Annyira utálom Apánál ezt a diszkrét ellenőrizgetést. -.-' Nem nyíltan csinálja (ahogy Anya ), hanem sunyiban, mintha tulajdonképpen ő nem is azért jönne a szobánkba, hogy megnézze, mit csinálunk, hanem csak véletlenül arra járt. Pff, na neee....
Először is; nem szokott kopogni (vagy csak ritkán), ami engem iszonyúan zavar és már nem egyszer megmondtam férfi lakótársaimnak (Öcsi, Apa : D), hogy mielőtt nagy lendülettel beviharzanának a szobámba --> Ká-O-Pé-O-Gé-Jé-A-eN-A-Ká, KOPOGJANAK!!!
Úgy látszik, ezt az egyszerű kis dolgot azóta sem sikerült megtanítanom nekik, pedig már szinte felnőtt nő vagyok és nem ronthatnak rám, amikor csak kedvük tartja! Szükségem van egy saját zugra, ahová elvonulhatok kicsit egyedül, aminek a teljes mértékű megvalósítása már eleve kudarcra van ítélve, mivel a Húgommal élek, vele lakom egy szobában, és még sokszor az ő jelenléte is nagyon zavar - hiába lány... Pontosan ezért úgy gondolom, hogy ennyi intimitás nekem is jár. Szerintem nem nagy dolog.

Ami még viszont a kopogás hiányánál is jobban zavar, az az, mikor kinyitja az ajtót, beviharzik, megy pár kört (tehát tulajdonképpen tényleg semmi lényegeset nem csinál! ), megnézi a radiátor hőmérsékletét, csavargatja kicsit a szabályozót, közben a monitorra pillantgat, vagy az íróasztalomon lévő könyvek/rajzok/füzetek/egyébre - szóval amivel éppen foglalatoskodom, aztán nézelődik még egy picit és kimegy. Az ajtót természetesen tárva nyitva hagyja, ahonnan jön a hideg és betódulnak a nappaliból jövő különböző zajok. Anya hangosan nézi a tv-t, a Húgom süt, turmixol, szeletel, csörömpöl a konyhában, az Öcsém épp vietnámi háborúsat játszik és mindent szét lövöldözik (persze, kihagyhatatlan momentuma szerepjátékának az élethű, szájjal való, jellgezetes fegyverhangok imitálása), Apa fulladozva köhög (átkozott bagó...) és közben hangosan lebonyolítja a fontos telefonhívásait, a kutya meg már megint a rosszarcú szomszédainkat ugatja a kerítésnél lesben állva. - és még sorolhatnám...

Ez mind nyilván nem baj, mert ilyen egy nagy család élete. Hangos, zajos és nyüzsgő, amit én nagyon is szeretek, de mikor szeretnék egy kicsit elvonulni az egész napos hajtásból és lepihenni, zenét hallgatni, vagy épp tanulni, akkor kimondottan idegesítő számomra olasz temperamentumú, mozgalmas kis családom.

Jah, az még külön kedvencem, mikor késő éjszaka, mikor még tanulok (!!!), Apa besomfordál a szobámba, a hasát simogatva, kivert kutya ábrázattal és a lehető legfájdalmasabb, szenvedő hangján megkérdezi, hogy: - Nincs valami édességed?
Na, hát az a jelenet kész! Mi vagyok én, cukros néni?? xD Komolyan mondom, rosszabb, mint egy kisgyerek vagy mint egy kívánós terhes asszony... Mindenesetre azért irigylésreméltó, hogy ahhoz képest, hogy milyen édesszájú, egyszál gebe az egész ember. (Bár ehhez sajnos nagyban hozzájárul a gyomorbaja is...szóval inkább mégsem irigylem. )
A másik kedvencem, (bár ezt néha Anya is csinálja) mikor bejön a szobámba, leül az ágyamra - nem zavartatva magát, hogy én a gépnél dolgozom vagy tanulok éppen - és kitalálja, hogy beszélgessünk! És akkor feldob egy témát, s csak mondja és mondja, végeláthatatlanul. Azt viszont nem csinálhatom, hogy nem figyelek rá (bár már próbáltam ezt a technikát bevetni - sikertelenül), de azt hamar észreveszi és megsértődik. Szóval muszáj vele beszélgetni. Pl. mikor megvette az új Blackberry-jét és az ég világon minden funkciót megmutogatott rajta egyenként, na akkor komolyan azt hittem, hogy ott őszülök meg...

Na mindegy. Hogy is keveredtem ide?... Jah igen, az ajtó nyitva hagyása, meg a kopogás elfelejtése. Nem is tudom igazából, számomra annyira alap dolog ez. Ha valahova beakarok lépni, akkor az az első, hogy kopogok az ajtón - még a saját házunkon belül is. Sokan vagyunk, különbözű neműek, életkorúak, erre most már figyelnünk kell, nem úgy működik, mint kiskorunkban. Rengeteget gondolkodtam ezen a témán és arra jutottam, hogy valószínűleg úgy van vele, hogy mivel a gyerekei vagyunk, joga van bármikor belépnie a szobánkba, és amikor csak akarja, ellenőrizheti, mit csinálunk. Jogos. Nyilván ezzel én is így leszek majd anyukaként és szeretném majd tudni, hogy mikor-mivel foglalatoskodnak a gyerkőceim, de azért... Az ajtó nem véletlenül lett kitalálva, azt használni kell, de úgy látom, Apa egy nagyon ajtó ellenes fickó... Valahogy idegesíti, mikor bevan zárva, erről már Anyának is sokszor panaszkodtam. Ő azt tanácsolta, hogyha ez engem tényleg ennyire zavar, hát akkor szóljak rá és kérjem meg, hogy ne hagyja úgy. Ezt már jópárszor megtettem, viszont mikor láttam, hogy pár nap múlva megint ugyanúgy csinálja, végleg feladtam, úgyhogy azóta én zárogatom utána az ajtót, miután kimegy. Bár ezt kicsit bunkóságnak érzem, mert így olyan, mintha kiakarnám "tiltani" a birodalmamból, vagy mi... de mást megoldást nem tudok. Már az Öcsémben is hamarabb rögzült, hogy elvárom magam körül a csendet, ha a szobámban vagyok, így rá már egész ritkán kell szólni emiatt, ha bejön hozzánk.

Szóval ennyi lenne. Nem panaszkodás akart lenni (na jó, egy kicsit), de jól esett kiírni magamból. Azért kíváncsi lennék, hogy csak én vagyok ennyire háklis erre vagy másnál is probléma ez?