Gyönyörű este volt. A Duna megállíthatatlanul hömpölygött a nyári éjszakában. Monoton üteme azonban eltörpült a pesti utcák forgatagában. Fiatalok tömegei választották ezt az estét, hogy jól próbálják érezni magukat, több-kevesebb sikerrel. A parton sétáló pár is hozzájuk tartozott. Közülük a magasabb, Bálint, érdektelen arckifejezéssel a mobilján keresgélt valamit. Viki mellette lépdelt szótlanul. Kézenfogva sétáltak, ám Viki tekintete egybemosódott az utcán lévő emberekével.

Már éppen a szórakozóhely bejáratához értek, mikor Zoli előttük termett. Ő az a típus volt, aki rögtön föltalálta magát, nem is késlekedett a kérdésével:
- Sziasztok! Tudok egy házibulit, nincs kedvetek jönni? Itt van a közelben, faja lesz!
Bálint Vikire nézett, de neki sem volt kifogása. Így hát követték Zolit és csatlakoztak a tömeghez. Kis idő múltán elindultak. Egy boltba mentek, mindenki vett éjszakára valamilyen szomjoltót.
A buli nem volt rossz. Sokan voltak, és a házigazda is kedves volt, így minden meg volt adva, hogy jól érezzék magukat. A kellemes zene közben Viki iszogatott, Bálintot kereste a tekintetével, míg Zoli szokásához híven megint mellé nem ült. Ha Viki közelében volt, mindig megtalálta az alkalmat egy kis csevejre. Minden alkalommal reménykedett, hogy Viki viszonozza a kíváncsiságát. Ezeket a pillanatokat pedig általában Bálint szakította meg, Viki elrablásával. Most is így történt.
Bálint szabályosan letámadta Vikit, nem foglalkozva a többiekkel. Felkapta és bevitte a mellettük lévő szobába, amit pillanatokkal ezelőtt nézett ki kettőjüknek.
- Már megint? – kérdezte Viki. – Pár órával ezelőtt csináltuk nálatok, most igazán élvezhetnénk a bulit.
- Ne csináld már, édes! Itt egy üres szoba, csak ránk vár!
Bálint diadal- és alkoholittasan ledobta a mellettük lévő franciaágyra Vikit, miközben a részegségtől majdnem pofára esett. Viki azonban nem szerette mikor Bálint szex közben részeg. Túl agresszív és figyelmetlen volt hozzá ilyenkor. Ha ő is leitta volna magát talán nem veszi észre, ám józanul csak erősítette benne Zoli azon nézetét, miszerint Bálint csak kihasználja őt.
- Hagyjuk későbbre, most ne! – próbálta megmenteni a helyzetet. Bálint azonban hajthatatlan volt. Rámászott és nekikezdett Viki ruháinak azonnali letépéséhez. Ezt Viki nem úgy viszonozta, ahogy Bálint várta, mert arcon öntötte az italával. Majd enyhe whiskey illat közepette otthagyta a szobát. Búcsúzás nélkül távozott, feldúlta ez az egész. Hazatéréséig ideges maradt, tudta, Bálinttal ezek után vége.

Viki átlagos középiskolás lánynak tűnt. Félhosszú fekete haja lágyan simult el arca fehérkés bőrén. Kék szemét sokszor kíváncsiság fürkészte. Ám Viki nem szerette az átlagembereket. Nem szeretett a tömegbe tartozni. Az unalmas felszín alatt kifinomult egyéniség lakozott, mely néha lángoló szívvel társult.
Bálinttal való szakítása után kicsit megnyugodott. Élvezte függetlenségét, szabadságát, sok időt töltött el barátnőivel. De ez az időszak nem tartott sokáig. Mikor egyedül volt, egyre magányosabbnak érezte magát. Érlelődött benne egy mozzanat, amely péntek este tört a felszínre. Épp unottan netezett, mikor meglátta bejövő levelei közt Zoliét. Egy meghívó volt a koncertjükre. Mivel estére nem volt semmi programja, úgy döntött, hogy elmegy.

A koncert zúzós volt, rockzenét játszottak. Egy jobbféle kocsmában zenéltek, mint amolyan kezdő banda. Ami rögtön feltűnt Vikinek az az, hogy mikor Zoli éppen nem a gitár bundjait kereste, végig az ő szemébe meredt. S persze mosolygott. Mint mindig. Viki meg ivott, bár ebben barátnői is segítségére voltak.
A koncert után Zolit a haverjai vették körül, így Viki nem láthatta az arcát. Úgy döntött, leül egy asztalhoz. Tudta, nem kell sokáig várnia Zolira. Eközben meghúzta poharát, s mikor letette az asztalra, az emlegetett fiú már ott is volt, szemben ült vele. Épp rágyújtott egy cigarettára, mint aki a megfáradt munka után kiélvezi a pihenés perceit.
- Kérhetek egyet? – kérdezte Viki.
- Úgy tudtam, te nem dohányzol. – mondta meglepetten Zoli.
- Nem is, csak az olyan pillanatokban, amelyek megérdemlik.
Ezzel kivett egy szálat a felkínált dobozból.
- Hallottam szakítottatok Bálinttal.
- Igen, kb. két hete.
- És nem bántad meg?
- Nem.
Zoli szemei felcsillantak. Viki kortyolt még egyet az italából, majd megkérdezte:
- Móniék meghívtak éjszakára. Nincs kedved velem jönni?
Zoli körülnézett, majd kis gondolkodás után megszólalt:
- Miért is ne? Mindig is szerettelek volna jobban megismerni.
Viki fölállt az asztaltól, akit Zoli is követett. Szólt Móniéknak, fizettek, majd kimentek a kocsmából. A meleg, füstös hely után az éjszakai levegő kifejezetten kellemesen esett nekik. Móni nem lakott messze, egy rövid séta és pár buszmegálló után már ott is voltak.
- Van otthon pia. És nincs otthon senki. – mosolygott Móni.
- Az jó, mert már nagyon szomjas vagyok! – vidult fel Zoli.
Az időt beszélgetéssel és ivással ütötték el. Az alkohol már jócskán inkább bennük volt, mint az üvegekben, mikor Móni nevetgélve felállt.
- Viki, tudod hol szoktál aludni, remélem elfértek Zolival is. Mi megyünk, mert Bence már kanosabb, mint egy kandúr. Miaú! – majd a pasijára nézve távozott.
Ezután kettesben maradtak. Viki Zolira meredt. Világosbarna szemeibe nézett, amit gyönyörűnek talált. Miért pont az övét? Miért pont vörösesbarna hajfürtjei és csalóka mosolya tetszett neki a legjobban a világmindenség ezen pillanatában? Miért érezte úgy, hogy szinte izzik köztük a levegő? A szerelem eme meghatározhatatlan élménye közben Zoli közelebb csúszott Vikihez és megcsókolta. Gyengéden, mint aki az eddigiek után tapasztalatlan helyre téved, majd egyre szenvedélyesebben, mikor megérzi mámorát. Érzékszerveik lángoltak ahogy karjuk lassan egymásra fonódott. Egy mozdulatlan másodpercig egymásra pillantottak, tudták mi következik. Viki elkezdte Zoli ruháinak letépését. Könnyű dolga volt, míg Zolinak annál nehezebb. Eközben felálltak és bár ajkaik ragaszkodtak egymáshoz, elindultak az emeletre. A lépcsőn megbotlottak, de ezt cseppet sem bánták. Viki élvezte, ahogy Zolin fekve egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ebben a pillanatban a fehérnemű kényelmetlen volt és használhatatlan, ösztönösen szabadultak meg tőle. Testük egyre feszesebben simult egymáshoz, ajkuk elválaszthatatlan volt. Szinte égtek. Körülöttük megszűnt minden, az idő is megállt, csak ők voltak és az örökkévalóság. Szívük egyszerre vert, egyre szaporábban. Szaporábban és szaporábban… Azt a pillanatot, mikor Viki magas hangok közepette kitört Zoli öleléséből, sose felejti el. A katarzis, az élvezet és a szenvedély leírhatatlan érzése volt ez. Kis szünet következett, majd kielégülten visszafeküdt Zolira. Az éjszaka maradékát is együtt töltötték.

Szép napok voltak. Viki a szerelem emberfeletti fellegében élte az életét. Bárhol is volt, nem telt el úgy egyetlen óra sem, hogy ne gondolt volna Zolira. Csak a találkozás pillanatát várta vele, ami ha végre eljött, boldogsággal jutalmazta a várakozást. Ám ezekben a pillanatokban az idő mintha háromszoros sebességet vett volna.
Pár hétbe telt, mire megszokta ezt a felgyorsult tempót. De már be tudta osztani a szabadidejét, az iskolát sem hanyagolta. Zoli koncertjeire folyamatosan eljárt, és büszkén tekintett rá fel a színpadra: „Az enyém. Engem szeret.”
A koncertek utáni estét szinte mindig együtt töltötték. Ez általában péntekre esett, így nem volt ritka, hogy aztán egész hétvégén együtt voltak. Hetek, hónapok teltek el így. Boldog volt.
Ám az élet nem engedi az embernek a hosszan tartó boldogságot. Adagokat oszt belőle majd döntés elé kényszerít. Vikinek sem hagyta sokáig, hogy élvezze.

- Halo.
- Szia Viki… - hangja elcsuklott a telefonban.
- Szia Anyu. Mi a baj?
- Apám… - a sírástól nem lehetett hallani a mondat végét.
- Mi a baj?
- Halott… Ma reggel történt…
Viki lerakta a telefont, majd azonnal hazaindult. Otthon tudta meg, hogy nagyapja meghalt. A mondat szavai először üresen csengtek fülében. Időbe telt, mire lassan értelmet nyertek a hangok. Anyja zokogása közepette hasított élesen lelkébe a tudat, hogy nincs többé. A békés, szerető nagyapa, aki mindig kedves volt hozzá és akinek a történeteit órákig képes volt hallgatni. Felidézte mosolyát, ráncos, öreg arcát. Az együtt töltött időt, élményeket. Elmúlt, nincs többé. Agyában hiába ismételgette ezt a gondolatot unos-untalan, lelke mégis képtelen volt felfogni. Ürességet érzett. Hiába akart dühöt, haragot. Csak a megfoghatatlan üresség volt ott, semmi más. Tenni akart valamit, helyre akarta hozni ezt a dolgot. De csak ült a szobájában és maga elé meredt. Nézte az őszi időben lehulló faleveleket az ablakon át, melyek ellen épp úgy képtelen volt bármit is tenni. Nézte az elmúlást. Próbálta megérteni… Megérteni a természet rendjét, az idő múlását.

A koporsó körül mindenki feketében állt. Hiába sütött a nap, csiripeltek a madarak, mindenki csendes volt. Az elmúlás csendje volt ez. Az emberek könnyeztek, nem akarták, nem tudták elfogadni azt, amit látnak. Volt annak a pillanatnak egy szomorú varázsa, mikor elkezdték betemetni a sírt. Ahogy egyre több és több föld került a sírra… Ekkor egy lány vált ki a tömegből. Szeme nem bírta a látványt. Azt kívánta, bárcsak könnyei közt felébredhetne, mint egy álomból. Megfordult és még egyszer utoljára ránézett a koporsóra, amelyen ez állt: „Nincs tegnapunk, és nincs holnapunk. Elfelejtjük az időt, elfelejtjük az életet, és békességben vagyunk.”

Még ha lomhán is, de a napok teltek, Zoli többször is hívta. Viki úgy döntött, hogy a következő pénteki találkozón kihagyja a koncertet. Csak Zolit akarta látni, nem érdekelték a többiek.
Nem volt szokása, most mégis késett. A kocsmában a megszokott társaság több tagja is hiányzott és Zolit sem látta. Ahhoz az asztalhoz ment, ahol az énekes is ült. Csak ennyit kérdezett:
- Hol van Zoli?
- Valami házibuliba ment…
- Hova?
- Fú… tudod hogy kell innen elmenni a Deák térre?
Vikinek ennyi elég volt. Tudta hova kell mennie. Rögtön elindult. Ismerte Zolit, tudta, szólnia kellett volna. Vajon miért nem várta meg? Miért indult el nélküle?
Miközben ezen gondolkozott, már csak pár lépésnyire volt az épülettől, mely felé igyekezett. Az ajtón éppen két lány ment be, Viki csatlakozott hozzájuk. Igazi arcukat a sminktől alig lehetett kivenni, a parfümjeik bűze már-már túl erős volt. A liftben is röhögcséltek, valamilyen kevert, alkoholos italt döntöttek magukba. Mekkora ribancok – gondolta Viki.
A negyediken kiszálltak a liftből. Csöngetni sem kellett, az ajtó nyitva volt. Bentről hangzavar hallatszott. Miután Viki beért a lakásba, rögtön Zoli után kutatott. Nem kellett sokáig keresnie. Azonban a látványra, ami fogadta őt, cseppet sem volt felkészülve…

Sírva futott olyan helyet keresve a házban, ahol nincsenek emberek. Könnyei patakban hullottak alá lágy arcán. Egy üres szobából kiérve az erkélyen találta magát, ahol végre friss levegő fogadta. Az éjszaka csendes leple terült el az utcán alatta. Kitörölte szemét és körülnézett: most látta csak meg, hogy mellette van a házigazda. Furcsának tűnt, az égre nézett, gondolataiba meredve. Viki még a nevét sem tudta. Szégyellte magát, de sikertelenül próbálta elfojtani zokogását. A különös fickó csak most nézett rá Vikire, de a lány tudta, már előbb észrevette érkezését.
- Miért sírsz? – kérdezte.
- Miért fogok ki állandóan rossz pasikat? – fakadt ki Viki.
- Rossz helyen keresed őket.
- Nem baj… ezután kerülni fogom. A szinglik mostanság úgyis menők.
- Gondolod? – kérdezett vissza meglepődve. Közben rágyújtott egy cigarettára.
- A sokadik pasim a kanapén fetreng egy ribanccal. Hogy bízzak meg ezek után bárkiben is?
- Biztos részeg. – mosolyodott el.
- És az mentség?
- Természetesen nem. Viszont a bizalmat ki kell érdemelni. Szép dolog az igaz szerelem, csak az a baj, hogy nem létezik. Bár te még bebizonyíthatod az ellenkezőjét. – a férfi meghúzta a poharát, amelyben feltehetőleg abszint volt.
- Ilyen felfogással miért csinálsz bulit? Egyáltalán miért nem vagy a többiekkel?
A férfi nem válaszolt, csak szívott egy nagyot cigarettájából.
Viki végre abbahagyta a sírást. A férfire nézett, azon gondolkozott, maradjon-e még itt, vagy hazamenjen. Amaz a csillagokat nézte, Viki láthatóan cseppet sem izgatta.
- Nem zavarlak? Hozok valami italt. – döntött végül.
- Nyugodtan.
A bárpulthoz óvatosan ment vissza, nem akarta, hogy Zoli meglássa őt. Rögtönzésképp felkapott egy üveg vodkát, majd visszament az erkélyre. Kellemes zene fogadta.
- Dohányzol? – kérdezte a férfi.
- Kösz nem.
- Helyes, rossz szokás. – s közben rágyújtott.
Viki meghúzta a vodkát.
- ,,Semmi se gyógyítja annyira a lelket, mint az érzékek, viszont semmi se gyógyítja annyira az érzékeket, mint a lélek.”
- Ez valami idézet?
A férfi bólintott.
- Az állapotodból ítélve nagyon szeretheted a pasid. – mondta a vodkát újra meghúzó lánynak.
- Mindig hülyéket fogok ki. Utána meg siránkozok.
A férfi csendben Vikire nézett. Érezte édeskés parfümjét, tetszett neki az illata. Habár érzékszervei kívánták a lányt, gyorsan kiűzte a fejéből a gondolatot, hogy odabújjon hozzá. Nézte, nézte hosszú, vállára omló gyönyörű fekete haját. Fehér bőrét. Vékony, ám formás alakját. Duzzadt ajkait, melyek oly vörösen izzottak, akárcsak a bor. Kicsit pisze orrát. Tekintete ekkor a lány szemeihez emelkedett. Azokba a kék szemekbe meredt, melyek most feldúltnak és csalódással telinek tűntek. Ám a cigarettafüst és könnyek mögött megpillantotta a lány igazi énjét is. Ezekbe a szemekbe nézett és így szólt hozzá:
- Tudod, benned megvan mindaz, ami nővé teszi a nőt. Szépség, szenvedély és büszkeség. Ezek mind megtalálhatók benned. Egy férfinek nem kell több; ezért fogsz még boldogságot találni ezen a szomorú világon.
Viki ebben a pillanatban nem akart mást, csak elfutni a világ szélére. Mégis, egy napon eszébe jutottak a férfi szavai.

Régen, talán még gyermek voltam, mikor láttam ezt a teret. Rozsdás, elhanyagolt kerítés övezte a valamikor játszótérre emlékeztető hintákat és éppen ki nem dőlő mászókákat. Az emberek nem foglalkoztak vele, csak a kutyák szerették. A látkép inkább temetőre emlékeztetett. Azonban ez a tér most szép volt. A téli havazásban is szilárdan álltak újjáépített játékai. Parkosított területét a hó finom tisztasággal fedte be. A kerítés friss sötétzöld festésével tökéletes keretet nyújtott köré. Ezt a teret most egy járda szelte ketté. A járdán két ember sétált. A téli idő cseppet sem zavarta őket. Megálltak, majd megcsókolták egymást.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. - válaszolta Viki.
Így sétáltak el a térről kettesben, furcsa köteléket hordozva. Igazi fényt hoztak ebbe a hűvös éjszakába, ami azonban mások számára láthatatlan maradt.

S, hogy jól döntött-e? Bennem minden bizonnyal felmerülne ez a kérdés. Viki fejében azonban ez meg sem fordult. Mert létezik-e a szerelemben helyes döntés? Élet lenne-e az élet, ha pontosan tudnánk döntéseink kimenetelét? Ha előre tudnánk partnerünk minden egyes mozdulatát és lépését? Lenne-e értelme létezésünknek, ha a jövő szerint hoznánk döntéseinket? Viki a választ ezekre a kérdésekre viszont jól tudta. Ezért a hulló hópelyhek közepette adta át magát a jelennek, forró csókjaival melegítve fel a hideg téli éjszakát.

Nikinek