Amikor egy ember nem bír elviselni egy másik embert, akkor miért egy harmadik emberen kell azt a feszültséget letöltenie, holott tudja, nagyon is, hogy nem érdemli meg? És ha tudja, hogy nem bírja elviselni, miért nem tesz ellene azelőtt, hogy tönkre tenné a másikkal a tökéletes kapcsolatát? Önzőség... mert a saját addigi életére tekintve végre megtehet pár hónapig bármit anélkül, hogy másra kellene áldoznia. De mellette felőrlődik minden. És csak épp ez ellen nem tesz semmit.
Vajon mikor vált fontosabbá egy elektronikai cikk, vagy egy üres színes formázott alumínium lemez a társánál? Miért menekül az ember bele minden másba ahelyett, hogy bátran kiállna a véleménye mellett és úgy igazán, belsőleg a társával törődne? De ha ezt tapasztalja a másik, miért hunyászkodik meg mégis és viseli a vádakat és a fájdalmat, amit szavakkal okoznak neki? Vajon az-az ember, aki törést okozott a másikban, miért nem vette észre a jeleket, hogy ez így nem lesz jó? Bármi lehetne a kérdés, mégis inkább az a fontosabb, hogy mi tartja vissza az örökös problémázó felet, hogy tegyen amellett, hogy minden rendbe jöjjön? Miért adja föl? Emberileg gyenge? Ha látta ezeket a példákat, és ki lett mondva általa, hogy soha nem akarja majd átélni őket úgy, hogy maga okozza azt a fájdalmat a másiknak, akkor miért teszi meg mégis? És miért nem képes belátni ha hibázik? Miért lát bele a kérdésbe már eleve rosszat, ha az ember még fel sem tette a kérdést, és miért okolja azért a másikat, ahelyett, hogy megpróbálná felfogni a dolgot és megérteni a másikat...
Azt hiszem, szerelem nem is létezik... csak kisajátítás, fájdalom és önzőség. Egy igazi szerelmet megélni nagy dolog, elveszteni szinte egyenesen egyenlő a halállal. Onnantól kezdve pedig megpróbálni felállni - még ha sikerül is... soha a büdös életben többé nem fogsz már igazán boldog lenni. Te azért nem, mert tudod, hogy te próbálkoztál, míg a másik elvből elutasított minden nemű próbálkozásodat, és mert nélküle semmi sem lesz már jó. Még ha a másik fél uralkodott is rajtad, és te hagytad, mert annyira szeretted... soha többet nem fogsz már tudni felhőtlenül boldog lenni. De legalább lenne meg a tudat, hogy a másik évek múlva is csak azon fog keseregni, miközben ott áll szemlélve a romokat, amiket másban hagyott a saját tettei következményeként, hogy volt valaha valaki, akivel először életében igazán boldog volt, és akivel boldog lehetett volna, ha őt hagyja meg elsőnek a listáján, és kitart mellette. De mivel hagyta elmenni, mert képtelen volt magába nézni és kezelni a saját hibáit, inkább egyszerűbb felhagyni bármi nemű próbálkozással is.
Azt kell mondjam, könnyű mindig a másikat hibáztatni. De hogy először magunkban keresnénk a problémát... és hogy egyszer odaálljunk a másik elé bocsánatot kérni az egészért, és megölelni... rohadt nehéz?
Az ember alapvetően önző. Ha pedig minden jó, akkor problémát generál, hogy aztán édes legyen a kibékülés. A gond csak akkor kezdődik, ha a másik erre ráun és nem bírja tovább tolerálni. És az egészben még mindig a legrosszabb, hogy emberünk ennek ellenére még mindig szerelmes...