A kocsi lelke piros. A versenyautóé. A neve Ferrari. Lehetsz, gyorsabb, lehetsz megbízhatóbb, de csak a második leszel. Mert kicsinek ezt hallod először az óvodában a többi fiútól is. Már akkor tudod, hogy az a Versenyautó.
Aztán kértem a Jézuskát, hogy hozzon egyet és szerencsére Édesapám nem állta útját lelkifejlődésemnek, megkaptam. Nehéz volt, anyag volt benne, gyönyörű, vele aludtam, vele keltem és versenyeztem a többi szürke, kopott kiskocsimmal. Az én lelkem is piros lett, eldőlt. Sorunk megpecsételődött.. Ezzel nem játszhatott a húgom.
Mondtam mindig kicsiként, hogy majd nekem az lesz, nem értettem a pénzhez, de csodálkoztam, hogy lehet, hogy az emberek nem csak azzal járnak. Aki volt gyerek és hímnemű annak az első a piros Ferrari
Mikor 9évesen először láttam Monacóban, csak álltam és néztem, alig mertem hozzáérni.
Mikor 20 évesen először ültem, majd kicsit később vezettem, egy álmom teljesült.
Mikor jóval később elmentem a maranelloi Ferrari múzeumba, csak néztem a gyönyörűségeket és boldog voltam.
Aztán ott az F1, nevük összeforrt. Látom, hogy ha valaki nem is nekik szurkol, azért a szívük mélyén érzik ők is amit én. Szurkolok én is más csapat pilótáinak, esetenként más csapatnak is, de csak a Ferrari után. Ha rosszul megy, akkor is. Ők a Ferrari, minden fiúgyermek álma.
Akiben nincs meg ez az érzés, nem értem, fel nem foghatom, hogy hová lett a gyermekkori énük. Mert amit megtanulunk elsőre, mikor tologattuk a versenypályán a kocsikat, az a Ferrari, belevésődik az énünkbe, minden férfi énjébe.
Később megtanulja a többieket is.
Mert a versenyautó lelke piros, ahogy az enyém is.
Az pedig a Ferrari.