Előre szeretném bocsátani, hogy nem saját írás - a Dunaújvárosi Maraton egy munkatársának, Horváth Klárának tollából látott napvilágot ez a kis szösszenet a minap, s hogy mégis közreadom csak annak köszönhető, hogy megfogott az írás - hangulatával, mondanivalójával.

A gyászoló kutya

Nem mindennapi temetés volt a múlt télen, megindító, borzongató történettel.

Az elhunyt hozzátartozói, a gyásznép, ahogy szokás, csendben álldogáltak a ravatalozóban.
Amikor eljött az idő bevonult a pap, hogy megtartsa szertartását.

Mindenki csodálkozására egy kutya ballagott utána, láthatóan gazdátlanul.

A ravatalnál leült és várakozott. Senkihez nem tartozott, nem ismerte senki.
Ott ült türelmesen amíg a beszéd tartott. Miután elindult a gyásznép a sírhelyhez, Ő is felkerekedett, és lépkedett mellettük.

Gyorsabban haladt a menetnél, s ahogy soronként elhaladt az emberek mellett, mindenkire rátekintett hosszan, mintha üdvözletét fejezné ki, "odaköszönt".
Így tette ezt egészen a sírhelyig.

Ott átment a szemközti sírhalomhoz, ráült két hátsó lábára és tutulni kezdett.
Így tette ezt végig, amíg a szertartás tartott.

A kutya megindítóan "énekelt".

Mindenki őt nézte megilletődötten.

Misztikus volt...

Miután vége lett a temetésnek, az egyik hozzátartozó odament hozzá, megsimogatta, s látta, hogy a szeméből könnyek folynak.

Sírt a kutya, siratta a halottat.

Talán egyike volt azoknak a kivert kutyáknak, amelyeket az elhunyt még életében időszakosan megetetett a Duna parton.

A gyászoló kutya még estig ott járt kelt a temető közelében, rá két napra valaki még látta átszaladni a belvárosban az úttesten.

Sem előtte, sem utána nem látták többet a temetőben...

Nem tudom igaz-e a történet, de igazából nem is lényeges - szomorú, ám mégis megható.

Halottak napja van, emlékezzünk Mindazokra, Kik valaha fontosak voltak számunkra - emlékezzünk Azokra, Kik már nem lehetnek velünk.

Őrizzük emléküket - de ne csak ezen az egy napon, hiszen Akik igazán számítanak örökké a szívünkben élnek...