Ősz, óvoda-, iskolakezdés
Kisebb koromban az ősz az óvodába indulás ideje volt. Akkoriban a falu nemcsak közigazgatási, hanem gazdasági egység is volt. Mivel minden állami volt, így nem okozott gondot, hogy időnként átcsoportosítottak egy kis pénzt egyik helyről a másikra. Például a tanácselnök odaszólt a tsz elnöknek, és akkor a tsz felújította az óvodát, vagy épített egyet, bővítette, stb. Mivel nem magáncég volt egyik se, nem problémáztak azon, hogy valakinek a zsebéből vesz ki pénzt egy ilyen eset. Akkoriban nem volt "verseny" meg "felvételi" ilyen helyekre.
Mi úgy kerültünk be az óvodába, hogy anyám eldöntötte, hogy tsz vezető a férje/apánk, tsz-esek gyerekei vagyunk (a bátyám meg én), tehát jogosultak vagyunk óvodára. Betöltöttük a hat évet, szeptember 1-én elvitt minket az oviba, lerakott az udvaron, becsukta a kaput és elment. Oldják meg :) Szerintem másoknak se volt bonyolultabb...
Életem első katasztrófáját is óvodás koromban éltem meg: jó nagy árvíz tört rá a falura és akkor még nem volt árvízvédelem semmi. Egy darabig nem járhattunk óvodába, egyrészt azért, mert járványügyi szempontból problémás lett a helyzet, másrészt azért, mert néhány házat elöntött a víz, és oda költöztették ideiglenesen a lakókat és az ingóságaikat. A faluban akkor még nem volt vezetékes víz, se csatornázás, így a betörő trutyis víz az ásott kutakat rögtön használhatatlanná tette.
Az iskolakezdés hangulatában teljesen hasonlított a mai iskolakezdésekre: idegroncs szülők őrülten hajkurásszák a tanárok hülyébbnél hülyébb ötleteit. Hogy például minek kellett nekem diófapác rajzórára, azóta se derült ki...
Az általános első osztályára még viszonylag egyszerű volt felkészülni. A maihoz képest legszembeötlőbb különbség az iskolaköpeny volt. Jó kis műszálas-műanyag köpeny, egyen-sötétkék. Diolen-mobi megvan? Ezt azzal a kamu dumával erőszakolták ránk, hogy védi a saját ruhánkat. Amiben volt valamennyi igazság, de azért mégsem volt igaz. A valódi ok a különbségek elrejtése lett volna, hogy a gyerekek ne lássák, hogy az egyiknek jobban megy és drágább ruhákban jár, a másik meg egyszerűbben. Ezt nem lehetett elrejteni iskolaköpennyel, két okból sem: a jobb módúaknak a cipője is jobb volt, amit látni lehetett, meg a drágább ruhára drágább köpenyt vett fel, tehát amit a ruha nem tudott kifejezni, mert eltakartuk, pontosan ugyanazt a köpeny maga kifejezte.
A másik, mai szemmel nem gyakori eszköz az újságfüzet volt. Valamilyen napilapból ki kellett vágni sok oldalt és fektetve összefűzni füzetnek. Ennek az volt a lényege, hogy magát a hasábokat kinevezték sorvezetőnek, és felnagyított méretben ezekbe írva kezdtük el begyakorolni a folyóírást kézzel. Sokan láthattak elsős írásfüzetet, amiben több vonal alkotott egy sort, ennek a felnagyított verziója volt az újságfüzet. Sok karikát meg fecskefarkat rajzoltunk bele, hogy a finommotoros képességeink fejlődjenek és eljussunk odáig, hogy füzetbe írunk. Ebbe postairónnal rajzoltunk, ami egy jó vastag, kék és piros színű ceruza volt. Rajzoltuk a sok kört, amiből o betű lett, a fecskefarkakat, amiből f, később l, stb.
Volt színes korongunk, logikai készlet, centiméter, gyurma, festék, tolltartó, stb. Ezek nem sokat változhattak az idők során. Meg persze egy nagy iskolatáska, amit akkor még általában háton cipeltünk. Még egy dolog volt, amit ma már nem ismernek: szombaton tanítás. Először minden szombaton volt, majd olyan 2-3 általános iskolás koromban valamikor (nem emlékszem pontosabban) bevezették a szabad szombatot. Ekkor alakult ki a hosszú-hét-rövid-hét rendszer, amikor mész szombaton is, és amikor nem. Az iskolák telítettségének megfelelően volt, amikor csak délelőtt volt tanítás, de többségében nekem délelőtt-délután is volt oktatás. Vagyis egyik héten délelőttre mentünk, másik héten délutánra, így dupla annyi gyereket tudtak oktatni.
Ami az első iskolámban nem volt, az például a büfé és a WC. Ja, cuccializmusban 70-es 80-as évek fordulóján nem volt vízöblítéses WC egy nem túl régen épült iskolában. Azé' ez elég rotfl. Vagyis inkább szégyen. Hátul az udvarban, kis házikó, pottyantós trónnal és falra csövelős kisdologgal. Persze ezt nem sokkal később egy felújítás/bővítés során korrigálták, de én akkor már másik iskolába jártam.
A büfé helyett megszervezték, hogy iskolatejet lehetett venni. Vagy kakaót. Kétdecis műanyagpohárban, mint a klasszikus tejföl, volt tej vagy kakaó és kaptál hozzá egy kiflit. Ez hetente annyiba került, hogy egy tízesből még kaptam visszajárót, 50 fillér - 1 forint közötti összeget. A tízes az tíz forint, nem tízezer vagy tíz misi... Nem mondanám, hogy fejedelmi lakoma volt, kaviárral meg mittomén, de akkoriban ez nekünk tökéletesen megfelelt. Második és harmadik óra között kiosztották azoknak, aki befizettek rá, megettük, ebédig kitartott.
Az ősz eleje nem tartogatott más meglepetést az iskolakezdésen túl. Kezdetben még szép időben jártunk az iskolába, majd ősziesre fordult az idő is, jöttek az esők, a köd. Akkor már nem volt értelme kimozdulni, mert pillanatok alatt sárosak lettünk volna, mint egy disznó. Az első ünnepet emlékeim szerint nem is nagyon ünnepeltük, legalábbis az Aradi vértanúk napjáról kevés emlékem van abból a korszakból.
Ebben az időszakban egy lógási lehetőség volt: a mezőgazdasági munka. Alsós koromban nem vittek ilyenre, de felsős koromban és gimnáziumban már igen. Felsőben almát jártunk szedni, gimiben szőlőt. Az almaszedés nem volt rossz, a szőlőszedést utáltam, mint a leprát. Azóta se vagyok hajlandó szőlőt enni. Az almáskert nem volt messze, úgyhogy oda én gyalog vagy biciklivel jártam. Mivel a "bátrabbak" közé tartoztam, így az esetek zömében én másztam fel a fa tetejére, hogy a legfelső gyümölcsöket is leszedje valaki. Szerencsére nem gravitációval jöttem le egyszer sem, hanem végrehajtottam az evolúciót.
A családi gazdaságba fiatal koromban még nem nagyon vontak be, csak egyszer, ősszel. Akkoriban olyan fóliát lehetett venni, ami nem volt fényvédős, így az UV-fény egy év alatt tönkretette, így a kertünkben a fóliasátrunkon minden évben cserélni kellett a fóliát. Ősz elejére kifutott a benne termesztett növény (zömében paprika vagy paradicsom), szeptember végére, október elejére kitakarították a szármaradványokat, letépkedték a fólia maradékát. Még a komolyabb fagyok beállta előtt új fóliát kellett húzni a sátorra, ebben nekem is volt feladatom. Én voltam a nehezék :) Én is beálltam cipekedni, amikor a tekercs fóliát behúztuk a sátorra, majd, mint legkisebb, én másztam fel a tetejére rögzíteni, ezután a végére kellett ülnöm, hogy amíg leföldelik a szélét, addig ne mozogjon. Szóval én voltam a nehezék :)
A következő ünnep, amit ma már ünneplünk, akkoriban negatívan "ünnepeltük", az 56 volt. Szó nem volt bármiféle ünneplésről, a hatalom rettenetesen tojt attól, hogy bármiféle hiszti lesz. Például előtte összeszedték az írógépeket, hogy ne legyen min röplapot sokszorosítani... Október 23-a mindig ilyen csendes rettegésben telt, nehogy valaki kipattintson valamit, amiből nagy purparlé kerekedik. Érezni lehetett, hogy nagy a feszültség, bár nem történt soha semmi.
A nagy karácsonyi hajcihő célegyenesébe november 1-én fordultunk, amit halottak napjaként ünnepeltünk. Mivel ez mindenkinek a saját családi megemlékezése volt, ezért nem emlékszem rá, hogy a hatalom bármilyen szinten is beavatkozott volna. Mi, gyerekek, nagyon szerettük. Kimentünk a temetőbe, ahol a rokonság összes gyereke is kint volt. Mindenki végigjárta a halottait, akikre meg akart emlékezni, és gyújtott pár gyertyát minden síron. Majd ezután mi összegyűltünk nagyapám sírjánál, és a rokonság jó része ott beszélgetett, emlékezett. Mi meg pirománkodtunk, zacskószám gyújtottuk a gyertyákat, szedtük össze a faggyút (ki tudta akkor, hogy az paraffin). Az összegyűjtött faggyút utána még napokig gyomroztuk, olvasztgattuk a tűzhelyen, játszottunk vele.
November 7-én volt a nagy, igazi, átpolitizált ünnep. Amikor úgy istenigazából megmutattuk, hogy milyen mélyen benyaltunk a szovjeteknek. Ez a nap a nagy októberi szocialista forradalom ünnepe volt, ami egy későbbi orosz naptárreform miatt csúszott át november 7-re. Ez volt az a nap, amikor az oroszoknál a kommunisták hatalomra forradalmazták magukat. Ezen a napon Moszkvában mindig hatalmas központi ünnepség volt. A Vörös téren, ami tényleg egy mocskos nagy placc, katonai díszszemle, felvonulás, parádé volt. A Lenin Mauzóleum erkélyéről nézte a korabeli szovjet pártvezetés a felvonulást. Szerintem elég gáz volt és az ma is, de nem akarom a politikát az eddigieknél jobban feszegetni, ezért ezt hagyjuk. Az esemény lényege volt, hogy a komplett szocialista tábor élő egyenesben közvetítette, mindenki láthatta. Mindenhol helyi ünnepségeket kellett szervezni. Szerencsére az egyik olyan szocialista ünnepünk, amit a rendszerváltás azonnal kukázott.
Felsős koromban (80-as évek első fele) történt az, hogy meghalt egy orosz pártvezér, akkor ki kellett nevezni valamelyik bajtársát a helyére, aki évtizedek óta várta már, hogy kihalásos alapon ölébe hulljon a poszt, majd az is meghalt. Így ment el sorban Brezsnyev, Andropov és Csernyenko. Ezek temetéséről mind nagy pártesemény keretében közvetítettek. Gyanútlanul bekapcsolod a tévét, már megint Vörös téren ágyútalpat húznak, rajta a koporsó... azóta sem enyhültem meg ebben a kérdésben.
November elejére már általában télikabátos hideg volt, időnként akár hó is előfordulhatott. Novemberben más ünnepünk nem volt, jártunk iskolába, néztük az esőt, dagasztottuk a sarat, stb. Nem volt ritka, hogy november végére megérkezett a tél. Volt rá példa, hogy a busz nyitott első ajtóval vitt haza, mert a sofőr a ködtől nem látta a bekötőutat, ezért az ajtón keresztül az út széléhez igazodott...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
