2019. november 15., péntek

Gyorskeresés

A Halál Metódusa (részlet)

Írta: | Kulcsszavak: krimi . thriller . halál

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Gondoltam itt is megosztom egyik írásomat. Tumblr-n amúgy megtaláltok, főleg verseket írok. Íme:[link] Remélem azért elnyeri valakinek a tetszését :B

I. Fejezet (részlet)

Bizonytalan nap volt aznap. Szinte már túlzottan is. Előre beállított órám nem járt rendesen, pedig mennyit is szarakodtam vele még reggel, miközben elszívtam egy szál cigit. A mobilomat természetesen otthon hagytam, így senki se tudott elérni, voltak is ebből problémák bent a cégnél. A tetejébe még esett is. Szóval minden megvolt, ami egy teljesen elbaszott naphoz kellet. Munka után, hazafelé felfigyeltem, mintha valaki, vagy valami követne. Biztos csak fáradt vagyok, nyugtattam magam, de a gondolat nem hagyott békén. Éreztem valakinek a jelenlétét, és egyre jobban biztos voltam benne, egy férfi figyel, de mégsem látom. Haladtam tovább a kisbolt mellet, ami természetesen már zárva volt pechemre. Nem tudtam mihez kezdjek, annyi bizonyos volt, hogy innen még egy jó fél óra séta hazáig. Szaladtam és hirtelen elestem az egyik kiálló útpadkában. Egy pillanatra megláttam a férfit. Kicsi bajuszos, érdekes egyén volt, elég furcsa arcmimikával. Ahogy kialudtak a lámpák, egyre jobban elkezdtem gondolkozni, hogy mit bámul. Nem tudtam kivenni. Aztán rájöttem. Engem. Engem nézett, szüntelenül. Felpattantam, és a régi buszmegálló felé vettem az irányt, de rossz ötlet volt, a férfi már ott ált, én pedig pár pillanat múlva vele szemben. Szívem a torkomba akadt, ziháltam a levegőért, életem lepergett előttem. És akkor olyan történt, amit sosem gondoltam volna. A tőlem pár centire álló férfi hirtelen leszúrta magát, vérre rám fröccsent, szüntelen vérgejzír tört elő, mely egész testemet beterítette, és szempillantás alatt átváltoztatott egy megfogalmazhatatlan borzadállyá. Hirtelen nem tudtam felfogni mi is történt velem. Több percen át sokkoltan álltam a friss hulla előtt, talpig vérbe borítva. Életem egyik legborzasztóbb élménye volt ez, a mai napig emlékszem minden pillanatára. Aztán hideg lett. Borzasztó hideg, mely mindenemet felemésztette, és én csak álltam, eme fizikai, lelki terror közepette. Körülbelül negyed óra telhetett el, amíg magamhoz tértem. Első dolgom volt, hogy hívjam a rendőrséget, vagyis csak hívtam volna, ugyanis a mobilom ugye nem volt nálam. Futottam vissza a régi buszmegállóhoz, remélvén jól emlékszem, és valahol arrafelé van egy nyilvános telefon. Nagy nehezen megtaláltam, tárcsáztam is nyomban a 911-et. Kicsengett, és egy egyébként kedves női hang nyugtatott, hogy legyek türelemmel a kapcsolásig. Rövid, de szörnyű várakozása volt ez a pár perc. Hirtelen egy morgó, álmos hang szólt bele a telefonba:

- Jó estét, Chicagoi kerületi rendőr főkapitányság, miben segíthetek?

– Jó eestéét. - dadogtam a telefonba.

– Egy öngyilkosságot szeretnék bejelenteni. - mondtam már egy kicsit összeszedve magam.

– Uram ebben teljesen biztos? - Jött a válasz.

- nem bazmeg, biztos csak úgy spontán poénból hívtam fel a rendőrséget hajnalai fél 2-kor, gondoltam magamba.

– Teljes mértékben. - feleltem.

– Tartózkodási helye?

- körülnéztem, zavaromban nem is tudtam hol vagyok, pedig szinte minden nap elhaladok errefelé.

– Őőő, az 547-es Park.

– Neve?

- Kristopher Raineld

- Maradjon ott uram, kiküldünk egy különítményt.

- Siessenek, kurva hideg van.

- és ezzel a gyönyörű monológgal le is csaptam a telefont.

Várakoztam, szinte egy egész doboz cigit elszívtam mire kiértek a fakabátok. Izgultam, bár nem tudom miért, hisz tudtam, ártatlan vagyok. Igaz, ezt mondhatom a rendőröknek, ha majd meglátnak csurom véresen... Megérkeztek, balszerencsémre ilyen tipikus tuskó zsernyákokat fogtam ki . Amúgy se vagyok oda a rendőrökért, de az ilyeneket kifejezetten utálom. Megindult a helyszínelő csoport. Egy kopasz fickó, nekem úgytünt ő a doktor, kis ecsettel, nagyítóval, elemlámpáva és miegymással nekiesett a hullának, mint ha csak erre várt volna egész életében. Tőle pár méterre ott volt még a fényképész, villantot, és csak villantot egymás után, olyan izgatott voltam, hogy mikor nem figyeltem, néha azt hittem villámlik, vihar közeleg. Úgy húllott rólam a verejték, mint száraz falevelek ezrei az ősz kellős közepén. Odalépett hozzám egy fazon, jól tudtam ki lehet. A detektív. Kicsit talán túlöltözött volt, mintha egy filmcsillag lenne, csakúgy tündökölt az egyébként sötét, és miden jókedvtől mentes koszos utcasarkon. Vártam a kérdéseket, éreztem hogy nem lesz könnyű dolgom vele, körmönfont valakinek látszott, és az öltözködéséből ítével magánnyomozó, ergo valaki külön felbérelte az ügyre.

- Jónapot uram! - kezdett bele.

- Maga Kristopher Raineld?

- Igen, én vagyok. - feleltem.

- Adam Mezei, magánnyomozó - nyújtotta felém a kezét.

- Enyém ez az ügy, a halott férfi felesége kért fel.

- Várjon honnan tudja a felesége, hogy a férje halott?

- Több hetet keresem ezt az embert. Eltűnt otthonról, a munkájából, mindenhonnan. Tíz perce szóltak nekem telefonon, hogy egyezik a személyleírás az áldozat, és az általam keresett férfi között. Kijöttem, és azóta kiderült hogy tényleg ő az. A felesége, Elisabeth Raucherberg ragaszkodik hozzá hogy személyesen én felügyeljem a nyomozást.

- Értem.

- Feltennék pár kérdést, ha nem bánja. Csak arra kell válaszolnia amelyekre úgy érzi nincs szüksége az ügyvédje jelenlétére, márha van ügyvédje. Jogában áll hallgatni, ügyvédett fogadni, és persze minden amit mond felhasználható maga ellen a bíroságon. Érthető?

- Persze, abszolút.

- Mesélje el mi tőrtént.

- Pont nem volt kedvem beszélni róla, főleg egy szinte teljesen idegennek, de nem volt más választásom, elmondtam mindent. Figyelte minden egyes szavamat, egyszer sem vágott bele a mondandómba, közben jegyzetelt, csak úgy suhant a toll a papíron. Ideges voltam, féltem hogy a sokk, a felgyülemlett félelem nem valami hitelesenk állítja be a vallomásomat…

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.