Szürke hétfőre virradtunk aznap reggel. Keveredés, ki mit hová tett, el-e lett-e téve egyáltalán?! Van elég ruha, nameg kaja? …ilyen és ehhez hasonló kérdések sora után végre elindultunk piszkos kis városunkból a tisztaságba, a romlatlan természetbe.
Kocsi feltankol, pályamatrica megvesz és GO!
Ez egy amolyan összcsaládi kirucc, így szinte borítékolhatók a nézeteltérések. Aztán kiderült hogy a távcső otthon maradt…katasztrófa. Nagyon nem érdekelt hogy viszem-e vagy sem, de persze kaptam az osztást.
Hárman pályáztunk a vezetésre, az első etapban, csak ültem és olvastam holmi kimondhatatlan nevű szigetről…Krk…de ezek miért utálják a magánhangzókat? Aztán köszönhető az M7-esnek nevezett aszfaltcsíknak, szinte két pislogás alatt Nagykanizsa. Csere…indulás tovább. De mi a fenéért nincs már kész az autópálya a határig?! Na mindegy, 30perc és Letenye, ott pár pillantás az útlevelekre aztán viszlát Ungarische táj, „dobredan” „Kroácia”. A pályán megkapta a Vectra, amit kívánt, megfelelő mennyiségű benzin-levegő keveréket, ötösben, 3-3.5ezres fordulaton. Jön a kedvenc, az autópálya kapu…gomb megnyom, kártya elvesz. (ez tavalyról poénos emlékeket idéz bennem, mikor sikerült „kicsit” messzebb megállnom, fantáziátokra van bízva a folytatás, de az már olyan homályos, hogy nem folytatom). Tehát, tépünk a pályán, számlál a számláló, Zágráb-elkerülőn qrvasok kamion…a Porsche Carrera-S meg pont olyankor száguld a nyakamra, mikor az idomított 101 lovammal épp egy nagyobbacska kamionsor kielőzésének kényes műveletét hajtom végre a belső sávban 140el (ugye 130 a megengedett, de a kamion előzés már csak ilyen). Szóval, ott terem mögöttem az a böhöm, többszáz lóerős, áramvonalas benzinfaló, és majdhogynem felnyársal az orrával. Ejjnamondom, ha lenne egy hasonló kaliberű taligám, fix hogy legyorsulnálak….nade ez részletkérdés, nem tartozik a témához. Pár kilométer (és egy csere….sofőrből mitfahrer-ré lettem) után máris lenn vagyunk a pályáról, és egy nemgyenge szerpentinen találjuk magunkat, ami kis lerobbant falucskákon keresztül visz le minket a hegyről a tengerszintre.

[link]
[link]

Irány a híd, de csak halovány emlékfoszlányaim (amiket netes kutakodás során írtam be a bio-merevlemezembe) emlékeztettek arra, hogy azért is fizetünk kell, hogy a szigeten verhessük el az ójrót és a kunát…mindegy, végülis nem volt sok (30 (azthiszem ) horvát valuta) és szigetlakókká váltunk.

[link]
[link]

Akkor és ott, a LOST (ugye a szigeten ragadtakról szóló filmnek nevezett izé, amit az első rész után elfelejtettem tovább nézni) hozzánk képest estimese, hisz ugye itt vagyunk, de hol „verjünk tábort”? Kézenfekvő, Krk-város! A „föld” túlsó oldala, de sebaj, megnézzük mifán terem egy horvát sziget. Na igen, nem erre számítottam. Azt hittem beach, meg pálmafa, meg pálmaleveleket lobogtató krk-i csajok, de ahelyett kopár sziklák, kövek…és még több kő. Kőből van a kerítés, kőből van ott minden. Namondom, ez idáig „izé”. Aztán jött a város. Nah akkor azért kicsit megnyugodtam, láttam, hogy élnek itt emberek is és nem csak céltalan járnak az autók a rozzant hepehupás (és mellesleg piszkosul szűk) utakon. Irány az első „Turist Agency”. Már csak 1 apartman van. Pont elég! 20perc várakozás a tulajra, és jöhet a szemrevételezés. Tetőtéri lakás egy tömbházban. Két szoba, a kisebbikben ágy helyett csak matracok…ár: SOK, nagyon sok! Namondom magamban: „idesanyádnak add ki ennyiért ezt a lyukat!”. Jah, annyit még hozzáteszek, városszéli, tűzfalra néző ablakkal (mellette építkezés). Áh, sajnálom, de ki kell hogy hagyjam az év biznicét, muszáj tovább állni, hisz lassan bezár a bazár. Reggel 9körül indultunk, délután 4körül érkeztünk, nehogy itt maradjunk szállás nélkül!
Bepróbálkoztunk két „Apartmanközvetítővel”, de mindenhol koppantunk, mert „NINCS”-válaszok sora fogadott. 4főnek, 4éj, ez olyan nagy kérés?! Utána egy kellemes látvány (a „dzsumbuj” melletti körforgónál) nagy tábla, amin magyar szöveg. Gondoltunk idepottynat hazánkfiát is meglátogatjuk, hátha segíteni tud szállás ügyben. Egy kis étteremszerű placc és egy feltűnően kedves, majdnem perfekt magyarsággal beszélő hölgy fogadott. „Miért nem reggel érkeztek?”-kérdésre csak magyarázkodtunk, hogy pont AKKOR indultunk, szóval ha akartunk volna sem értünk volna reggelre hozzá…de ezek után is hangsúlyozta, hogy épp most adta ki két magyar nőnek. Pár perc körbetelefonálás sem hozott sikert, így ismét jött a para, „vajon találunk szállást?”. A hölgy tudatosította bennünk azt, hogy felejtsük el az apartmant a városban, próbálkozzunk a faluban, vagy Punat-ban. Így is lett. Irány Punat. Útközben egy furcsa, táblát szorongató nőt pillantottunk meg, „APARTMAN” felirattal. Nah, itt az alkalom, padlófék, kézifék, motorfék…meg minden, amit el lehet képzelni. Pár perc egyezkedés után felcsillant a remény: LESZ SZÁLLÁS!
Reményekkel tele ültünk vissza a kocsiba, és követtük az illető Seat Ibizáját. A parttól kb 1 km-re, Kornic-ban, egy hegyoldalban állt egy bugyi-pink színű ház.

[link]

Szépen felújított, műanyag nyílászárók…szóval nem egy putri. Ár? Ugyanannyi, mint a „tűzfalas”, de ezen már nemsokat gondolkodtunk, ez nagyságrendekkel jobb, mint a legjobb elképzelésünk. (najó, erkondisöning és műhód-vevős tv nem volt…de ez rohadtul nem érdekelt)
A tulaj-hölgy nem tudott korrektül sem angolul sem magyarul, így áthívta a szomszédját, egy ex-hazánkfiát, egy Balatonfüredről Krk-ra szabadult nő személyében. Tőle sok hasznos infót megtuttunk a szigetről, a látnivalókról és természetesen fordította az apartman-tudnivalókat. (megj.: az ex-magyar csaj megadta a telefonszámát, hogy hívjam bátran, ha hely kell, van, szóval pár perc alatt már két ajánlatunk is volt és máskor is keressük meg)
Papírmunka, és már bírtokba is vettük a szállásunkat!
Szűk kis utcák, de nem is baj az, legalább nem volt nyüzsgés:

[link]

Kilátás a balkonról...ami nagyon nagy!

[link]

Ez volt az első napunk dióhéjban, bár az este lemaradt…ha valakit érdekel a történetem, akkor folytatom a többi nappal. Annyit mondhatok, hogy sok élmény ragadt rám, van mit írnom…ráadásul egy rakat képet is csináltunk.