Nem is értem mikor fiatal voltam miért nem gondoltam arra, hogy mit is szeretnék kezdeni pontosan az életemmel? Úgy voltam vele majd rá ér. Mint mindig. Általános iskola semmi gond letudom a teendőimet és azt csinálok, amit akarok. Közép iskola nem változott semmi csak a gondtalan napok. Majd eljött a nap meglett az érettségim. És ott állok magamban. Ennyi volt? Tényleg ennyi? Vége a napoknak mikor nem kell semmit se tennem csak a megszokott ciklusokat? Csak letudni a tanulási kötelességeimet aztán azt csinálok, amit akarok. Megrémültem de nagyon. Mert amikor visszatekintettem a múltba elgondolkoztam mit értem el? Szembesültem vele, hogy semmit. Mert ahelyett, hogy a fiatal élveimet élményekkel és tapasztalatokkal tudás vágyával töltöttem volna meg helyette a szobámba töltöttem a fél életem. Se kapcsolatok, se hobbik, se kihívások. Csak a zúg, ahol mindig békére leltem magammal. Hosszadalmas és fájdalmas őrlődés útján megint eltelt hosszabb idő. Majd mikor elhatározásra jutottam, hogy valóban szeretnék valamit csinálni megcsapott a valóság. Az a valóság, amit annyira kerülni szerettem volna amennyire csak lehet. Ugyanis, ha egyszer megtalál szembesülnöm kell a múltammal. Mert míg mások eszméletlen nagyokat lépkedtek az életben előre. Én ugyan ott toporgok. És mindig megkérdezem magamtól? Nem késő? Én is képes vagyok erre? De hosszadalmas gondolkodás mindig egy válasz jut eszembe…talán, ha előbb kezdtem volna...eszesebben...