,
- Már tizenegy év telt el? - Tette fel magának csodálkozva a kérdést. Elhűlt a gondolattól, és ugyanakkor büszke is volt magára, talán ő az egyedüli túlélője az egyetemes pusztulásnak, és az utána jövő tisztogatásnak. Tovább surrant a romok között, ügyelve, hogy mindig takarásban legyen akkor is, ha egy leomlott fal miatt, ki látott az utcára, ahol lassan előtűntek az árnyékok, jelezve, hogy egyre közelebb van a teljes napfelkelte. Akkor a hőmérséklet lassan megint az elviselhetetlenségig emelkedik majd, gondolta bosszankodva. A legrosszabb a hőség volt, egyszerűen képtelen volt megszokni. Az utcák nem voltak biztonságosak.
- Egyáltalán nem - Súgta maga elé. Bosszúsan meg állt egy pillanatra az árnyákban. Erről le kell szoknia, de sürgősen. Ettől újra eszébe jutott az. A tárgy a szent ereklye, ami talán megmentheti az életét, de legalábbis, értelmet adhat az életének, hogy nem kell az egész nyomorult életét, itt töltenie a rohadt patkányokkal osztozva a kevés élelmen, és vízen, miközben minden éjjel pár órát mer csak egyszerre aludni, nehogy álmában egy szellem surranjon a közelébe, és végezzen, vele mielőtt egyáltalán felfogná, hogy mi történik vele. A tárgy, amit talált talán az utolsó működő rádióadó volt, amivel lehetett üzenni a mélyűrbe, a bolygó felszínéről is, jelezve, hogy azért akad itt még valaki, akiért el kéne jönnie valakinek. Valakiért, aki nem tett soha senkinek semmi rosszat, mégis arra van kárhoztatva, hogy egy kihalt romos technológia és energia nélküli poros lepusztult városban tengesse mindennapjait, gondolta egyre dühösebben.

Hirtelen megcsúszott a bakancsa miközben egy leomlott faldarabon mászott át, hogy átszaladjon az utca túloldalára. Hasra esett a fegyverét maga mellé ejtve, nagyot csattant az utca lövedékektől felszakadozott burkolatán. A lélegzete is elakadt, ilyen még sosem történt vele, az ösztöne azt súgta azonnal pattanjon fel, és a kiégett egymás hegyén, hátán álló járművek roncsait megkerülve ész nélkül rohanjon a legközelebbi épület takarásába.
Talpra ugrott halkan akár egy macska, bár még soha életében nem látott olyan állatot, csak egyszer egy holoképen amit az anyukája mutatott, neki az ötödig szülinapján, mikor elvitte a város egyetlen föld múzeumába, ahol az anyabolygó élőlényeit lehetett megtekinteni hologram formájában. Emlékszik nagyon élvezte azt a napot, az volt a legboldogabb nap, amire csak vissza tudott emlékezni. Könnybe lábadt a szeme, először az emléktől aztán a dühtől, amiért ilyen taktika hibákat vétet sorozatban többször is. Többet a mai napon, mint az elmúlt évben összeessen.

Neki lapult az egyik közeli jármű maradványainak, innen ahol térdelt, látta a vezető ülésben kuporgó emberi csontvázat aki még mindig a jármű irányító konzolját markolta, mintha csak vissza akarna sorolni a forgalomba, ahonnan valószínűleg egy szónikus rakéta repítette ki a járművével együtt.
- Ez nem lesz könnyű haver - Gondolta kicsit elengedve magát
- Nem jó, ha vezetés közben elveszítjük a fejünket - Súgta a mereven üllő csontváznak, látva hogy hiányzik annak a feje. Valószínűleg az a titánium lap vághatta le, amit a robbanás repített be a jármű gráfén szélvédőjén, gondolta. Látott már ennél jóval szörnyűbb dolgokat is az elmúlt évtizedben, már egyáltalán nem viselték meg, hozzátartoztak a sötét hétköznapjaihoz, ahogy magában ő hívta őket.

Egyszer csak valami megcsikordult előtte pont ott ahová tartott, Jeges rémület szorította össze a torkát, a szíve majd kiugrott a helyéből, olyan kicsire húzta össze magát amennyire csak bírta. Újabb hang, furcsa eredetű, mintha valaki ásna valamit a széttöredezett kemény útburkolat alatti talajban. Jól tudta, hogy mi okozza ezt a zajt, ó igen egyszer volt már ilyen közel a végzethez, de akkor szerencsésen elkerülte azt. De most itt az utca közepén, pár kiégett autóroncs közelében, esélye sincs, hogy elfusson vagy elbújjon, a szellem elöl, ami zajt okozta. Ezek az ember által tervezett gyilkoló gépek nagyon alattomosak voltak. Nagy három méteres termetük ellenére beásták magukat a föld alá, és úgy várták az áldozatukat, akár egy gyalogsági akna valamelyik régi történelemkönyvekben látott földi háborúban. Ha a szerencsétlen áldozat a közelébe ér, kidugja a föld alól kar vastagságú érzékelőjét, amin minden megtalálható, amivel csak fel lehet deríteni bármit, ami élő.

Mire a gyanútlan áldozat észrevette, hogy lelketlen szenzorok fürkészik a föld alól már késő volt bármit is tenni. A drón kilőtte magát a föld alól, és hosszú csirkére emlékeztető lábain villámgyorsan üldözőbe vette a szerencsétlent, aki volt olyan balvégzetű, és tudatlan, hogy a nyílt utcán kóborolt, Ha szerencséje volt, a nyomorultnak akkor egyszerűen lekaszálta egy rövid gyors sorozattal a két gépágyújából, ami a pulykaszerű robot két oldalán helyezkedett el.
De mióta elhúzódott a háború, és nem maradt senki, aki leállította volna ezeket a gépszörnyeket, akiknek volt annyi intelligenciájuk, hogy nem pazarolták az erőforrásaikat, sokkal rosszabbul is járhatott a szerencsétlen, mert ezek a gépek jóval gyorsabban futottak bárminél, aminek két lába volt, és utolérve áldozataikat, letaposták őket, éles talajba kapaszkodó fém karmaikkal szedve darabokra az üvöltő embert legyen az nő férfi vagy gyermek.

Visszafojtott lélegzettel várt, hoszú idő óta először nem tudta mitévő legyen. Már éppen eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, felpattan és megkísérel elrohanni a szemközti épülethez, aminek akkora lyuk tátongott az oldalán, amin ő maga, még simán befér, amikor meghallott valamit, amit már nagyon régóta nem halott. Először azt hitte csak képzelődik és az ereiben száguldozó adrenalin miatt véli hallani a hangot. Még jobban fülelt, de nem csak ő, nem messze tőle a drón egy centivel kijjebb tolta az érzékelőkkel teli csuklós képződményét a föld alól, abba az irányba fordítva amerről a közeledő zajt hallani lehetett. Ekkor esett le neki, hogy a gép nem is az ö közelségére reagált, hanem a közeledő jármű által keltett rezgésekre, melyek ugyanolyan jól terjedtek a földben, mint a levegőben a hanghullámok.

Visszafojtotta a lélegzetét. - Istenem ez egy jármű - Gondolta, és erre tart. Nem tudta mit tegyen, ez lehetetlen, hiszen élete legutolsó három évét arra fordította, hogy minden zugot átnézett, minden romos pincébe lemászott, az összes katonai létesítménybe bejutott, ahová csak be bírt, hogy találjon bárkit, aki élt még ebben a sivár szomorú városban, de egy öregemberen kívül nem talált senkit.
- Igen az öreg - Gondolta szomorúan, míg a közeledő jármú hangját elemezgette, ö tavaly halt meg, hiába próbált rajta segíteni, nem tudott. Sajnos a betegségére nem talált gyógyszert, nem mintha tudta volna, hogy mi lett volna a megfelelő gyógyszer, pedig az összes kórházat végigkutatta, a körzetben.
Fém csikordult fémen, a szomszédos autó lassan megmozdult kissé meglökve azt amelynek ö támaszkodott, megbillentve ezzel egyetlen fej nélküli utasát, aki mintha csak elégedetlenkedne az incidens miatt, leejtette a karját a konzolról, amit idáig markolt, és előre dőlt az ülésében. A drón lassan elkezdte kiásni magát a búvóhelyéről, ahol kitudja mióta lapult. A lány beleborzongott a gondolatba, vagy tucatnyi alkalommal surrant át ezen a szakaszon, és eddig biztonságosnak hitte. Bármelyik alkalom az utolsó is lehetett volna, gondolta.

A gondolatok villámgyorsan kezdtek cikázni az agyában, a közelgő jármű hangja most már egészen tisztán hallatszott, nemsokára felbukkan a kanyarban az épület sarkánál, és kikerüli majd a kidőlt információs táblát, meg az egymásba égett két teherszállító járművet, melyek az utca elejének nagy részét elfoglalták, és pont a föld elől kipattanó drón gépágyúinak tüzében találja magát. Ezt nem hagyhatja, bárki is az, aki a járművet terelgeti nyilván nem „idevalósi” és nincs tisztában a veszéllyel. A szíve még hevesebben kezdett dobogni, akkor pedig lehet, hogy mégis működött az adó, amit talált, és valaki az ő megmentésére siet. kiszáradt a szája az izgalomtól, nem engedheti, hogy egy ostoba gép miatt odavesszen az utolsó reménye is.
Nyelt egy nagyot, és összeszedte minden bátorságát. Halkan kibiztosította sorozat lövő fegyverét, és felalva az autóroncs mögül, ami eddig elrejtette a föld alatt lapuló drón elől,
Célzásra emelte a fegyverét, egyenesen arra célozva ahol a gépszörnyet sejtette. Ekkor a szeme sarkából meglátta az utcába bekanyarodó járművet, annyi ideje maradt csak, hogy vegyen egy utolsó mély lélegzetet és felkészüjön az összecsapásra. A következő pillanatban felrobban körülötte a világ, és elszabadult a pokol…

Harmadik fejezet. „Az utolsó nap”

Lassan haladtam a hajdanvolt autópályán, kerülgetnem kellett az elhagyatottan álló autó és mindenféle rendeltetésű járművek roncsait, amik úgy álltak szanaszét az autópálya maradványain, mintha csak egy hatalmas játszószoba padlóján hevertek volna ahová játékos gyermeki kezek dobálták őket. Figyelnem kellett, mert a pálya televolt kisebb roncs darabokkal, és néhol fel nem robbant lövedékeket és barikádokhoz tartozó akna maradványokat is láttam. Rendkívül nyomasztó látványt nyújtott az egész. Előttem a város sziluettje egyre közelebb került hozzám, mintha csak egy vászonra festett látképp lett volna az egész, élest kontrasztot mutatott az autópályával ahol haladtam. Itt minden lapos volt, és funkcionális, sehol egy épület, vagy növényzet, esetleg díszítő elem, csak két széles beton és fém csatorna egymás mellett, de egymástól elválasztva, derékmagasságig érő peremmel.
Ilyen autópályák kötötték össze a bolygón lévő kisebb nagyobb városokat. El tudtam képzelni, ahogy az emberek kifelé menekülnek a városból, mikor az „utolsó nap” a kezdetét vette. Jó előre figyelmeztették a civil lakosságot arra, hogy egy utolsó és halálos csapást mérnek mindazokra, akik továbbra is folytatják az ellenállást, és nem hajlandóak elhagyni eddigi életterüket. A háború kirobbanásának az oka pedig a hatalom, és az erőforrások feletti uralom megszerzése volt, mint eddig mindig mióta csak az első ember kezet emelt a másikra, hogy elvegyen tőle valamit, amivel ő nem rendelkezett.

Sok holtest úgy maradt ugyanabban a testhelyzetben, ahogy a végzet lecsapott rá. Boldog és boldogtalan, bűnös és ártatlan, mind egymás mellett feküdtek, ültek a járműveik mellett, reménykedve, hogy valamiképp elkerülhetik az elkerülhetetlent. Mind vigyorogva bámultak rám csillogó koponya fejükkel, ahogy lassan araszoltam mellettük a járművemmel, talán azon örvendeztek, hogy nemsokára én is csatlakozom hozzájuk, és hús nélküli, csupasz testem örökre itt ragad a társaságukban, fehérre aszalódva a tűző napon.

Összeszedtem elkalandozó gondolataimat. Ezt az opciót mindenképp szeretném elkerülni. Mindjárt beérek a város maradványai közé, akkor pedig a szellemek vadászterületére érek. Keresztbe fektettem a puskámat a két lábamon, úgy, hogy szükség esetén azonnal fel tudjam kapni, csövét kidugva az ablakon, amit pont ezért lehúzva tartottam, megszórjam lövedékkel a környéket, és mindenkit, aki az életemre törne. Tudtam, hogy kevés az esélye, hogy az első sorozattal leszedjek egy szellemet, vastag páncéljuk ugyan elavult technológia, és energia pajzs sem védi őket, viszont nagyon gyorsan mozognak. A fegyverem elektromágneses elven alapuló „sin fegyver” volt, amely apró lövedékeket gyorsított elektromágnesek segítségével, a hangsebesség ötszörösére, a becsapódások hihetetlen energiája, a kis lövedékek ellenére olyan lökéshullámokat indítottak el az eltalált célpontban, aminek szinte semmi sem állhatott ellen. Mintha egy konzervdobozt tennénk ki egy meteorviharban, mondta a tiszt, akitől a puskát kölcsönöztem, az Aegis állomáson. Igyekeztem eddig nem gondolni az állomásra, mert a gondolatmenetnek mindig volt folytatása, ahogy most is.
Megkerültem egy felborult üzemanyag szállító járművet, Egykori vezetője a jármű tetején feküdt, ami valaha az oldala volt, mintha csak a napra feküdt volna ki szunyókálni egy kicsit. A teste egész jól konzerválódott a száraz meleg éghajlatban, akár élőnek is gondolhattam volna innen, ha nem láttam volna, hogy deréktól lefelé nincs meg a teste.
Lassan begurultam az épületek árnyékába, a felhőkarcolók fölém tornyosultak, kihajolva a jármű ablakán, nem is láttam a tetejüket. Némelyiken még az üveg borítás is éppen maradt.

Gondolataim újra elkalandoztak. Láttam magam előtt a tisztet, ahogy felém nyújtja a „sin fegyvert”, miközben aggódó pillantásokat vett a mögöttem álló parancsnokra, aki összehúzott szemmel, lehajtott fejjel meredt maga elé, talán csak azért, hogy a személyzet ne lássa, kisírt szemeit, álmatlanságtól megviselt arcát, amit én persze ugyanolyan szépnek láttam most is, ahogy felé fordultam, mint bármikor azóta csak megismertem őt. A tisztviselő mögöttem még hümmögött egy darabig miközben mi Tarával egymást bámultuk, megpróbálva kitalálni, mit tartogat számunkra a jövő ezek után, aztán elsomfordált, magunkra hagyva minket a félhomályos folyosón, balsejtelmeinkkel, és félelmeinkkel, amik úgy szorították össze a torkunkat, mintha satuba fogták volna őket. Jól emlékszem arra a pillanatra, hiszen csak három nap telt el azóta, gondoltam miközben befordultam egy sarkon, és lassítottam a járművel remélve, hogy nem hallatszik messzire sivító hajtóműve a visszhangos utcákon.

Emlékszem ahogy lehajoltam és a folyosó falának támasztottam a puskát, ezzel is időt nyerve, hogy összeszedjem a gondolataimat. Felegyenesedve, két ragyogó résnyire szűkült, és könnyektől csillogó zöld szempárral találtam magam szemközt, amitől megállt a szívverésem egy pillanatra. Mióta csak ismerem a parancsnokot, soha egyszer sem láttam sírni. Számomra mindig ő volt a keménység megtestesítője, a példakép, akit akkor is követtem volna, ha nem lettem volna belé ilyen szerelmes. Ő soha nem engedett az érzelmeinek, mindig tudta mi a helyes, és soha nem engedte, hogy az emberek előtt az érzelmei vegyék át az irányítást. Tétován néztem az egyik szeme sarkából elszabaduló kis könnycseppet, ahogy leszalad az arcán, azon az arcon, amit annyira szerettem a kezeim közé fogni, mikor végre, egy fárasztó, és külön töltött nap után, kettesben maradtunk a szobánkban. Nem tudtam mitévő legyek, de aztán mégis odaléptem hozzá és magamhoz öleltem. Várakozásommal ellentétben, viszonozta az ölelésemet, és szorosan hozzám bújva a vállamra hajtotta a fejét. Csak álltunk ott a félhomályban, egymást ölelve, túl megrendülten hogy akár egy szót is ki tudjunk nyögni.

Egy kereskedőhajó, a távoli Magellán bolygóról segélykérő üzenetet fogott, egy évek óta nem használt frekvencián, amit a fedélzetén tartózkodó, amatőr rádió csillagász fogott be. Az üzenet egy magát Emilynek nevező tizenhét éves Magelláni lakostól származott, aki szerencsésen túl élte a háborút, ami felszántotta a bolygót, túlélte az utána következő tisztogatást is, mikor is több ezer meghekelt, drón lepte el az utcákat, és vadászott mindenre, ami vitán felül nem gép volt.

Persze tudtam, hogy Tarának volt egy kislánya, Emily. Ők ketten együtt éltek a Magellán fővárosában, egészen a lány hat éves koráig mikor is eljött az „utolsó nap” és annyi élet odaveszett. Sohasem mesélte el nekem hogyan vesztették el egymást, és volt annyi eszem, hogy nem faggattam erről az összetört nőt,
Tudtam azt is, hogy a háborút követő éveket a lánya keresésével töltötte, mindent megtett, amit csak emberileg lehetséges volt, hogy megtalálja a kis Emilyt, ö maga is többször járt a halott városban, bár rendkívül szigorú tiltások voltak érvényben. Vitatott területnek számított, ahogy most is az, és senki ember fia nem teheti be oda a lábát többé, legalábbis legálisan nem. Vagy azt kockáztatja, hogy börtön kockában tölti a hátralevő életét, főleg ha az illető tisztviselő pozíciót tölt be valamelyik fontos kolóniai létesítmény egyikében.
Ott álltunk egymást átölelve a félhomályos folyosón, és én a szemébe nézve megígértem neki, hogy megkeresem, és visszahozom a lányát, éreztem, ahogy egész testében remeg, és jól tudtam milyen harcot vív benne a kötelesség tudat, és a lánya iránti szeretett, ami új szárnyakat kapott a reményt keltő hangüzenettel.
Emily. Még magam sem tudtam, hogyan fogadjam ezt az egészet, bele sem mertem gondolni abba, mi lesz, ha az egész valósággá válik, nem csak egy szürreálisnak tűnő álom az egész, és valóban megtalálom Tara elveszett lányát. Akkor mihez kezdünk mi hárman, Vagy akár ők ketten? Vajon egy épp eszű egészséges nőt találok odalent? Vagy egy egész világot gyűlölő roncsot, aki végleg összetöri az anya szívét, és aki nem képes megérteni a tényt, néha a legjobb emberekkel történnek a legszörnyűbb dolgok, akaratuk ellenére is.

Visszatértem a valóságba, elterelvén gondolataimat a közelmúlt eseményeiről a valóságba, épp idejében, hogy kikerüljek egy földön fekvő hófehér csontvázat, "aki" valamiféle rongyokba bugyolált csomagféleséget tartott szorosan csont karjaiban. Csak miután tovább hajtottam jöttem rá, hogy mi lehetett az a pici rongyokba bugyolált kis csomag. Összeszorítottam a fogaimat, ajkam résnyire préselve, igyekeztem elhessegetni magam elől a látványt. Közeledtem egy sarokhoz, és valahogy balsejtelem fogott el, mint mikor egy szép nyári délutánon, hirtelen lehűl a levegő, jelezvén, hogy hamarosan lecsap a vihar. Tovább lassítottam a járművem sebességét, lassú kanyart véve befordultam a sarkon.
Megkerültem két összeégett szállító járművet, és egy kidőlt oszlopot, és épp azon gondolkoztam, hogy gyalog kéne folytatni az utamat, amikor előttem váratlanul megnyílt a föld.

Azonnal a fékre tapostam, és oldalra lehajoltam az utas ülésre. Ez volt a szerencsém, mert bár így nem láthattam mi történik közvetlen előttem, de nem is nagyon akartam, így is nagyon jól el tudtam képzelni.
Előttem pár méterre a megtorpanó járművemtől, egy gép szellem vágódott ki a föld alól, testével szerteszét szórva az útburkolat darabjait, és a földet, ami a város alatt húzódott, még a levegőben volt mikor máris tüzet nyitott a járművemre fülsiketítően dübörgő fegyvereivel, megtörve az örök kísérteties csendet, ami a város utcáin ködként lebegett időtlen idők óta. Hallottam, ahogy iszonyú fémes hanggal lövedékek, vágódnak be a kaszniba, pont oda ahol másodpercekkel ezelőtt még a fejem volt, szabályosan leborotválva a sötétzöld katonai jármű tetejét. Ösztönösen a gázra léptem és félre rántottam a kormányt, a jármű motorja kétségbeesett sivítással válaszolt a mozdulatomra, és előrelendítette a terepjárót. Mivel még mindig az üléseken feküdtem keresztben, nem láttam merre száguldozok, összeszorítottam a fogam, magamhoz szorítottam a fegyveremet, és felkészültem az ütközésre.

Éreztem, hogy hirtelen megfordul körülöttem a világ, és minden a feje tetejére áll, mintha csak kalitkába zárt madár lettem volna, úgy vergődtem fel és le a zárt utastérben. Éreztem, ahogy a jármű még mindig sebesen forgó kerekekkel a tetején csúszik megállíthatatlanul. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt elvesztettem az eszméletemet, hogy ki lehetett az a szőke rövid hajú, és rendkívül gyorsan mozgó árny, akit akkor pillantottam meg, amikor a felborult járművem ajtaja kivágódott, egy törmelékkupacba történő becsapódásnak a következtében. Aztán rám borult a sötétség.

Negyedik fejezet. Utcai harcosok

Abban a pillanatban, amikor a drón kirobbant a föld alól ahol eddig rejtőzködött, Emily oldalt vetette magát átszánkázott a kiégett jármű hátsó részén, de még a feléig sem ért, ujja máris rátapadt a fegyvere ravaszára, és hosszú dübörgő sorozatot lőtt ki a még levegőben lévő drónra. Átbucskázva a jármű kormos hátulsó részén, lebukott a földre annak a másik oldalán, gurult kettőt előre, és folytatta a tüzelést ameddig üresen nem kattant a fegyvere. Ekkor lebukott a jármű oldalához, nem messze a cafatokra lőtt hajdanvolt fej nélküli vezető maradványaitól, amit akkor talált el, amikor átszánkázott a járművön. Szemét folyamatosan az örülten tüzelő drónra szegezte, miközben oda sem nézve újra töltött.

Kissé megzavarodva, vette tudomásul, hogy a robot ügyet sem vett rá, és egyenesen a felborult, és füstölgő járműre veti magát, mindkét fém csirke lábával taposva, szaggatva a jármű alját, fémes szikra esőt húzva rajta, akárcsak egy hegesztőpisztoly a munkadarabon, ahogy vadul kaparta az alváz maradványait, hogy hozzá jusson a benne eszméletlenül heverő áldozata testéhez. Tudta, hogy legalább egy fél sorozata beletalált a sötétszürkés páncélzatú gép oldalába, innen is ahol lapult jól látta a lyukakat a gép felső részén. Iszonyú volt a hangzavar, mintha csak egy szállító konténert tépne fel egy megvadult daru, szikra és fém darabok szálltak a levegőben, ahogy a robot, lassan lehámozta az terepjáró alvázát a karosszéria elemeiről. Egyszer csak megcsúszott a jármű tetején, és hatalmas robajjal, porfelhőt vetve lepottyant a törmelékkupac tetejére, aminek a fejre állt terepjáró óriási csattanással nekicsúszott. Emily azonnal reagált a kínálkozó lehetőségre, és gondolkodás nélkül, kidugta a felső testét a fedezékből ahol eddig lapult, és hosszú sorozatot engedett bele a gép középső részébe, pont oda ahol az öregember szerint, akivel egy évig bujkáltak közösen a romok között, a központi idegrendszere kellett, hogy legyen. Ebben a pillanatban mély impulzusszerű tompa robaj hasított bele a levegőbe, és a hátán fekvő jármű ajtajába, valami furcsán kifelé hajlította az ajtó fém alkatrészeit, és telibe találta a még mindig oldalán fekvő rúgkapáló drónt. Az rúgott még kettőt a levegőbe mielőtt mozdulatlanságba dermedt volna. Valamilyen furcsa fehér folyadék szivárgott a gyilkos oldalából, talán szervó folyadék gondolta Emily, bár ilyen közelről még sosem látott drónt, és eddig egész életében csupán egyet sikerült elintéznie, azt is messziről, öreg barátja régi távcsöves tankelhárító puskájával, aki akkor még tudod járni és felvitte Emilyt a legmagasabb felhőkarcoló tetejére, hogy lőni tanítsa a lányt.

Remegő kézzel az oldalán fekvő mozdulatlan robotra szegezte a puskáját, közben nem tudta mitévő legyen. Lehet, hogy az autóban kuporgó ember segítségére kéne sietnie, talán megsérült, de azt is tudta, nem maradhat itt sokáig, a lövöldözés hangja a többi drónt is cselekvésre ösztönözheti, azt pedig semmiképpen sem élheti túl idekint a nyílt utcán. Ezt az egyet sem ő intézte el, ezt jól tudta, hanem az idegen azzal a furcsa mély hangú gyorstüzelővel, ami szétszaggatta a robot felső részét, mintha csak egy nyomorult konzervdoboz volna, nem tripla A besorolású duránium páncél. Egyszer csak kipattant a fejre állt jármű ajtaja, egy bakancsos lábat látott ami rúgott még kettőt a félig beszorult lyukacsos ajtón, míg akkora nyílás nem támadt rajta, hogy elő tudott bújni a láb tulajdonosa is.

Ráfogta a fegyverét, bár nem tudatosan, inkább ösztönösen, remegett az izgalomtól, hogy egy másik élő lélegző ember van a közvetlen közelében, tágra nyílt szemmel nézte az idegent, ahogy amaz nagyot nyögve felegyenesedik, bal karját tapogatva, aztán sóhajtva lehajol és lassú mozdulattal egy hosszúkás karcsú fegyvert bányászik ki a jármű belsejéből. Feltehetően azt, amelyikkel szitává lyuggatta a most már végleg mozdulatlanságba dermedt harci droidot. Az idegen a hátára vette a puskát, Emily nem tudta, hogy azért mert nem tart újabb támadástól, vagy azért, hogy megnyugtassa őt, nem jelent számára fenyegetést.
A férfi most nézett rá először szemébe húzott sapkája alól, amely egészen régi módi volt. Olyasfajta, amit kislánykorában, az ételszállító fiúkon látott, akik az anya megrendelését szállították házhoz, minden szombaton, amit mindig kettesben fogyasztottak el, végére hagyva a desszertet, amit ö olyan nagyon szeretett.

Magas férfi volt sportos, de nem feltűnően izmos, ezt vékony, katonai ruházata ellenére is látta. Muníciós mellényt viselt, aminek zsebébe valamilyen fura szögletes tárak voltak süllyesztve, nyilván ahhoz a borzalmas erejű fegyverhez valók, ami egy sorozattal elpusztította a harci robotot. Három méterre állhattak egymástól, a lány félig takarásban a fejetlen csontváz tulajdonában lévő jármű innenső oldalán. a férfi a másikon, az oldalán fekvő drón mellett. Még mindig egymást tanulmányozták, a lány látta a férfi szemében a zavarodottságot, és valami mást is, amit nem ismert fel. Talán félelmet? Az ismeretlen félt Emilytől, ezzel zavarba hozva a lányt, aki végre leereztette a puskáját.
De az is lehet gondolta, hogy nem tőle fél, csak fél először megszólalni. Talán az idegen is ugyanannyira elveszett és magányos, mint ő, és… ebben a pillanatban a férfi feljebb emelte a fejét, napbarnított bőre volt, és enyhe borosta lepte be az arcát. Ez passzolt a lány előző elképzeléséhez, már akkor sem volt divat az elhanyagolt külső mikor ö még kislány volt, erre jól emlékezett, ez a férfi talán ugyanolyan túlélő, mint ö. A szíve a torkában dobogott, látta, hogy az idegen szóra nyitja a száját, és félni kezdett. Félni, hogy mit akar mondani neki az ismeretlen, biztos volt benne, hogy valami olyasmit, ami örökre megváltoztatja az életét, valamit, ami visszafordíthatatlanul megváltoztat mindent. Hirtelen nem akarta, hogy az ismeretlen férfi megszólaljon. Mindent megadott volna, hogy ez a pillanat örökké tartson, ragaszkodni akart ehhez a pillanathoz, mert ez csak az övé, ez itt az ő világa, és már biztos volt benne, ha amaz megszólal, minden, ami körülötte van köddé válik, semmivé foszlik és ö belezuhan a semmibe, olyan mélységbe ahonnan talán soha többé nem tud kimászni.
Ekkor az idegen megköszörülte a torkát, és azt mondta.
- Szia, Emily, azért jöttem, hogy hazavigyelek. Az édesanyád küldött érted. Ö is eljö…
Eddig hallotta, amit a másik mondott neki, mert ekkor megfordult körülötte a világ és ő belezuhant abba a feneketlen szakadékba, amit csak az előbb képzelt el rettegve. Még érezte, ahogy teste a kemény talajnak ütközik mielőtt elájult volna.

Ötödik fejezet. Emily.

Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy a hátamon fekszem, furcsán kitekeredett pózban. A bal karomba erős fájdalom hasított, ami egyből visszarántott a teljes éberség állapotába. Ekkor tért vissza a hallásom, hallottam, ahogy odakint, pár méterre a fejre állt terepjárómtól a harci drón iszonyú tüzet zúdít a járművemre, amiben lapultam, egy pillanattal később, fülsiketítő csattanással valami a terepjáró alvázának vágódott, pont a fejem felett. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat a borzalmas zajban, amit a megvadult robot keltett, ahogy megpróbálta darabokra szaggatni jobb sorsra érdemes járművemet erős karmaival. Tudtam, hogy csak perceim vannak hátra, némileg megzavart a koncentrálásban, hogy kilesve a fejre állt kilapított járműből, egy közeli autóroncs mögött, egy fiatal lányt pillantottam meg, aki félig kihajolva fedezékéből, rövid sorozatokat engedett valahová a fejem fölé, vélhetően a megkergült harci robot testébe. Mintha egy pillanatra lelassult volna körülöttem az idő, valahogy fontosabbnak találtam szemrevételezni őt, mint saját testi épségemmel törődni. A lány katonai kezes lábast viselt, már amennyire meg tudtam innen ítélni, védő mellény és kesztyű egészítette ki az öltözékét, a mellkasán keresztbe tárak voltak felfüggesztve, valószínűleg ahhoz az elavult múlt századi, hüvely nélküli sorozatlövő fegyverhez, amit a kezében szorongatott. Talán egy helyi múzeumból tulajdonította el. Koszos arcát szőke rövid haj keretezte, ugyan olyan megviseltnek tűnt, mint a lány öltözéke. A szeme volt, ami leginkább magára vonta a figyelmemet, teljesen éber, résnyire összehúzott élénkzöld szemei voltak, láttam, ahogy a fegyvere torkolattüze visszatükröződik ezekben a szép szemekben, amiket mintha már láttam volna korábban is. Egy fikarcnyi ijedséget sem láttam bennük, csak elszántságot, és valami furcsa vadságot, ami szintén olyan ismerősnek tűnt.

- Emily - súgtam halkan magam elé, teljesen visszatérve a valóságba, a szemei ugyan olyanok, mint… Tara, ugyanolyan a szeme, mint az anyának gondoltam. Valami hatalmas puffanással leesett a terepjáró mellé, és hatalmas porfelhőt verve fel, kitakarva a látómezőmből a lányt, és az utcának azon részét, amire ráláttam a hátán fekvő jármű belsejéből.
Bár a robot már nem szaggatta felettem a terepjáró maradványait, így is pokoli lármát csapott, ahogy a talajon, az oldalán, majd a hátán fekve megpróbált újra talpra állni, mindenfelé törmelék, és útburkolat darabokat szórva maga köré, haláltáncában. Ekkor megelégeltem a cirkuszt, és aggódni kezdtem, nehogy kárt tegyen a lányban, előrángattam a puskámat, ami szerencsétlen módon a testem alá szorult, mikor fejre álltam az autómmal, magam elé tartva a fegyvert, nekinyomtam belülről az ajtónak, nem húzva azzal az időt, hogy kidugjam az ablakon, és meghúztam a ravaszt.

A fegyver azonnal életre kelt mozdulatom nyomán, fittyet hányva az előtte álló akadálynak átszakította a jármű ajtaját, mintha csak egy papírlap lett volna, és tompa ritmikus dübörgéssel, átlőtte a dron földön rúgkapáló testét, milliónyi apró lyukat vágva fém testébe. Arra vigyáztam, hogy a lány és a fedezékéül szolgáló roncs, még véletlenül se kerüljön a fegyver kereszttüzébe, jól tudtam micsoda puszitásra képes. Láttam, ahogy a drón mögötti beton és törmelékkupacból repeszek szállnak fel a levegőbe, ahogy a fegyver lövedékei áthaladva a fehéren vérző roboton, a mögötte lévő akadályokat is gond nélkül átszakítva, egészen az utca túloldaláig száguldanak, égett szélű lyukakat hagyva maguk után, mindenben, ami csak az útjukba kerül. Abbahagytam a tüzelést, és leengedtem a fegyvert, láttam, hogy a roncs ajtajából szinte semmi sem maradt, megfordultam fekvő helyzetemben, amennyire a lelapult tető engedte, és rúgtam kettőt az ajtó maradványiba, nyilalló fájdalmat okozva ezzel a jobb térdemben. Magamban szitkozódva lassan kicsúsztam a roncsból, és nagyot nyögve felegyenesedtem. A puskát ösztöneim tiltakozása ellenére bent hagytam a járműben. Nem lenne jó, ha a tőlem pár méterre álló tágra nyílt szemű kócos, és láthatóan hullafáradt, lány belém engedne egy kósza sorozatot.

Felegyenesedve a fájós karomat kezdtem tapogatni, közben fél szemmel a lányra sandítottam. Szemben álltunk egymással, pár méterre a másiktól, egymást méregetve. Most jobban szemügyre vehettem a lányt, és feltűnt, hogy szakadt és elhanyagolt állapota ellenére milyen csinos és kedves arca van. - Pont mint az anyának - Gondoltam, nagyon hasonlítottak egymásra. Enyhe nyomást éreztem a mellkasomban, valami furcsa nyomást.
Ahogy tovább vizsgálgattam a lányt, éreztem, hogy rettenetesen hiányzik Tara, és semmi másra nem vágytam, csak hogy eltűnjünk innen a balfenéken, vissza a hat kerekű csapatszállító járműhöz, ami idehozott a kihalt űrrepülőtérről, ahol a leszálló siklót hagytam.

Mondanom kéne neki valamit, de nem jött hang a torkomra, kicsit felemeltem a fejem, hogy régimódi baseball sapkám alatt jobban láthassa a tekintetemet. Igyekeztem barátságosan nézni rá, bár az elmúlt percek sokkoló eseményi miatt, mosolyogni még nem voltam képes.
Láttam a szemében, hogy retteg, és hirtelen iszonyú sajnálat kapott el iránta. Borzalmas dolgokon mehetett keresztül, olyasmiken, amiket talán egy felnőtt ember sem lenne képes épp ésszel feldolgozni. Nagyon szerettem volna segíteni neki. Megköszörültem a torkomat, és a szemébe néztem.
Láttam, hogy remegni kezd a szája széle, és mintha könnybe lábadt volna a szeme, még mielőtt bármit is kiejtettem volna a számon.

De már nem volt vissza út, és az idő is sürgetett, tudat alatt érzékeltem, hogy nem éppen életbiztosítás a nyílt utcán álldogálni ezen a helyen.
Erőt véve magamon nyugodt hangon megszólítottam a lányt. Hangom furcsán csengett ebben a kihalt halott világban, talán egy évtized is eltel mióta emberi hang utoljára visszhangzott a némán ránk bámuló házak között.
- Szia Emily. Azért jöttem, hogy hazavigyelek. Édesanyád küldött érted, ö is elj…
Idáig jutottam a mondandómmal mikor láttam, hogy a lány arca halottsápadtá válik, ezt jól láttam a rárakodott tekintélyes mennyiségű kosz és por ellenére is, láttam, ahogy fennakadnak a szemei, és a következő pillanatban eltűnik a jármű mögött ahol állt.

- A picsába! - Kiáltottam fel ijedtemben, erre nem számítottam. Csak remélni mertem, hogy nem ütötte be a fejét valahová estében, miközben felé ügettem megkerülvén a roncsot. Futás közbe éreztem, ahogy a hátamon logó fegyver a fájós karomat ütögeti ritmikus fájdalmat generálva a karomban, de nem törődtem vele.
Megkerülve a roncsot, láttam, hogy Emily a földön térdel, igyekezvén visszanyerni a lelki erejét, és az egyensúlyát. Örömmel láttam, hogy nem ájult el teljesen, és hogy még ebben az állapotában is a fegyverét markolássza.
- Ügyes kislány - Súgtam neki közelebb lépve hozzá.
Lehajoltam és megérintettem a vállát, megrázkódott, de nem nézet rám és egy szót sem szólt. Lehet sokkos állapotba került, de muszáj volt eltűnnünk innen, nem kockáztathattam, hogy ránk találjanak a drónok, lehet már csapatokba verődve igyekeznek a lövöldözés irányába, rémisztgettem magamat gondolatban.

Nem volt mit tennem, lehajoltam és a karomba vettem a lányt. Nagyon könnyűnek éreztem. Furcsa volt, hogy nem ellenkezett, de a puskáját sem eresztette el. Az életösztöne, ami eddig életben tartotta, még mindig erősen dolgozott benne.
- Minden rendben lesz Emily - súgtam a fülébe. Éreztem a testéből kiáradó nem éppen kellemes szagokat, és ismét elszorult a szívem. Átléptem pár törmelék kupacon és a legközelebbi épület felé vettem az irányt. Tudtam, hogy ha találok egy magas felhőkarcolót, aminek éppen maradt lépcsőháza, biztonságos magasba juthatunk mindketten. A dónok nem voltak jók a mászásban szerencsére, gondoltam megkönnyebbülve.
A lány a karomban végig a szemembe bámult miközben óvatosan egyensúlyoztam vele, az utcát elborító törmelék és ablaküveg rengetegben, elképzelni sem tudtam, min mehet most keresztül, de nem volt sajnos időm rá figyelni, biztonságba kellett előbb jutnunk, mielőbb.

Átléptem egy kidőlt útjelző táblán, léptem még hármat előre és beértem a legközelebbi épület árnyékába. Még két lépés, és már bent is voltunk. Egy pillanatra megálltam, jobbra tekintve megláttam a lépcsőház maradványait, előttem egy lapos asztal szerűség állt, tele felborogatott lapos kivetítőkkel,
- Valószínűleg ez volt a recepció - Mondtam mindkettőnknek halkan, hogy megnyugtassam a lányt, és magamat is. odamentem a lépcsőfeljáróhoz. Csak remélni mertem, hogy sehol nincs eltorlaszolva vagy leszakadva.
- Ez hosszú menet lesz felfelé - Mondtam erőltetett vidámsággal. Lenéztem a lányra, csukva volt a szeme, nem hiszem, hogy elájult volna, talán csak pihen, gondoltam.
- Hát, Azt hiszem, mi ketten sokban hasonlítunk egymásra, én is ilyen elájulós fajta vagyok - Súgtam neki félhangosan, és egy kis félmosolyt erőltettem az arcomra. Nem nyitotta ki a szemét, de láttam, hogy egy könnycsepp gördül le a szeme sarkából. Talán álmodik, gondoltam tétován, lehet, hogy az anyukájáról. Vártam még pár másodpercet, azután rátettem a lábam az első lépcsőfokra.

Hatodik fejezet. Az éjszaka árnyai.

Mikor felébredt nem tudta, hogy hol van, és hogy mi történt vele. Lassan tért magához a kábulatból. Szemei a csillagos sötét égboltra meredtek, ami betöltötte az egész látómezejét. Jól ismerte a fényüket és a csillagok formációját is meg tudta különböztetni egymástól, bár nevüket nem tudta, ahogyan azt sem, melyiken lehet emberi élet, ahonnan esetleg a segítségére jöhet valaki, és melyik fagyott vagy tüzes, esetleg halott szikla bolygó.
Oldalra fordította a fejét, és meglátta a tüzet, ami mellette éget pár méterre tőle, és valamiféle eszköz lebegett felette. Mintha forró víz sistergését hallaná a furcsa formájú tűz felett lebegő tálból. Hunyorognia kellett az erős fényben, lassan felült, és látta, hogy egy épület tetején fekszik valamilyen lepedőféleséggel letakarva. Neszt hallott a sötétből, és lélegzetét visszafojtva oda kapta a fejét. Keze a puskája megnyugtató érintése után tapogatóztak a sötétben, de nem érezte sehol.
Az ismeretlen férfi csapta a neszt, ahogy kibukkanva a félhomályból, belépet a kis tábortűz megnyugtató sárgás fényének sugarába.

A férfi rámosolygott, miközben közelebb lépett a tűzhöz. Valamit tartott a kezében.
- Csak ezt találtam - Mondta
- Remélem éghető, mert az előbb valami éghetetlen dologgal próbáltam tüzet rakni, jól kinevettél volna, ha látod a bénázásomat -
A lányra sandított, de az nem szolt, semmit csak bámulta a férfit. Nyilván a nappal történteket próbálja összerakni, gondolta a férfi.
Sóhajtott egyet, és miután megrakta a tüzet, leguggolt a lány mellé, és újra megszólalt.
- Emlékszel a tegnapi napra Emily? - Kérdezte, és aggódva nézett a lány sötét zöld szemeibe, amik úgy ragyogtak a tűz fényében, mint a szentjánosbogarak.

A lány még mindig nem szólalt meg, mintha a hallgatása valamiféle védelem lenne, ami megvédi öt Emilyt az éjszaka árnyaitól. Legalábbis eddig így volt, gondolta a lány, a hallgatás többször mentette meg az életét, mint a puskája. És nem csak a drónoktól. Régebben rabló bandák fosztogatták a környéket, és nem egyszer riadt fel sikoltozásra, meg elszórt, fegyverropogásra is. Mostanában nagyobb a csend éjszakánként, nyilván a drónok végeztek már majdnem minden élővel, itt a halott városban.

Ekkor eszébe jutott, hogy a férfi tegnap az anyukáját említette. Visszakapta rá a tekintetét, látta, hogy amaz még mindig öt fürkészi, aggódó tekintettel, amit nem tudott mire vélni. Nem emlékszik, hogy látta volna korábban ezt az embert, esetleg valamelyik korábbi táborban? Mikor még sokkal többen voltak és elbarikádozva próbálták visszaverni a robotok támadásait? Nem, gondolta homlokát ráncolva, biztos, hogy tegnap látta először. De akkor miért nézz rá így aggodva? Biztos nem helybéli, akkor Emily már valószínűleg nem élne, az idegen elvette volna mindenét, talán még az életét is, vagy valami ennél is szörnyűbb dolgot művelne vele. Ekkor úgy döntött, hogy megszólal. Vesztenivalója úgysincs, és az idegen olyan információ birtokában van, ami megváltoztatja majd az életét, ebben biztos volt. Mit is mondott tegnap?

-Te ismered az anyukámat? - Kérdezte, rekedtes halk hangon. Nagyon rég nem használta már kommunikációra a hangszálait. El is csodálkozott rajta, milyen remekül működnek.
Ekkor az ismeretlen szélesen elmosolyodott, szemlátomást megkönnyebbülve, hogy nem egy süket néma lányt talált a romok között. és megszólalt.
- Persze, hogy ismerem Emily. Ő küldött le érted. Ő is velem akart jönni, de nem lehetett. Később majd megérted miért nem. Ismerem annyira, hogy tudjam, ha csak egy kívánsága lehetne az életben, azt kívánná, bárcsak itt lehetne most velünk -
Emily látta, hogy a férfinak elfelhősödik a tekintette, megindultam folytatni akarta a mondandóját, de nem jött ki hang a torkán.
A lány érezte, ahogy jeges vasmarkok kezdik szorongatni a torkát.
- Meg… meghalt? - Kérdezte elhaló fátyolos hangon.
Ekkor az idegen ismét rá szegezte a tekintetét, kitörölt valamit a szeméből, és újra elmosolyodott.
- Nem, dehogy halt meg, rettenetesen várja, hogy lásson téged. Évekig kutatott utánad hiába, és most végre nemsokára a karjaiba zárhat -
Emily látta, hogy a férfi nehezen tudja kimondani ezeket a szavakat, csak remélni tudta, hogy nem azért mert hazudik neki.

- És te ki vagy? - Tette fel a legkézenfekvőbb kérdést a lány, a feszültség némileg engedni kezdett a testéből. Érezte, hogy hevesen ver a szíve, és olyan élénken érzékeli a külvilágot, mint még soha eddigi életében. Látta a narancssárgán villogó tüzet, a horizont határában elnyúló felhőkarcolók távoli tetejét, ahogy megcsillannak a holdak fényében, látta az épület peremét, ami csak pár méterre volt a táboruktól, Pedig semmi másra nem akart figyelni csak ennek a férfinak a szavaira, amennyire akarta tegnap az utcán, hogy ne szólaljon meg, most legalább annyira kívánta, hogy mielőbb elmondja, amit tudni akart.
Ekkor az idegen közelebb húzódott hozzá, a lány már nem érezte, hogy tartania kellene ettől a férfitól, szinte le sem vette a szemeit annak ajkairól, úgy várta mit fog mondani.
Férfi elmosolyodott újra, ilyenkor jóval rokonszenvesebbnek látszott, megsimította borostás arcát, és mélyen a lány szemébe nézve azt mondta.
-- Anyukád barátja vagyok Emily, és azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá -
Emily érezte, hogy valami elönti az egész testét, valami, amit nem érzett öt éves kora óta, azóta, hogy az anya elvitte öt abba a csodálatos állatkertbe a szülinapján.
Ekkor a lány elmosolyodott, kivillantak hófehér fogai. Őszintén és szívből mosolygott, nagyon hosszú idő óta, először.

Hetedik fejezet. Visszatérés az élők birodalmába.

Mire a nap első sugarai áthatoltak a poros, ködös város levegőjén, mi már Emilyvel egy városszéli üzemanyagtöltő állomás parkolójában voltunk.
Egymás mellett térdeltünk egy hatalmas tartály mögött, amibe valószínűleg üzemanyagot tartottak egykor. Suttogva beszéltünk egymáshoz, egészen közel hajolva a másikhoz, mintha nem is csak tegnap ismertük volna meg egymást, hanem régi jó barátok lennénk, akik hosszú idő után újra összejönnek, hogy valami örült kalanddal üssek el az időt.

Persze tegnap óta történt egy pár dolog, ami megváltoztatta kettőnk kapcsolatát. Most már én sem hittem, hogy egy becsavarodott összetört roncsot találtam a kihalt, elhagyatott városban. Ellenkezőleg, tegnap óta Emily szemlátomást komoly változáson ment keresztül, Csillogó szemekkel, reménykedve tekintett a jövőbe, és egy percre sem állt be a szája, folyamatosan kérdezgetett valamiről. Én persze türelmesen válaszolgattam neki, tudván, milyen szörnyű lehetett ennyire elzárva létezni mindentől. Még a város határáig csak visszafogta magát, puskánkat lövésre készen tartva egymást fedezve, igyekeztünk kijutni a pokol városából, de már egyikünk sem látta olyan sötéten a dolgokat. Elmeséltem neki, hogyan ismertem meg az anyját, hogy egykor ő volt a felettesem. Emily tátott szájjal hitetlenkedve hallgatta a történeteimet, volt ahol halványan elmosolyodni látszott.
- Hát volt egy két kaland Emily - mondtam végül a feszülten figyelő lánynak miközben a környéket pásztáztam az erős napfény miatt résnyire húzott tekintettemmel.

- Szerencse hogy minden ilyen jól alakult. Nem is tudom, mihez kezdenék Tara nélkül, mondtam - Aztán észbe kapva, igyekeztem másra terelni a szót, de már késő volt.
Pozíciót váltott így egymással szemben guggoltunk a hosszabbodó árnyékok takarásában, rám nézet és összehúzott szemöldökkel, ami annyira jellemző volt az anyára is, nekem szegezte a kérdést.
- Ti együtt vagytok? Kérdezte, homlokát ráncolva.
Tudtam, hogy ingoványos talajra érkeztünk, nem akartam túl sok információval lesokkolni szegényt.
Elnéztem jobbra végig a poros úton, a felhőkarcolók már messze elmaradtak a látóhatár szélén, valaha ez lehetett a külváros.

- Valamiféle járművet kéne kerítenünk te lány - Mondtam neki rásandítva.
- Ideje visszatérni az élők birodalmába - Tettem még hozzá, de éreztem, nem lehet ilyen könnyen átverni. Felhúzta egyik szemöldökét, fű zöld szemeit az enyémbe mélyesztve Várt a válaszra. Láttam, ahogy a feltámadó szél belekap szőke kócos fürtjeibe, ingerülten simította el őket a szeméből, még mindig rám meredve. Sóhajtottam egy nagyot, nem fogom hazugsággal elrontani kezdődő barátságunkat, gondoltam.
Komolyan ránéztem és bólintottam egyet.
Sokáig úgy maradtunk, guggolva egymással szemben, várva, hogy a másik szólaljon meg először.
- Várj itt Emily - Mondtam neki megtörve a csendet
- Elmegyek és szerzek valamit, ami gurul jó? -
A lány kifürkészhetetlen szemekkel nézet az arcomba, aztán bólintott egyet, neki lapult a fém hordónak, ami mellett guggoltunk, és intett, hogy menjek majd ö fedez.
- Ne tűnj el nekem rendben? - Sandítottam a lányra.
Ő csak rám nézet és felhúzta az egyik szemöldökét válaszképpen, valami csillant is a szemében, csak reméltem, hogy a vidámság szikrája volt az. Még néztem egy darabig, nem szívesen hagytam itt, ezt ö is megérezte, mert kissé ingerülten rám szólt

- Menj már, mielőbb el akarok tűnni innen - Mondta. Az idő új fogalmat nyert a számára értettem meg. Most, hogy már volt jövője, nem akart egy másodpercet sem erre a helyre pazarolni az életéből. Bólintottam neki, és félig lehajolva elügettem egy parkolóháznak tűnő létesítmény irányába. Furcsa érzés volt egyedül maradni a kihalt utcákon. Itt nem sok fedezék volt, nem voltak felhőkarcolók sem, amikben elbújhattam volna, csak lapos épületek, elszórtan az út mellett, igazi földi kisvárosi hangulatot árasztva.

Mióta találkoztam a lánnyal, valahogy olyan simán gördülékenyen kezdtek alakulni a dolgok. Nem tudtam, hogy ez csak a hangulat miatt érzem így, hogy előre láttam, milyen boldog lesz Tara amint megtudja, élünk és hazafelé tartunk vissza az állomásra, kerülgetve az útközben járőröző rendfenntartó hajókat. Én sem éppen legálisan voltam itt, de mivel én nem álltam egyik társaság szolgálatában sem, civilként dolgoztam a húgomnak az Aegis 1 állomáson, nem vagyok fellelőségre vonható, amiért a saját szakállamra behatoltam egy katonailag lezárt bolygóra, megsértve annak légterét. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így van, de most már csak nem lesz baj, gondoltam, nem kevés nehézséget kellett legyőzni, hogy itt lehessek.
Bejutottam az épóletbe, és már meg is láttam amiért jöttem. Katonai terepjárók álltak egymás mellett sorban. Nem tudom hogyan maradtak éppen, de nem is nagyon érdekelt, mielőbb vissza akartam térni a töltő állomás mellett gubbasztó lányhoz. Szerencsére a járművek nem voltak lezárva, gombnyomásra indult az, amelyiket kiválasztottam magamnak. Kisvártatva meg is érkeztem a helyhez ahol Emily várt rám, láttam, ahogy türelmetlenül áll egy rozsdás oszlop árnyékában, integetett, amikor meglátott.

Azt hiszem addig nem is hitte el, hogy mindezt nem álmodja, amíg meg nem érkeztünk a kihalt űrkikötőbe, ahol a kis siklót hagytam amivel érkeztem. Láttam a szemén, ahogy rám nézet a hatkerekűben, amibe félúton szálltunk át, mert az út az űrkikötő felé, járhatatlannak bizonyult, a lopott katonai terepjáró számára, hogy nagyon szeretne valamit mondani. Még nem ismertem annyira, hogy kitaláljam, mi lehet az. Megállítottam a járművet közvetlenül a sikló mellett, és megszorítottam kesztyűs kis kezét, ez volt a harmadik fizikai kapcsolat köztünk, és ezúttal nem rándult össze.
- Ne aggódj Emily, nem lesz semmi baj - Mondtam neki a szemébe nézve. és ezt komolyan is gondoltam. Bármit hajlandó lettem volna megtenni érte, bár nem ismertem őt, mégis olyan érzés volt mintha, mi ketten mindig is összetartoztunk volna. Talán Tara miatt van ez így, gondoltam, miközben egymás szemébe néztünk a nyomasztóvá váló csöndben. Ez a lány belőle van, így ugyan olyan tökéletes amilyen ő is, és ugyan olyan szeretni való is. Elmerengtem egy pillanatra valamin, amin még soha nem gondolkoztam ezelőtt, mert még senkit nem ismertem, ezelőtt aki miatt érdemes lett volna ilyesmin töprengenem.

Egyre jobban megtetszett a dolog, és mélyen a lány kíváncsi, és bizalmat sugárzó szemébe mélyesztve az enyémet, kerestem a választ a kérésemre.
Olyan kérdés volt ez, amin talán még túl korai volt töprengenem, Egy kérdés, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem. Amitől eddig soha nem érzett izgalommal, és bizakodással néztem a jövőbe
Mi hárman egy szép napon talán egy család leszünk?

Írta: Koródi Antal. Köszönöm, hogy elolvastad!

Nézd meg a Youtube csatornánkon a legújabb élőszereplős sci fi rövid film bemutatónkat! Katt ide!

Welcome To The Future!
Rhona Mitra Concept Art By: Koródi Antal!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.