Sayonara [revolution], csak Istennek fájt.

Zsid 12,6
Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.

Még az [emmnullás] építésén elvállaltam 2-3 hét munkát. Apósom kért meg, hogy segítsek be a gépek [őrzésébe], mert nem találnak megbízható munkaerőt. Vagy isznak, mint a kefekötő és hulla részegen rabolják el mellőlük a gépeket, gépekből a gázolajat, vagy Ők maguk szólnak a haveroknak, és utána azzal védekeznek, hogy nem hallottak semmit, sajnos elaludtak.
Egy autópálya építésén megfordul mindenféle náció. Senkiről nem lehet tudni, hogy ki fia borja, jobb, ha mindenkivel tisztelettudó az ember.
Befut egy terepjáró, böhöm, kopasz, fontoskodó alak, a kocsiból is úgy száll ki, mint Fáraó. Fél pillantás erejéig rám néz, majd megkérdezi a munkavezetőt, hogy „ez” az őr? Honnan szedtétek elő ezt a bunkót?

A történet egésze kedvéért, éppen [ezt]a sztorit írtam az ölembe fektetett kockásfüzetbe, a külvilágról tudomást sem véve. Odalépett a munkavezető, aki tudta, hogy ki vagyok, s csak szívességből teszem, nem ebből élek, de tanulmánynak jól jön, élménynek is, gazdagabb az ember lelke tőle. Megkérdezte, mit írok, majd elmondta, hogy a kisfőnök, hogyan vélekedett rólam. Csak mosolyogtam, szóra sem érdemes, nekem nem Ő az Isten.
Csak egy ember, van belőlük sok, tele van velük a föld.
Aki nem lát az orránál tovább, hajlamos félni ember hatalmától. Az ember tudása, hatalma a sírig terjed, senki sem kerülheti el. Mindegy mennyit tanult, mennyit gyűjtött, mint ha a vécén húzná le, minden ember sorsa ugyanaz. Nekem nincs, nem lehet önérzetem, még ha büszke is lennék, és kikérném magamnak, min változtatna? Gondoljon rólam, amit akar, menjen tovább azzal a tudattal. Hiába a nagy autó, kényelmes, extra. Ott lehet maradni benne, akár egy Trabantban, a hullazsák nem válogat.

Lacinak sipogott a lelke, hogy nincs munkája, állandóan a kisbolt előtt lebzselt, sűrűn gyújtott és taposta jobb lábbal a csikket, igaza volt, hitt benne, elbánt vele az élet. Mindenki oka volt az Ő rossz sorsának, főleg két feles után. A polgármester megelégelte, és felajánlotta neki, hogy kap fűnyírót, munkaruhát, s minden nap menjen dolgozni, nincs más dolga, csak nyírja a füvet. László a száját húzta, Ő ugyan nem megy a város parkjába, sárga mellényben, szégyenszemre. Köpött egy nagyot, cigire gyújtott, kért egy felest és estig dohogott.
Hiába énekelte, hogy mások vittek rossz utakra engem, a bíróságot nem hatotta meg.
Öten voltak, végig fosztogatták a környék üdülőit, eladható, könnyen mozdítható értéktárgyakat kerestek. Mögöttük szétbarmolt zárak, roncsolt ajtók és elképedt tulajdonosok. Időbe telt, mire felgöngyölítették, bevárták az összes bejelentést.
Lászlónak nem az első esete volt a törvénnyel, most nem úszta meg felfüggesztettel.
1 év letöltendő, amit harmadolnak jó magaviselet esetén.
Lászlónak már a második héten felajánlották, hogy kevés pénzért ugyan, de van lehetősége kimenni a város parkjába területrendezésre. Nem élt a lehetőséggel, kellett hozzá két hónap, mire kicsordultak a könnyei és hálát rebegett a mindenhatónak, hogy kiengedték a zárkából, s kicsit mozoghatott, kapálhatott a város parkjában.
Az arra járó emberek megismerték, mutogattak rá meglepődötten, de tudomást sem vett róluk, jól esett elvégezni a munkát. Este fáradtan lépett a zuhany alá, s várta a reggelt, hogy újra kiléphessen a börtön kapuján, gereblyét, kapát fogjon a kezébe, s elegyengesse a földet.

Idős, köztiszteletben álló úr, a felesége szeme láttára lehelte ki a lelkét. A nyaralójuk szobájában ült, köntösben. Hirtelen huzat bevágta az ajtót. Olyan hirtelen, és hatalmas zajt csapott, hogy az idős úr, a megszokott kényelemre és jólétre való tekintettel, vagy tekintet nélkül, kifordult a székből, és holtan esett össze.
Eddig ez még rendben is lenne, nagy ember volt, nagy gyárat igazgatott, sok embernek enni adott, családok életéért volt felelős. Mindenki a keze elé kapta a száját ijedtében, most mi lesz, most ki lesz? Az asszonya egy vén szipirtyó, a szart is kisajtolná az emberekből, ha szabad kezet kapna…
Megkereste egy cég az asszonyt, és pénzt ajánlottak a férje holttestéért. Pont annyit, hogy képtelen volt visszautasítani. Törésteszt.
A férje holttestét fehér lepedőbe tekerték, és autók töréstesztjéhez használták fel több alkalommal. Véres foltok mindenhol, nyílt törés, vizsgálták, elemezték a nagy ember testét, ahogy méltóságát elvesztve, kifacsarva s véresen, előredőlve…

Vers:
Mi a kedvenc színed?
A szopatás.
Mi a kedvenc szád?
A jó kurva anyád!!!

Pályaudvaron, aluljáróban jött rám a hasmars, görcsölt a gyomrom, legszívesebben otthon lennék, és a perem alá csavarnám. De most szükséghelyzet van, lilul a fejem, izzadok, pulzusom is. Kutatom a táblát, merre? Hol az enyhet adó? Részvét nélküli férfi mutat a tálkára, hogy előre gomboljam le. Nehezen találok szabad fülkét, végül ráakadok egy gusztustalanra. Szarcsíkok a falon, ujjal végighúzva, vastag lyuk a farostlemez oldalán és érdeklődő tekintet a másik oldalról. Mindegy, a tenyeremmel tapasztom, közben csavarodik ki belőlem, folyik, nincs mire, gondoljak, ennél nincs lejjebb, megadom magam.
Előttem irodalmi műalkotások, üzenetek, telefonszámok az ajtón és kezdő grafikusok műalkotásai.
Elnagyolt pinák, és faszok merednek egymásra. Íme az ember és az Ő kívánsága, amit szeretne, a belé táplált program alapján tenné, akarja, hogy belé hatoljon, szaporodjon, hogy legyen utódja, aki a budi falát telefirkálja versekkel újra.

Belga után Koós Jánost hallgatni, mit nem értesz?

Olyan, mint ha lekapcsolod a villanyt. Szobában ülve, merengve, világmegváltó gondolatokkal övezve. A külvilág megszűnik, fejben mész előre, egyre beljebb és egyszer csak lekapcsolják a villanyt. Kölcsönkérik a tested egy időre, lehet vissza, sem kapod.
Na utána mi lesz?

Prédikátor könyve 2. rész
11. Valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól, hanem az én szívem örvendezett minden én munkámmal gyűjtött jókban; mivelhogy ez volt az én részem minden én munkáimból.
12. És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!
13. Azért fordulék én, hogy lássak bölcseséget és bolondságot és esztelenséget, az az hogy mit cselekesznek az emberek, a kik a király után következnek: azt, a mit régen cselekedtek.
14. És látám, hogy hasznosb a bölcseség a bolondságnál, miképen hasznosb a világosság a setétségnél.
15. A bölcsnek szemei vannak a fejében; a bolond pedig setétben jár; de ugyan én megismerém, hogy ugyanazon egy végök lesz mindezeknek.
16. Annakokáért mondám az én elmémben: bolondnak állapotja szerint lesz az én állapotom is, miért valék tehát én is bölcsebb? és mondék az én elmémben: ez is hiábavalóság!
17. Mert nem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké; mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek: és miképen meghal a bölcs, azonképen meghal a bolond is.
18. Azért gyűlöltem az életet; mert gonosznak látszék nékem a dolog, a mi történik a nap alatt; mert mindez hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme!
19. Gyűlöltem én minden munkámat is, melyet munkálkodom a nap alatt; mivelhogy el kell hagynom azt oly embernek, a ki én utánam lesz.
20. És ki tudja, ha bölcs lesz-é vagy bolond? és mégis uralkodik minden munkámon, a mit cselekedtem és bölcsen szerzettem a nap alatt! Ez is hiábavalóság!
21. Annakokáért elfordulék én, megfogván reménységtől az én szívemet minden munkám felől, melylyel munkálódtam a nap alatt.
22. Mert van oly ember, a kinek munkája elvégeztetett bölcseséggel, tudománynyal és jó kimenetellel; és oly embernek adja azt örökségül, a ki abban semmit sem munkálkodott. Ez is hiábavalóság és nagy gonosz!
23. Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, melylyel ő munkálódott a nap alatt?
24. Holott minden napja bánat, és búsulás az ő foglalatossága, még éjjel is nem nyugodott az ő elméje. Ez is hiábavalóság!
25. Nincsen csak e jó is az embernek hatalmában, hogy egyék, igyék, és azt cselekedje, hogy az ő szíve lakozzék gyönyörűséggel az ő munkájából; ezt is láttam én, hogy az Istennek kezében van.
26. Mert kicsoda ehetnék és élhetne gyönyörűségére rajtam kivül?
27. Mert az embernek, a ki jó az ő szemei előtt, adott Isten bölcseséget és tudományt és örömöt; a bűnösnek pedig adott foglalatosságot az egybegyűjtésre és az egybehordásra, hogy adja annak, a ki jó az Isten előtt. Ez is hiábavalóság és az elmének gyötrelme!

Beteg ember, ez az otthona, itt akar maradni, mondta, amikor még tudott beszélni.
Most élettelenül fekszik, csak a mellkasa jár, Istenre vár.
Volt neki is élete.
Akarata.
Kemény ember volt, tartása is, elismert, nem szégyenkezett.
Becsülése ON.
Sűrűn kapcsolgatta a gombot, büszke volt magára.
Húgyszagú a paplan, napok óta fekszik, csak a mellkasa jár, ebben a hőségben jobb is, hogy nincs magánál, mindjárt lenne valami kívánsága, hogy ez legyen, az legyen.
Néha csodálkozom magamon, hogy miként aludtam át a forró éjszakát öntudatlanul, ébredés után első a zuhany és a hideg ásványvíz, pihegek, törlöm a homlokomat.
Ő meg csak fekszik mozdulatlanul, az élet még benne van, de magamnak sem kívánnám.
Ülök a sarokban, ezer éves szék, nyikorog, ahogy az államat a tenyerembe támasztom és figyelem a szemhéját. Hol lehet ilyenkor?
Mui importante, megrezdül a keze, ahogy koncentrálok rá…
Nincs REM fázis, figyelem egy ideje, egyenletesen jár a mellkasa. Mire vár Isten?
Ajtónyikorgás, képmutató rokon, kérdőleg benéz, legyintek, aztán ráveti magát a pálinkára, és szóba hozza az örökséget a többieknek. Rosszallóan leintik, hogy az öreg még él, legyen benne tisztelet!
Felemeli a hangját, leintik, hogy maradjon már, elkullog. Az egész házat áthatja a gyászos várakozás. Az öreg utolsó lehelete mindenkinek teher, napok óta vár a halálra, csak piheg.

Ez vagy, hülye, vagy fizet érte, hogy hülyét javítsanak belőle.
Ne hagyd, hogy átverjenek! Próbálnak keménynek látszani, ha megismered őket, te is rájössz, hogy többnyire félnek és magányosak, mint mindenki más…
Hallgattad már őket belülről? Olyan emlékekre gondolnak, miközben gesztikulálnak, amiről nem is tudnak, pedig egyszerű.
Mindig azt mondom, azt kapod, amit adsz, nem varázslat. Az jön vissza, amit eldobtál, a jóságos bumeráng. Ha nem büntetésnek fogod fel, akkor tanulhatsz belőle.
Nagy elánnal invitál, gyertek a hétvégén gyülekezetbe, meglássátok jó lesz, orcája fénylik, fényes az arcgödre, természetellenes a boldogsága, nem Istentől eredő, erőltetett, hamis.
De csak mondja a magáét, hogy Ő már megtért, az Úré a szíve, odaadta magát, halleluja az Úrnak. Úgy legyen, a te bajod…csak ne ugrálj már annyit, higgadj le.
A gyomrom kifordul az ilyen műhívőktől, eltelik két év, s már rég elfelejtette az egészet, hirtelen fellángolás. Nem akarom neki mondani, hogy több mint 10 éve, hogy Isten beleszólt az életembe, nem én tértem meg, nem is kerestem.
Nem lehet levakarni, neki még friss, de mi? Milyen gépszíj kapta el? Mindegy neki? Istennek is mindegy? Miért nem szól neki időben?

Zokniban, a sárban lépkedve mentem a házhoz, de csak utólag vettem észre, ahogy a padlószőnyegen álltam. Hallottam, hogy a tapéta elvált a faltól, nem sikerült. Igazából csak egy indok volt, hogy a volt nejemet láthassam, de erre is csak akkor jöttem rá, mikor rám üvöltött, hogy te nem vagy eszednél, beteg vagy, menj orvoshoz.
Lehet benne valami, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a mostani élettársa, de hülye szó, számomra megfoghatatlan, mostani, mostani…mikori? Mostani, a mostani, én meg a régebbi vagyok. Nem bírom elfogadni, nem bírok beletörődni, Ő az enyém, hozzám tartozik, 16 együtt töltött év után, azt mondja szerelmes lett. Együtt feküdtünk, együtt ébredtünk, jól megvoltunk, végig szenvedtük az éveket, egy ételt ettünk, egymáshoz értünk és boldogok voltunk. Mi történt? Miért ilyen az ember? Mit rontottam el?
Azt mondja közöny, és az új ember figyelmesebb, törődőbb, kedvesebb. Persze, nézzük meg majd 16 év után.
Csörgött a telefon, az ex nejem felvette, papírt, tollat és írt. Érdeklődően néztem felé, egyszer csak megállt mellettem az új ember és éreztem, hogy mellőznének. Ez a telefonhívás már nem rám tartozik, ez kettejük ügye. Nem is szólaltak meg, várták, hogy kívül legyek.
Téboly, ez az asszony az enyém, élvezte a bizalmamat, élveztem a bizalmát. Most idegen ember vagyok neki, idegen, idegen, nem ismer, nem vesz rólam tudomást. Keserűség, megemészthetetlen, feloldhatatlan, ólomnehéz, kidobnám, elfelejteném. Állok a sáros zokniban…
Laci! Laci kérlek menj el orvoshoz, segítenek rajtad hidd el, ez így nem jó, változtass az életeden! Hidd el mindenkinek ez a legjobb megoldás…
Szívesen segítenék rajtad, átmennék ebédet főzni, a ruháidat kimosni, de csak szenvednél és sajnáltatnád magad. Majd találsz magadnak valakit, én már boldog vagyok, fogadd el és nyugodj bele.

Mint, ha az olyan könnyen menne, nem elég, hogy lecsuktak, elvesztettem a feleségem és a lakásom, el az egész életem. Sitten megerőltettem magam, leszoktam a cigiről, dolgoztam, megpróbáltam jó ember lenni, mire kijövök. Végig titkolta. Pedig látogatott, sosem láttam rajta, átvert. Borul a rendszer, kéne egy jó cigi, meg a haverok, nem is tudom mi kéne, kiürültem. A cigaretta sem segít, haverok csak gúnyolnának, hogy gyenge vagyok.
Atya ég, ennyi idősen újra kezdeni. Anyám is csak legyintett, amikor hazaköltöztem, megígértem neki vigyázok magamra. Hetente kijönnek a rendőrök megnézni, hogy rendben vagyok e. Nem bíznak bennem, azt hiszik, kijöttem a sittről és mindjárt embert ölök. Próbálnak keménynek látszani, ha megismered őket, te is rájössz, hogy többnyire félnek és magányosak, mint mindenki más…
Hallgattad már őket belülről? Olyan emlékekre gondolnak, miközben gesztikulálnak, amiről nem is tudnak, pedig egyszerű.

Innom kell, innom sokat. Idegenkednek tőlem a kocsmában is, ahol sok évig koptattam az asztalokat, hány hamutartó megtelt az átbeszélgetett és egymás vállát csapkodós esték alatt. Most még is egy pillanatra csend lett, ahogy beléptem, a levegő elnehezült, akár egy western filmben. Csak a pisztoly hiányzott az oldalamról. Aztán beindult a méhkas, zúgtak, súgtak, búgtak. Mindenki tudta, hogy elhagyott az asszony, főleg azok, akik közelebb hajoltak.
Az első pohár, olyan idegen volt, mint én a kocsmában. Még is ismerős, régi haver, felpezsdítette a véremet. Intettem a pultosnak, hogy még egyet és sört is.
Csak álldogáltam, senkinek sem hiányoztam, kell még egy pohárral. Eltompultam, mire megszólított valaki.
Kijöttél? Letelt Laci?
Le…
Oszt milyen volt? Fogsz e még rabolni, he?
Hagyj, légy szíves, légy szíves hagyj békén.
Hja, lopós és még neki áll feljebb. Büszkesége az van neki, hátat fordított és szövetségeseket keresve ült le, csak nézett körbe kikerekedett szemekkel, hogy egyetértenek e a jelen lévők?

Egy korty és folytatta, nem hagyta a vére. Csak mondta a magáét. Jó kis törvényeink vannak. Majd én is megunom, hogy bemenjek dolgozni. Egész nap csak iszok és utána megyek lopni, ha elkapnak csak néhány hónap és újra itt vagyok, a fene essen beléjük. Szemét világ, becsületes embernek nincs itt keresnivalója.
Csak mondta, én meg kértem még egy felest, sört is…
Háttal álltam, csak utólag derült ki, pontosan nem is emlékszem.
Elmenekültem, minden homályos, foltos, csak foszlányokra emlékszem, ahogy recseg az öklöm alatt a pofacsontja. Nem tehetett róla, nem kellett volna odamennem, mindent rajta vezettem le. Ütlegeltem, őrjöngtem, a fogai a szájába fordultak, a vér látványa csak fokozta az őrületet. Páran belém kapaszkodtak, a vállamat rángatták, újra lesújtottam, dögölj meg te vén féreg!

Futottam, futottam, idegen vagyok, száműzött, az életből is kifutnék. Itt és most állj, kikerülném a halált, kilépnék az életből és megnézném kívülről, hogy mi ez az egész? Ki vagyok én, miért ilyen az ember lelke, miért teszi azt, amit, miért nem tudja uralni magát?
Vonatra ültem, fel a fővárosba, ott elvegyülhetek, eltűnhetek egy időre, időt nyerek, amíg kigondolom mitévő legyek. Rendbe kell tennem az életem. Anyámat majd felhívom, megígértem neki, hogy vigyázok magamra, csalódott lesz. Csak Őt sajnálom, megkeseredik a lelke haláláig, hogy ez jutott.
A vonaton elaludtam, álmodtam, álmomban kisfiú voltam, papsajtot szedtem az udvaron, sárgolyót dobáltam pálcával és igazán gondtalan és felszabadult életem volt. Ahogy felébredtem a pályaudvar zsibongó zajára, begörcsölt a gyomrom. A mögöttem lévő napok, a feszültség, szakad ki a gyomrom. Nem vagyok ismerős itt, hol a vécé?
Megkönnyebbültem, éhes vagyok, szomjas vagyok, telefonálnom kell. Van még egy kevés pénzem, de azonnal munka után kell néznem.
A söntésben kértem rumot, hogy kimossam a beleimet, nyugtassam, és tudjak gondolkodni.
Cigit nem vettem, pedig evett a penész utána, uralkodnom kell magamon.
Ha eszembe jut, akkor gyorsan másra gondolok, néha az a más is egy cigaretta, izzadok a gondolattól, gyenge ember vagyok.
Anyámat felhívtam egy fülkéből, sipogott, sopánkodott, kezét törte, törölgette a kötényébe, hogy mi lesz belőled kisfiam?

Szórólapot nyomtak a kezembe, a cím sincs messze, alagsor, hatalmas pince.
Autók, törésteszt, hoznak, visznek. Vidéken, jó pénz, nem is tudom, biztonság garantálva, inkább nem. Találnak erre embert egyáltalán? Ki az a hülye, aki pénzért beül egy ütköző autóba?
Express, beteghordót azonnalra.
Reggel a meghirdetett időpontban, fel is vettek, nem kérdeztek semmit. Nesze, csináld, öltözőszekrény, kórházi ruha, idegenül festek ebben a légkörben, csak a ruha hiheti el, hogy ide tartozom. Vén szatyrokat tologatok műtétre, kétségbeesve fogják a karom, hogy mondjam meg mi lesz velük??? Fiatalember! Jobban leszek? Ezreseket gyűrnek a zsebembe reszketeg kézzel, féltik az életüket, ragaszkodnak, nem szeretnének halni, félnek, nem tudják hová mennek s mi lesz velük, nem ismerik a halált.
A halál azonban ismeri őket, nem válogat. Másnap reggel az öregasszony a földön fekve, leesett az ágyról és kettétört a koponyája, kilátszott az agya, amivel végig gondolta az életét, amivel az első gondolata volt, csak eszköz, akár a levágott köröm.
Röhögtek rajtam a többiek, ahogy öklendeztem a vécében, na mi van? Nem bírod?
Vén, ráncos öregember könyörgött, hogy vigyük haza. Ne itt kelljen meghalnia, idegenek között. Megesett rajta a szívem, élet volt a szemében, csillogott a szeme, ahogy begyűrte az ezreseket a zsebembe, fiatalember, telefonáljon, hogy jöjjenek értem, nem akarok itt maradni, már nem sokáig bírom. Felhívtam a családját, jöttek is érte, de az öreg már eszméletlen volt, nem tudott magáról. Elvitték, s a rokonok ezresekkel köszönték meg, hogy segítettem.
Nem mondom jól jött a pénz, kell albérletre, tovább lépésre.
Munka után a keleti felé vettem az irányt. Bevált hely, jó kiindulási pont.

Valami zenészek, kifestve, ugrálnak egy kereszttel, nagy táblán felirat, hogy BŰN, nagy fekete betűkkel. Egy elém lép, le sem lehet vakarni…
Ez vagy hülye, vagy fizet érte, hogy hülyét csináljanak belőle.

Metró bejáratánál rendőrség, véletlenszerűen igazoltatnak. Megfordulok, próbálok észrevétlen maradni, nem feltűnést kelteni.
Az egyik egy személyi igazolvány lapozása közben rám emelte a tekintetét.
Te jóságos bumeráng…