Az idén ellopták tőlem a Karácsonyt! Örökre! Soha többet nem adhatja vissza senki! Tudom, hogy még addig egy hónap van, de akkor is. Ellopták! Nem egy ember, nem valami bűnöző csoport. Nem, az úgy könnyű lenne. Arra lenne némi esély, hogy talán egyszer megkerül. Sajnos nem. Maga a rettegett halál volt. Az aki ellen soha sem védekezhetünk. Bárkit, s vele együtt mindent ellophat tőlünk. Öt év rettegés után beváltotta igéretét. Hogy miért? Nem tudhatjuk. Talán egyszer kapok rá választ. Most lecsapott végérvényesen....
Még tisztán emlékszem, mikor öt évvel ezelőtt, május 29.-én hazaértem az iskolából. Apám és anyám az előszobában voltak. Mind kettőjüknek patakokban folytak a könnyei. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett. Leültettek maguk közé, kértek, hogy ne hisztizzek, akármit mondanak is. Testvéremnek a rosszullétei után meglettek a leletei. “Valószínűleg, agydaganata van” - szólt apám. Összeomlottam. Az aki születésem óta mellettem volt, akire mindig példaként felnéztem, Neki. A főiskola elvégzése, majd a katonaság után ezt kapta. Neki ez járt. Az akkori szerbiai kilátások nem sokmindennel kecsegtettek. Sikeresen megoperálták Pesten. Nyertünk öt évet. Lenyugodtak a kedélyek. Nem volt egy rózsás a helyzetünk, de volt valahogy. Négyen voltunk, együtt, egy család. Mint ahogy akkor is, az idén tavasszal újra előbukkant a betegsége, Egyik pillanatról a másikra. Már nem volt lehetőségünk Magyarországra menni. Itt próbálkoztunk. Eredménnyel. Ujvidéken megoperálták és talpra állt. Istenem, mennyire örültünk és reménykedtünk, hogy minden rendben lesz. De nem így történt. Nemsokkal az operálás után, a sugárkezelés közben ismét rosszabbodott az állapota. Napról napra rosszabb lett, ha nem nagyon de egy picit mindig. A nyarat még együtt töltöttük, segített amiben csak tudott. Mi is megpróbáltuk lefoglalni, hogy ne sokat gondoljon a betegségére. Azonban szeptemberben már nem volt menekvés. Egyik nap már fel sem tudott kelni az ágyból, másnap már beszélni sem tudott. Egy hónapot nagyon keményen szenvedett, csak néha bírtunk vele beszélni. Nehezére esett. De soha sem vallotta be, hogy fáj valamije, valahol. Jajjszó nélkül tűrte azokat a fájdalmakat amiket érezhetett, mert érzett. Szorította a takarót, a törölközőt, a kezemet. Szeretett bennünket és mi is nagyon szerettük és szeretjük mindig. Szüleimmel végig ott voltunk mellette, segítettük, gondoztuk. Megpróbáltuk könnyebbé tenni az utolsó napjait, nem szerettük volna, ha korházban, egyedül, magányosan hal meg, vadidegenek és estleg csövek között. Ő sem szerette volna. Mikor már végleg nem bírta a szervezete, 6 héttel ezelőtt, október 15-én mosolyogva visszaadta lelkét teremtőjének. A mosoly végig ott volt az arcán, egészen addig még le nem zárták a koporsót, még csak láthattuk. Reménykedünk benne, hogy ezt nekünk küldte, megnyugtatásként, hogy jó helyre került. Reméljük,.... Reménykedem benne, hogy egyszer még találkozok vele. 31 éves volt. Érthetetlen az élet. Valaki élni szeretne, nem lehet. Valaki egyszerűen eldobja magától az életet....
Nagyon hiányzik. Nekem is, szüleimnek is. Sokszor előtörnek az emlékek, sírdogálunk egymás vállán, kint a sírnál... Azt mondják, a hiány és a magány ünnepekkor tör legjobban elő. Nem tudom, még, hogy hogyan fogok tudni bármit is mondani szüleimnek, ha eljő a Karácsony... De ez már soha többet nem lesz ugyanaz mikor négyen voltunk együtt, egy család...
