Quito-Banos-Laguna del Quilotoa

Régóta nem írtam. Ennek két fő oka van. Az első az (így csupaszon), hogy lusta vagyok, és képeket feltölteni sokkal egyszerűbb feladat, mint fogalmazásokat készíteni. A második ok, hogy az elmúlt hetek nagyon besűrűsödtek. Pont az a fölösleges szabadidő mennyiség hiányzott, mint amikor a munkahelyemen ülve megírhattam a beszámolókat. Most viszont úgy tűnik, hogy sikerült rászánnom magam, így nem is szaporítanám tovább feleslegesen a szót. Kezdjük.

A város madártávlatból

Négyen indultunk útnak. Az anyuka, a barátja (Miguel), a kisfiú Dorian és én. Péntek reggel tényleg korán, 7-kor volt az indulás, amit pontosan be is tartottunk. Hűvös volt, de látszott, hogy szép időnk lesz, mert a felhőzetet már-már áttörték a felkelő nap első sugarai. Szó szerint bepréselődtünk a kicsi kocsiba, amin egész végig érezni lehetett, hogy nem ez az út volt minden álma. Becsületére legyen mondva, végig hősiesen kitartott velünk, ami nagy szó, mert hajtva volt rendesen. Nem egy-két andoki kanyarban éreztem a hátsó ülésen, hogy a tapadás az aszfalton egyre kisebb, és helyette más erők dolgoznak alattunk. Mindenesetre 7 óra utazás után megérkeztünk a krátertóhoz, amihez foghatót még sohasem láttam. A mérete monumentális, a szépsége pedig lenyűgöző.

Laguna del Quilotoa

Szinte hihetetlen, hogy ennek a tónak a helyén nem is olyan régen még egy fortyogó vulkán köpte magából a lávát. Mára viszont egy megszelídült csónakázótó lett belőle, amit mi is kipróbáltunk. Este (mivel előre nem foglaltunk) sehol sem kaptunk szállást a környéken, majd valahol javasolták, hogy a hegy túloldalán van egy csodás kis panzió-kemping, ott lehet, hogy találunk kiadó szobát. Az egyedüli bökkenő az volt, hogy koromsötétben, földúton kell 10 km-t vezetni, és az gondolom már mindenkinek lejött, hogy nem egy Hummer volt alattunk. Mit volt mit tenni, a tiszta ég alatt mégsem aludhattunk, így hát nekivágtunk. Szerencsénkre egyáltalán nem volt olyan vészes, mint amilyennek először gondoltuk.

Egy gyönyörű és óriási kanyon, de sajnos elfelejtettem a nevét. A lagúnához vezető út mellett van közvetlenül.

Megérkeztünk, és amilyen mázlink volt, tényleg volt egy egyszobás kis házikó 4 fő részére. Nekem voltak fenntartásaim a dologgal kapcsolatosan, de végül is beletörődtem, ráadásul kételyeimen a koka tea is segített túllépni. Este óriási kártyapartit rendeztünk, ahol én voltam Miguellel és az anyuka (Christina) Doriannal. A mi csapatunk nem volt valami becsületes, mert a győzelemért mindent elkövettünk és ahogy csak tudunk lestünk. :) Emiatt pedig folyton kaptuk a nagy pofonokat a párnákkal, aminek a vége az lett, hogy a kártyaparti átalakult egy párnacsatává, és végül kifáradva, de óriási kacagások közepette ért minket az álom…

2. nap

Sokáig aludtunk, hiszen az előző nap rendesen kivette belőlünk a szuflát. Egy jó reggeli után indultunk tovább Banos de Ambato felé, előtte azonban még megálltunk egy kanyonnál fényképezkedni. Csodás volt, csak nagyon erős szél fújt, bár ez sem rettentett minket el, hogy kiálljunk a szirtre és elkészítsük A kanyon és én című képeinket. Kora délután értük el aznapi úti célunkat, ahol első dolgunk a cukornádlé megkóstolása volt egy kis mandarinnal. Nagyon finom. Utána kaptam egy szép szelet nádat, amivel aztán – mint kutya a velős csonttal – egy jó darabig elvoltam.
Itt kaptuk a szomorú hírt, hogy Miguel testvére elhunyt (már régóta beteg volt), de örök hálám fogja üldözni, amiért nem vezényelt azonnal hátraarcot, hanem még együtt elmentünk megnézni a Pailon del Diabolót, azaz a vízesést. Ez az a hely, ahol az ember nem ússza meg szárazon. A vízeséstől, ami amúgy is meg volt duzzadva, körülbelül fél méterre vezetett felfelé a lépcső. Olyan dobhártyaszaggató hangerővel zúdul alá a hatalmas víztömeg, hogy utána csengett a fülünk. De a látvány és az élmény mindent megért, mint azt a képekből is láthatjátok.

Pailon de Diabolo - Banos de Ambato

Fantasztikus volt egy vízesés alá bemenni, meg úgy egyáltalán, az egész atmoszféra csodálatos volt. A nagy kalandot egy jó hideg, helyi Pilsener sörrel zártuk le, ami először az életemben jól esett. Ezután a terv az volt, hogy engem kidobnak Banos városában, a család pedig hazautazik. Ez így is történt. Este kilenckor érkeztünk meg, és biztosítottak, hogy itt Banosban mindig van szállás. No persze. Csak nem a húsvéti szünet alatt és nem egy főre. Körülbelül a 20.-30. szálláshelyen adtak szobát, hozzáteszem, legalább egy jót, saját fürdőszobával és meleg vízzel. Még annyi erőm volt, hogy elmenjek vacsorázni egy jóféle török kebabot, aztán mint egy nagy zsák dőltem be az ágyba, és merültem mély álomba.

Mindenünk csuromvíz lett, de megérte :)

3. nap

Komótos ébredés, és irány a Chiva túra. Ezt a járgányt úgy kell elképzelni, mint egy kisteherautót, amit átalakítottak egy vonattá, és így valamelyest alkalmassá vált személyszállításra. Egy batár nagy hangszóróból dübörög a zene, és így visznek minket körbe Banos legszebb természeti látnivalóinál. Tényleg lélegzetelállító volt a táj. Minden csupa zöld, óriási völgyek és még nagyobb hegyek. Közben pedig fergeteges hangulat.

Krisztus arca Banosban

Itt ismerkedtem meg guayaquili vendéglátóimmal. Jó kis sztori.
Ült mellettem egy baráti társaság, kb. két család lehetett. Amikor szálltunk le a Chiváról, az egyik hölgy megcsúszott és leesett. Volna! De én ott voltam és elkaptam. Ezek után mondanom sem kell, mindenki a nyakamba borult, és én lettem a nap hőse. Rögtön fel is ajánlottak két éjszakát a házukban, így egy csapásra ez is megoldódott. A túra végén könnyes búcsút vettünk egymástól, majd én elindultam Quito felé. Ez még egy háromórás út volt, majd a városban még egy órát buszoztam a szállásomig.

Quito észak-déli irányban óriási kiterjedésű. Nem is tudom hány kilométer lehet, de örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a célomhoz, pedig az csak a közepénél volt. Mire „becsekkoltam”, este hat óra lett. Elmentem egy misére, így egyben ingyen tudtam megnézni a bazilikát, utána pedig gyorsan bejártam az óvárost, hogy másnap már nagyjából tudjam, hogy mi merre található. Mivel ez vasárnap volt, ráadásul ünnepnapon, kicsit olyan érzésem volt, minta egy szellemvárosban andalognék.

Szűz Mária szobra Quito fölött. Csodálatos innen a panoráma

Az amúgy forgalmas utcákon egy árva lelket sem lehetett látni, ráadásul minden zárva volt. Tényleg sokkoló volt az élmény, de másnap nagyon hasznosnak bizonyult a vasárnapi felfedezés. Mivel már untam az ecuadori ételeket, így beültem egy kínai étterembe, ahol jóféle generálszósszal leöntött hatalmas adag ételt kaptam. Ízre olyan volt amilyen, de legalább olcsó volt és sok. Ezután nem volt más hátra, mint aludni.

Dél-Amerika legszebb és legdíszesebb koloniális temploma az Iglesia de la Compania del Jesus

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!