"Csak az hal meg, akit elfelejtenek."

Vannak apró jelek, amiből tudni kell olvasni. Ilyen lehet például egy elejtett mondat, egy gesztus, egy kézmozdulat. Sokszor csak utólag gondolok bele, hogy bakker! Az a válasz, ami ide illő lett volna, miért csak most ugrik be?! Pedig ha ezt az illető hallotta volna, sokkal jobb lenne a közérzetem. Maga a tudat, hogy egy adott eseményre egy frappáns válasszal tudok reagálni, az mindennél többer ér. Miért jut eszembe utólag olyasmi, amin már úgysem változtathatok?

Ma van a névnapom. Nem egy nagy ünnep, a családom meg szokott emlékezni róla. Ők igen. Viszont van(nak) olyan ember(ek), aki(k)ről sosem feltételeztem volna. Legalább egy telefon, vagy kis üzenet, vagy valami. Vagy csak egyszerűen azt akarja, hogy... ...mégis mit akarhat ezzel? Tudom, hogy tudja, hogy ma van. Egyszerűen ennyire nem vagyok kedvelt? Ennyire nem lennék jó társaság? Való igaz, eléggé zárkózott vagyok (legalábbis én így gondolom), van aki szerint meg nem, csak idő kell.

Ti hogyan kezdtek bele egy beszélgetésbe egy régen látott ismerőssel, baráttal, vagy osztálytárssal, azon kívül, hogy a kötelező köröket (Szia, hogy vagy? Merre mész, mit csinálsz, Szia!) letudtátok? Én ennél tovább sosem jutok, csak idegenekkel! Ez benne az érdekes. Idegenekkel tök jól el lehet beszélgetni, bármilyen témáról. Mondjuk élőben kicsit nehezebb. Nem vagyok egy szószátyár, sőt éppenséggel elég keveset beszélgetek társaságban is, inkább csak megfigyelek. Így nehezemre esik az, hogy ha nekem kell elkezdeni a társalgást.

Írásban persze írok akár másfél oldalt, mire a partner egyáltalán leírja azt, hogy: "fapapucs". Gátlásos lennék? Vagy mert sosem volt olyan ember, akivel igazán tudtam volna eszmét cserélni bensőbb témákról? Miért kerülnek el az emberek? Pedig én is olyan normális vagyok, mint a többi. Azt hiszem. Régen mindig más akartam lenni, sohasem önmagam. Mindig volt valami tulajdonság egy osztálytársban, amit felvettem volna szívesen. Beleéltem magam, hogy Ő voltam, akár csak egy napig is. Bezzeg, ha én a helyében lehetnék, ezt biztos nem úgy csináltam volna, hanem emígy.

Elfelejtettek. Nincs senkim, akihez fordulhatok vigaszért. Valahol elrontottam. De nagyon. Kétségbeesetten keresem partnerem, lelki társam, barátom, mert az egyedüllét felemészt teljesen.

És már tudom: Meghaltam!