Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
de látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szívemben a lángsugarú nyár
s még benne virít az egész kikelet,
de íme sötét hajam őszbe vegyül már,
a tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
fejfámra sötét lobogóul akaszd,
én feljövök érte a síri világból
az éj közepén, s oda leviszem azt,
letörleni véle könyűimet érted,
ki könnyeden elfeledéd hivedet,
s e szív sebeit bekötözni, ki téged
még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember