Állandóan fényképezőgépet kellene magamnál hordanom, akkor nem lennének ilyen elszalasztott képeim. Többször volt már olyan, hogy azért nem lett egy jó témából kép, mert nem volt nálam a gépem, és nem tudtam lekapni. Így csak az emlékeimben maradtak meg, amikkel az a baj, hogy nem lehet megmutatni senkinek. Vagy mégis? Itt van egy pár, amik kapásból beugranak.

Tavasz. Utcánk végében erdő kezdődik, szeretek idejönni fotózni. A bringát most otthon hagyom, mert a sziklákra is fel akarok mászni. Összepakolom a hátizsákot, és elindulok gyalog. Elérek a felfelé vezető ösvényre. Pillangók próbálgatják gyenge szárnyaikat, lehet hogy épp most bújtak elő. Előveszem a gépem és közelebb megyek. Fura hogy nem is félénkek, mintha nem is vennének észre. Páran egy kövön pihennek, odarakom a kezem és hagyom hogy egy a tenyeremre másszon, és ott próbálgassa a szárnyait. Másik kezemben a gépet fogom és ellövök pár képet. Majd más szögből és beállításokkal is, legalább egy pár jó képet szeretnék ebből kihozni. Na, vége a tekercsnek, irány haza. Otthon már csak vissza kell tekernem a filmet, de valami nem stimmel, túl könnyen megy. Ja, csak filmet rakni felejtettem el a gépbe...

Meleg nyári nap, állok a buszmegállóban. Az utca túloldalán autók sorakoznak. Ahogy bambulok és zenét hallgatok, egy nagy BMW-n akad meg a szemem, aminek nyitva van az ajtaja a vezető oldalán, kilóg belőle egy láb. Feltűrt hosszú farmer, se zokni se cipő. Kezében újság, olvas. Tábla a kocsi tetején: taxi. Dolgozik.
Jön a buszom, felszállok rá. kereszteződéshez érünk, azokkal a nyomógombokkal a gyalogosoknak, ha át akar az ember menni. Egy anyuka áll ott a kisfiával, kézen fogva. A srác még nem éri el a gombot, kérdően néz föl az anyjára, és közben nevet. Végül az anyuka beadja a derekát, felemeli a kisembert, hogy az rávághasson párat a nagy piros gombra. Ezt már csak a busz végéből látom, ahogy távolodunk. Ma is be kellett volna raknom a gépemet.

Metró-lejáró, épp vidékről jövök haza Pestre. Itt minden egy kicsit gyorsabb, fiatalosabb. Még megállok jegyet venni, ez is de jó drága lett. A szemem sarkából megpillantok valamit még a jegykezelő automaták előtt a falhoz állítva. Négy kis kerék, fémváz, textil, egy babakocsi az. Valami nem stimmel, baba sehol, meg anyuka sem. Ahogy közelebb érek, látom hogy valami azért van benne. Gyűrött, csillogó celofánnal van tele az egész kocsi.
Vajon más is észrevette-e, vagy mindenki elmegy mellette és nem is veszik észre? Csak nekem tűnik fel a nagyváros metaforája ebben? Minden eldobható. Lassan a szemetet is meg lehet szokni, ha állandóan az vesz körül.

Neked is vannak hasonló (emlék)képeid?