A mai nap angolosan szólva amolyan perfect day, azaz tökéletes jellegű volt számomra. Kitörtem egy kicsit a monoton hétköznapokból, elutaztam Budapestre, kirándultam, megismertem új embereket, és valóra váltottam egy régi vágyamat, vettem egy komoly fényképezőgépet, egy Panasonic G2-est magamnak (számomra komoly, tudom, hogy sokkal jobbak is vannak).

Nem azzal voltam elfoglalva, hogy rendeléseket vegyek fel, árut osszak szét és útvonalat tervezzek az autóink számára, nem kellett a számlákat ellenőriznem, nem kellett semmit csinálnom, amit egy átlagos munkanapon szoktam.

Késő délutánra értem haza, mire elolvastam a fényképezőgép használati utasítását, és feltöltődött az akkumulátora, besötétedett. Gyorsan megvacsoráztam, aztán átgondoltam, hogy mi lesz a holnapi programom: reggeli, elmegyek edzeni, fürdök, dolgozok, ebédszünetben elmegyek fodrászhoz, aztán délután dolgozok megint. 4 után elmehetnék fotózni, tanulni az új gép kezelését, de a fenének sincs kedve 35 fokban a betondzsungelben kószálni. De úgyis győz majd a lelkesedés, és kimegyek, megpróbálom más szemmel nézni az utcákat, amelyeken naponta többször végigmegyek, és fejből le tudnám rajzolni mindet. Megpróbálok érdekes fényképeket csinálni. Vagy legalább technikailag helyeseket...

Aztán este megcsinálom a kis diétás vacsorámat, majd netezek.
Egy átlagos nap jön majd megint. Szeretem a munkámat és az életemet.
A mai nap szuper jó volt, és minden valószínűség szerint a holnapival sem lesz gond.

Minden okom megvan a boldogságra, mégsem vagyok az. Semmi okom nincs a szomorúságra, és igazából nem is vagyok az. Üresség van bennem, de óriási.