Most, hogy előtérbe került a repülés, azaz inkább a nem-repülés az óriási kénfelhők miatt, leírnám nektek a 14. repülésem alatt készített jegyzetemet:
Beszállás már megtörtént, és itt ülök a repülőn. Kényelembe helyezkedem, mert bő 3 órás repülés vár rám.
Alattam beindul valamilyen motor, zúg ám rendesen. Kis várakozás után elindulunk a kifutópálya felé, majd körülbelül 5 perc zötyögés után kicsit elkezdünk lassulni. Ilyenkor az ember már nagyon a levegőben akar lenni, ezért nagyon hosszú 5 percnek tűnik. De sebaj, beraktam a fülembe a fülhalgatót, mert a zene legalább elnyomja a hajtómű hangját. Éppen azon gondolkozom, hogy ennél rosszabb helyre nem is ülhettem volna, mert a szárny itt van mellettem, és eltakarja a kilátást. Ja és kilátásról jut eszembe: alig látok valamit belőle, mert nem ablak mellett ülök...
Hirtelen puskagolyószerűen elindul az óriási gép. Pár pillanat alatt már egyenesen az ég felé néz, majd elrugaszkodik a földtől, mint egy kenguru. Ugyanolyan értéz volt ez, mint a vidámparkban a gyorsan kilövő hullámvasutak. Már az égben vagyunk. Engem eléggé zavar a gép rázkódása, de körülnézve észreveszem, hogy a többieket nem.
5 perc múlva már parányinak tűnnel a házak. Párszáz métert már bisztos emelkedtünk, amikor megdőlt a gép. Tudniillik hogy amikor a gép kanyarodik, akkor az egész repülő megdől, ráadásul nem csak 5-10 fokkal, hanem 30-50 fokkal. Elég durva érzés ez, de az elémtáruló összemosódott táj hirtelen megnyugtat. Ekkor észrevettem, hogy a másik oldalt pár méterre van tőlünk egy felhő. Aztán a hófödte hegyeket néztem, meg a hajszálvékony Dunában visszatükröződő napsugarat. Közben megállapítom hogy már nem is rázkódik a gép, szerencsére.
Körülbelül az út közben felváltva iPodoztam és pihentem. Kényelmes kombó, mivel aludni nem tudtam, a "tájat" nézni meg egy idő után unalmas. Megnézem, hogy a többiek mit csinálnak: nővérem angolt gyakorol egy idegennel, Apukám meg verset ír. (A verset meghallgathatjátok lent a videó elindításával)
Váratlanul egyre könnyebbnek érzem magam, tehát süllyedünk. Végre... Persze még messzi vagyunk a leszállópályától, de azért már elkezdtünk ereszkedni. Ilyen magasból sok ideig tart az ereszkedés is. 5 perc után helyet cserélek egy angollal, így ablak mellé kerülök. Ennek azért örültem, mert így mindent látok és le is kamerázhatok mindent, beleértve a zökkenőmentes leszállást. A leszállás mindig simán megy. Ennyit a repülésről, mivel a londoni repülőtér útvesztőjébe érkeztem.

Itt egy videó a beígért verssel. A verset apukám írta arról az érzésről, hogy milyen fennt az égben:
[video] (aki tudja hogyan kell ezt a youtube videót beágyazni az írja meg)