Sírtam, könyörögtem, hadd mehessek a következő vonattal, de határozott keménységéből nem engedett. Az anyai leckéztetés erősebb volt benne, mint a felém tanúsított sajnálat vagy könyörület. Ilyen volt Anyám. Temperamentumos és domináns. Szavából nem enegedett, hanem makacsul ragaszkodott az igazságához.
Rég éreztem már ilyet, de most féltem. Szabályosan féltem! Egyedül voltam...mintha lemeztelenítettek volna... Furcsa példa, de azt hiszem, ehhez tudnám leginkább hasonlítani az akkori érzéseimet. Anyaszült meztelen voltam a tömegben és védtelennek éreztem magam a külvilággal szemben. Az egyetlen dolog, amivel családom és a vonal túlsó végén lévő Szerelmem megnyugtató, biztonságot sugárzó hangja közelében lehettem volna, most nem volt velem. Magamra voltam utalva...

Rájöttem, jobban függök a telefonomtól, mint csak gondolni is mertem volna. Olyan volt akkor nekem, mintha emberi lény lenne. Mintha csak egy kedves rokonom vagy az egyik legjobb barátomról feledkeztem volna meg, akivel napok óta várjak, tervezgetjük az izgalmas, közös pesti utazást. Arról az útitársamról, aki megkönnyíti a végtelen hosszúnak tűnő 4 órás vonatozást.

Majd' felnőtt létemre, tulajdonképpen szégyennek is érezhetném, hogy ilyen hisztit levágtam a saját felelőtlenségem miatt, mégis...abban a pillanatban valahogy mégis jogosnak tartottam. Miért ne akadhatnék ki vagy ijedhetnék meg az ismeretlentől akár ilyen idős létemre is? Nem a kor számít... Talán nem én vagyok a felelősség, tudatosság és az összpontosítás mintaképe, de nagyon igyekszem...még ha olykor ez nem is látszik.

Valami olyan fajta szigor, akarat és kérlelhetetlenség volt az arcán, hogy az nagyon megrémített. Afféle ,,na, majd most megmutatom neked, hogy befolyással vagyok rád és tudok még parancsolni neked" arckifejezés. Minél kétségbeesetten könyörögtem neki, ő annál jobban bekeményített velem szemben. Egyre több dolgot vágott a fejemhez és elmondott mindenféle felelőtlen, szétszórt, hanyag embernek...

- Remélem, Nagyanyádat nem akarod vérig sérteni! .....Mert az biztos, hogy egy örök életre megbántódna, ha ennyi szervezés és készülés után, végül nem mennél fel hozzá...
( - ,,Nagyanyád".....hogy hogy utálom én ezt a szót... A "Nagyi" vagy a kedves "Nagymama" megszólítás valaha volt egyik legillúzórombolóbb, leglealacsonyítóbb szinonimája... - legalábbis számomra.)
Vállat vontam. Közömbösebbnek mutattam magam annál, mint amennyire valójában voltam, pedig igazából szíven ütött az, amit mondott. Ó Mama, drága Mamikám! Soha nem akarnám ilyen csúnyán megbántani szegényt... Képtelen lennék rá!
- ...........ééés ugyanakkor engem is nagyon durván megsértenél ezzel! - tette hozzá egy kis habozás után érzelmekre hatóan, mikor látta, még mindig görcsösen kitartok az álláspontom mellett.

Egyre türelmetlenebbül és ingerültebben kérte tőlem számon, hogy ,,HANYAS KOCSI???!", mivel a jegy nálam volt.
Hirtelen annyi minden suhant át az agyamon... Előtört belőlem a lázadás. Arra gondoltam, kényszeríteni úgy sem tud arra, hogy felszálljak.....maximum, ha elkezd felcibálni a szerelvényre. (- Kicsit esélyt látok erre, de mint mondtam, Anya egy ízig-vérig temperamentumos nőszemély. Nem tudhatom, hogyan viselkedik bizonyos élethelyzetekben. Esetleg hogy reagálna a nyilvános ellenkezésemre...) Ha mondjuk mégis megpróbálna erőszakkal felgyömöszölni és tényleg nem látok más kiutat, akkor hát sikítok vagy kiabálok. Makacsságért azért nekem sem kell a szomszédba mennem, de hát volt kitől örökölnöm, azt hiszem...
Na jó, ennyire drasztikus, drámai módszert talán mégsem alkalmaznék...vagy igen?