Tesztüzem
A legjobb ebben a tesztben meg a termékben az volt, hogy semmi komoly előkészületet nem igényelt. Letöltögettem a Play Áruházból az összes létező 3 csillag fölé értékelt alkalmazást, aminek a nevében szerepelt a VR-jelzés, aztán nekirontottam az alkalmazások erdejének. Egy kicsit kaszabolás volt ez a része, ami elszomorított, és lehet, hogy titeket is el fog egy kicsit. Egyik alkalmazást lőttem le a másik után, ugyanis néhányat azért nem tudtam használni, mert a Blitzwolf szemüvegén nincs külön gomb a kezeléshez, másokat meg azért nem, mert az egyik oldalon csak csíkozott képet láttam, valamiért nem futottak a telefonomon normálisan. A többivel egészen jól boldogultam, és ami innentől következik, az már sokkal biztatóbb, és vásárlásra ösztökélőbb.
Minden, ami hibádzik az egész projektben, az csak és kizárólag a téma kiforratlanságából következik, és annak tudható be. Semmi másnak. A szemüveget felhelyezve abszolút nem szűrődik be semmi fény, teljesen sötét lesz minden, hacsak a telefon nem világít a képünkbe. Én javaslom, hogy hagyjuk bekapcsolva az automata fényerő-szabályozást. A telefon is sötétben lesz, így majd szépen beállítja a megfelelő fényerőt, és nem égeti ki a retinánkat. A párnázat, ami körbefogja az orrnyeregtől elkezdve az egész érintkező arcfelületünket, iszonyatosan puha és kellemes borítású. Nagyon kellemes érzés viselni, a világon semmi hibája nincsen, amit felróhatnék neki.
Három tekerő található rajta. Jobb és bal oldalon elöl egy-egy, amik egy tengelyen vannak, és a telefon szemektől való távolságát állítják. Ez akkor hasznos, ha a kép túl közel van, és kellemetlen érzés így bámulni, de érdemes szem előtt tartani, hogy a távolítással egy manapság már lassan kisebbnek mondható, 5"-os képátlós telefon esetében maximális távolításkor látszanak például a kávák, a szélek, a világító érintőgombok a telefon alján stb. Ez elvesz az élményből, nem is gondolnátok, hogy mennyit. Érdemesebb közelebbről nézni, mert nem olyan kellemetlen, mint amilyen élményt adni tud.
A harmadik tekerő felül, középen található, ez a lencsék távolságát állítja egymástól, ami egész egyszerűen arra jó, hogy a kisebb és nagyobb szemtávolságú emberek is teljes kényelemmel használhassák. A Cardboard ezek közül egyikre sem biztosít lehetőséget, ez az egyik igazi előnye a kényelem és a teljes sötétség mellett a Blitzwolféhoz hasonló megoldásoknak. Ezzel a lényegében két tekerővel mindent be lehet állítani úgy, hogy bárki teszi a fejére a ketyerét, kényelmesen tudja használni.
A telefont a szemcsi elején lehet betenni. Van két nyílás a széleken, ott lehet benyúlni, és lenyitni a mágnessel rögzített tartót. A telefont a felül két rövidebb, alul egy hosszabb, rugós pofa közé kell befogni, amik stabilan fogják, esély sincs arra, hogy fejrángatás közben kiessen vagy elcsússzon, a megvalósításnak a világon semmi hibája nincsen, csak gratulálni tudok hozzá.
Az utolsó kis, megoldásra váró probléma következik, mielőtt a játékélményre térnék. A különálló gomb némelyik gyártó fejesén azért van, hogy a játékokat lehessen vezérelni, ha igényelnek bármiféle vezérlést. Gondolok itt interakcióra (ajtónyitás, tárgyak megfogása, támadás stb.), mozgással kapcsolatos ténykedésekre és hasonlókra. Mivel egyetlen gombbal úgysem vagyunk kisegítve, ráadásul főleg nem akkor, ha a kezünket végig a fejünkön kényelmesen nyugvó VR-szemcsin kell tartanunk, szerintem majdhogynem egyenesen hülyeség gombot rakni rá. Ugyanakkor mégsem, mert ha az nincs, az egyszeri felhasználó csakis a saját eszközeire támaszkodhat a használatot illetően.
A hely okozta határok miatt az egyik lehetőségünk egy kábeles OTG-adapter és asztali billentyűzet és/vagy egér csatlakoztatása, vagy az elegánsabbik megoldás: ugyanez vezeték nélkül. Én hosszas töprengés és vezetékes szenvedés után jöttem rá, hogy pont két hete írtam tesztet többek között egy bluetooth-os billegér kombóról, mi a halálnak szenvedek itt madzagokkal. Amint csatlakoztattam az eszközt a telefonomhoz, egyből helyére került minden.
Ha mindez nálatok is megtörtént, nincs más hátra, mint elindítani egy játékot, és csapatni. Én ezt tettem például a House of Terror VR-című remekmű esetében, amely egyszerűen fantasztikus élmény volt. Minden fölösleges magaszttól és reklámtól mentesen állíthatom, hogy igazán mély nyomot hagyó, és tartalmas élmény volt egy remeknek ígérkező, telefonos horrorjátékkal játszani. Sajnos itt már minden a telefonunkon, jobban mondva annak hardverén múlik, így ha nincs benne megfelelően erős (és itt sajnos nem tudok konkrét számokkal, illetve chipsetekkel dobálózni) vas, egyszerűen szaggatni fognak a komolyabb játékok, ami nagyon erős szédüléshez vezethet 10 percek alatt.
Szerencsére az én telefonom (Thl 5000) egy 8 magos, 2 GHz-en üzemelő processzorral van felszerelve, és egy manapság közepesen erősnek mondható GPU-val, így határeset volt a remek futtatás, és enyhén zavaró a lag vonalán. Én még élveztem, pedig kritikus vagyok az ilyesmivel szemben. Ami viszont baromi furcsa volt a játék kapcsán az az, hogy egyetlen gomb (és minden perifériával így történt!) csinál csak valamit, mégpedig a Q, és előrelépkedésre használható. Nincs hátralépés, oldalazás, nincs semmi más, csak interakciós klikkek, amik pár perc után átmentek előrelépkedésbe ÉS interakcióba.
Egy ideig csak tapogatásra és ajtónyitásra voltak jók a jobb és bal klikkek, aztán már lépkedett is a szereplő rájuk. Elég fura volt, nem értettem. Szóval horrorjáték úgy, hogy nem tudunk mást, csak előrefelé menni. Azaz ha megijedünk valamitől, akkor villámgyorsan 180°-ot kell fordulnunk a szobában, és úgy menekülni. Nem tudom, hogy erre miért volt szükség, de olyan nagyban megnöveli a stressz-szintet, hogy a befosiméter időnként túlterhelődött.
A grafika rendkívül autentikus. A 2000-es évek elejére-közepére emlékeztető, igazán retró hangulatú, ám annál nosztalgikusabb és élvezetesebb látvány remek fogadtatás volt a számomra. Nem üti meg egy NOLF 2 szintjét, engem mégis arra emlékeztetett leginkább. Egy kis konyhában kezdünk, és onnan kell tovább menni.
Az első nyilván az volt, hogy álltam a szobában, és helyet csináltam magam körül. Először megpróbáltam forgós, irodai székből játszani, de nem éri meg, kényelmetlen. Szóval felálltam, és csináltam legalább fél méteres szabad sugarat magam körül, majd elindultam a felfedezőutamra. Az első, amitől igazán megrémültem, az egy hatalmas pók volt a falon, ami fújtatott rám jobb oldalról, amikor beléptem az első szobába. Mivel nem tudtam hátrafelé menni, és ösztönösen szem előtt akartam tartani a veszélyt, kinulláztam a lehetőségeimet.
Előrefelé menni a félelemtől nem mertem (nem mintha lett volna értelme), másfelé meg a játékban nem lehet, a fejemet elfordítani viszont a hirtelen pániktól nem bírtam, így az lett a vége, hogy rángattam ide-oda a fejem, végigszidtam a teljes családfáját, majd szegény pók szülőanyját több ízben is összefüggésbe hoztam a legősibb mesterséggel. Ennek ellenére az csak fújtatott rám, meg kapkodott kicsit a csápjaival. Amúgy nem támadott, csak ismételte a neki beállított hangfelvételt, de rettentően megrémültem.
Pedig erősen gyakorlott horrorgémer vagyok, majdnem minden nagy című játékot végigtoltam, és büszke vagyok rá, hogy szerintem az Outlast minden idők legzseniálisabb és legparább horrorjátéka, valamint egyben a kedvencem is. Nem azt mondom, hogy ez az Outlasthez képest gyermeteg kis játék túltesz rajta, de a 3D-s élmény és a tróger irányítás annyiban hozzátesz az élményhez, hogy mégiscsak sikerült odáig eljutnom, hogy jobb híján lekaptam a fejemről a szemcsit, miközben tovább anyáztam.
Miután pihegtem egy fél percet, visszahelyeztem a szemüveget, és eloldalogtam a pók közeléből, ami erre abbahagyta a félelmetes csápolást. Micsoda szóvicc, kérem. Tovább mászkáltam, felszedtem valami kulcsot, végignéztem egy elképesztően látványos bejátszást, majd megint rettentően megrémültem (konkrétan rázott a hideg), és akkor jutottam el ahhoz a képernyőhöz, ahol tájékoztattak, hogy meg kőne venni a teljes gémet, ha folytatni szeretném. Itt abbahagytam, mert bár adtam már ki számos alkalommal pénzt azért, hogy módszeresen összecsináljam magam, most az egyszer kihagynám ezt. Többek között azért, amit a szemüveg levételekor tapasztaltam.
Máshol is emlegetik, hogy a VR-szemcsizésnek rövid távon is vannak mellékhatásai, és ez igaz is. Hozzáteszem, hogy megéri időnként, és szerintem simán megszokható lehet a dolog. Elsősorban azt vettem észre, hogy eléggé szédülök, és furcsának érzem azt, ahogyan mozog a valós kép a fejem mozdítására. A játék a telefonom hardvere vagy valami más miatt kis késleltetéssel mozdult. Ismeritek az érzést, amikor gépen játszotok: hiába került a gép apád éves fizetésébe vagy éppen a sajátod éves szummájába, nem teljesen ugyanaz, mint a valóságban, mindig van késleltetés, csak gépen sokkal enyhébben észrevehető.
Nos, jelen esetben ez jelentősen ott volt, és bár a játék kényelmesen játszható volt, utána visszazuhanni a hirtelenjében gyorsnak tűnő valóságba kissé kellemetlen élmény. Szédültem, és ahogy levettem a szemcsit, azt vettem észre, hogy eléggé megizzadt a homlokom. Ez egyrészt betudható nálam a szédülés okozta rosszullétnek is (nem vészes, tényleg), de lehet, hogy csak azért volt, mert majdnem teljesen zárt térben volt a fejem egy kazánként fűtő okostelefon társaságában.
Akárhogyan is, az élmény felejthetetlen volt. Ezek után mondjuk egy kicsit lazább dologra vágytam, így következtek a sokatok által várt felnőtt ipar termékei. Azt kell, hogy mondjam, hogy amit szabadon találni az interneten, az meglehetősen rossz minőségű 5 collon és FHD felbontáson bámulva. Az élmény nem lenne rossz éppen, de borzalmas volt a minőség, így abszolút elvetendőnek tartom jelenleg a dolgot. Majd talán egy év múlva érdemes lesz visszatérni a dologra.
A teszt kedvéért egy kicsit rossz fiú voltam, és lecsúnyálkodtam az internet közkedvelt bugyraiból egy filmcsomagot, ami elméletileg egy komplett siterip volt, majd belebambultam. Rettenetes módon egysíkú, és megnézést nem igazán érdemlő anyagot kaptam, pár percnél tovább nem néztem, pedig reménykedtem benne, hogy meg tudok vigasztalni pár szinglit, akik itt kószálva arra várnak, hátha valami pótolhatja nem létező barátnőjüket. Nos, a szándék megvolt a filmipar részéről is, meg az én részemről is, és bár a szándék a lényeg, de sajnos nem minden. Képzeljünk el kábé 7 különböző, 30 perc környéki videót pontosan ugyanúgy felvéve.
A szerencsés alany belső nézetét kapjuk meg, és azt bámuljuk enyhe halszem effektus mellett, ahogyan különböző huncut lánykák szórakoztatnak minket, és ha lehet hinni annak, amit közben mondanak, akkor magukat is. Mi nem mozgunk, mi nem csinálunk semmit sem, csak maradunk egy helyben mozdulatlanul. Mind a 7 ilyen, és elárulom, hogy rettentően unalmasak, és egyhangúak. A szingliket ezen a ponton elszomorítanám, és meg is vigasztalnám egyben.
Ez a VR-dolog ebben a formában megközelíti ugyan a valós látványt, de az élmény konvergál a nullához, hiába a magas felbontás, és a jó minőség. Ugyanakkor megvigasztalnám őket azzal, hogy legalább biztosan nem lesznek egy darab műanyag, meg a net rabjai, mert az élmény eredeti formájában pótolhatatlan. Még mindig. Szóval hajrá, srácok, hajkurásszátok csak a csajokat, azért vannak!
A többi játék, meg program is egészen érdekes volt. Volt egy VR Scene nevű dolog is, ami egy előre elkészített, játékbeli színhelyet takar néhány mozgó és mozdulatlan NPC-vel, kis tűzzel, felhőkkel, bubis, zöld folyadékos tartályokkal. Ez ilyen pár perces élmény, itt viszont jól működött az irányítás. Aztán vannak gyengébb alkotások is, mint a hullámvasút, vagy Tokió bámulása, de vannak ötletes dolgok a Cardboard nevű alkalmazásban.
Visszanézhetőek a videóink, képeink, és a legjobb benne, hogy készíthetőek új dolgok is vele. Itt értettem meg, hogy az előlap miért levehető a szemcsin. Hát pont azért, hogy a kamera ki tudjon nézni, és akár 3D-s videókat is csinálhassunk, amik bármilyen ilyen eszköz használatával visszanézhetőek. Fantasztikus ötlet. Aztán lehet Street View-t is nyomatni, elérhető a teljes Google Earth, van kismillió játék még a Cardboard keretén belül, szóval el vagyunk látva rendesen.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
