Talán csak a gyönyörű nők maradtak ki a felsorolásból, belőlük nem sokat láttam, kivéve talán a pénztáros lányt a boltban, de ő meg afro-svájci volt. Már első alkalommal megragadott a mosolya, a sok fapofa "őslakos" után meglepő és kifejezetten üdítő látvány volt. No de ne kanyarodjunk el ennyire. Lassan 5 évvel ezelőtt közel három hetet töltöttem el Svájcban, erről szeretnék néhány tapasztalatot megosztani veletek, egy kis élménybeszámolóval és sok-sok fényképpel fűszerezve A kalandorokat és szenzációra vágyókat ki kell ábrándítsam, nem a haverokkal mentem ki - ostoba módjára - üres zsebbel és nem is disszidálni akartam. Barátaim éltek kint, ők hívtak meg magukhoz, akiknek ezúton is hatalmas köszönet ezért az óriási ajándékért.

Svájc fantasztikus ország, nem csak a természeti szépségek, hanem a tisztaság és a rendezettség miatt is. Álmélkodva néztem, hogy még a fák is egyformára vannak nyírva az utak mentén, sehol egy darab szemét, vagy csikk. Mint vendéglátóiimtól megtudtam, a közbiztonság is nagyon jó, nem kell bezárkózni, sem attól félni, hogy a fél napja a padon hagyott pénztárcádnak lába kelt, meg fogod találni ugyanott, érintetlenül. A három hét alatt talán egyszer láttam rendőrt az utakon, nem is nagyon van rájuk szükség, a svájciak maradéktalanul betartják és betartatják a közlekedési szabályokat. Aztán ott vannak a csokoládék és a sajtok, hihetetlen választék, megtalálható minden, mi szem-szájnak ingere, sőt, még több is. Komoly szőlőtermesztés is folyik, saját szememmel láttam, hogy helikopterrel hordták le a hegyről a présházba a szőlőt, de a boraik azok rettenetesek.

Túl szép, hogy igaz legyen, gondolhatnánk, és bizony igazunk is van, a tökéletes külcsíny, a hibátlan máz alatt igencsak rothadt a belső. Nem arra gondolok, hogy mennyire derékszögűek az ottani emberek, az csak egy apró furcsaság, néha még vicces is ( pl este 6 előtt bonjour-t köszönnek, este 6 után bonsoir-t, és képesek 6 óra körül megnézni az órájukat, nehogy véletlenül rossz köszönéssel üdvözöljenek). Azt mindenki tudja, hogy Svájc a pénz országa, erről a leghíresebbek. Az már kevésbé tudott, hogy ügyfeleiket nem válogatják meg, lehet az diktátor, tömeggyilkos, csak legyen jó sok pénze. Mégis, iszonyatos idegengyűlölet jellemző rájuk, abszolút nem befogadóak, nem csak állam, hanem egyéni szinten is. Kezdődik ez ott, hogy ha kint élsz, dolgozol, tanulsz és vásárolsz egy autót, megjelölik a rendszámot, így már messziről tudja rólad mindenki, hogy Te bizony csak élősködsz ott. Vagy azzal, hogy lehetsz akármilyen jó a munkádban, nem kereshetsz többet mint egy svájci (nyilván ugyanazon pozíció esetén).

Mikor megkértem a kint élő barátomat, hogy a cikkhez írjon le nekem egy kellemes és egy negatív élményt, kiderült, hogy nincs pozitív személyes tapasztalata, rossz viszont temérdek. Ezek közül választottam egyet, amiből nagyon jól lehet látni, hogy minden erejükkel próbálnak keresztbe tenni a külföldinek, még akkor is ha egy igazán pitiáner dologról van szó. Íme:

Az úgy történt, hogy amikor odaköltöztünk még nem volt kész az a kerítés amit Te már láttal, hanem egybefüggő közös terasz volt (ez egy háromszintes apartmanház, az alsó szint előtt hatalmas terasz, pázsittal). Természetesen zavarta őket, hogy Z (a kutyus, egy Yorkshire terrier) szabadon szaladgál, hisz mégiscsak egy vérengző fenevadról van szó. Gondoltuk jó lenne oda egy kerítés, amivel leválasztanánk a lakás előtti részt, így ki tudná elégíteni a mozgásigényét is és a kényes szomszédokat sem zavarná. Meg is kértük a tulajdonost, hogy csinálja meg, mivel a lakás nem a miénk volt, azonban ő elhajtott bennünket, mert ő nem fog egy fillért sem belefeccölni ebbe, inkább adjuk el a kutyát. Akkor mi kis naívak, megvettük a faanyagot és megcsináltattuk az alacsony, díszléces kerítést. De éppencsak nekiállt megcsinálni a fickó, akit megkértünk, jöttek a szomszédok, hogy ez közös terület, azonnal hagyjuk abba. Gyorsan össze is hívták a lakóbizottságot és aláírásokat lobogtattak, hogy ők ezt aztán soha nem szavazzák meg, de azért a kutya se legyen kint persze. Heves indulatok támadtak, mintha legalábbis az életükről lenne szó, odarendelték a tulajt és hosszas tanácskozásba kezdtek a sorsunk felől. Más megoldást nem találván, megkérték a tulajt, hogy mondjon fel nekünk, de ő ezt nem akarta, mert már jó régóta üresen állt a lakás és a cég meg jókora összeget kifizetett neki előre. Bevállalta, hogy lerendezi a lakókat, így aztána végső megoldás az lett, hogy bontsuk le a kerítést, mert nem esztétikus ebből a fából (küldtem képeket, hogy lásd milyen szép volt). Mivel az egyik lakónak az apartmanja előtt már volt kerítés, azt kérték, hogy csináltassunk egy ugyanolyat. Ez egy teljesen sima, zöldre festett, undorító drótkerítés volt, de hát nekik ez kellett.

Az első két képen az elfogadhatatlan fakerítés, a második kettőn pedig a végeredmény látható.

Úgyhogy visszahívtuk a pasit aki csinálta, hogy bontsa le a kerítést, mi meg közben megvettük a drótkerítést, oszlopokkal, hogy ki is lehessen feszíteni. Persze ezek az akciók mind vagyonokba kerültek, iszonyú árak vannak. Még mielőtt megcsináltathattuk volna, kötelezve lettünk, hogy menjünk végig a ház összes lakóján és szerezzük meg a hozzájárulásukat (ahhoz a kerítéshez, amit ők írtak elő). De az emeleteken is, merthát ők is rálátnak majd, nehogy zavarja őket az esztétikájukban. Úgyhogy ívek, lakókhoz rohangálás, mindegyikkel külön vitázás, már ha sikerült elérni őket, mert csak halogatták a dolgot. Hetekbe került, mire meg tudtuk szerezni a jóváhagyásokat és nekiállhatott megcsinálni a csodás, új kerítést. De még akkor is folyamatosan csesztettek minket, hogy túl mélyre verjük az oszlopokat és hasonló elmés kifogásaik voltak. Sőt, a munka közepén egyszercsak megjelent a mellettünk lakó hölgyemény, hogy ő meggondolta magát, neki ez mégsem tetszik, hagyjuk abba de rögtön. Lengettük előtte az aláírását, de csak nagy nehezen, a túloldalon lakó szomszéd segítségével sikerült meggyőzni, aki egyéb szívesség reményében besegített nekünk. Na mindegy, nagy nehezen elkészült a mű, de aztán naponta írkálták a leveleket, hogy takarítsuk el a fa hulladékot és slussz poénként pedig felszólítottak, hogy takarjuk el csodás kerítést tujákkal. Mindez körülbelül 3 hónapot vett igénybe.

Meg kell jegyeznem, hogy magas szinten űzik azt, ami itthon az ÁVO-s korszakban ment. Mindenki figyel mindenkit, mennek a feljelentgetések. Egyszer például parkolójegy vásárlása közben Z rálépett a fűre a belvárosban, mire az ott lakó illető bement a fényképezőgépéért és megörökítette az eseményt, elküldte a rendőrségre, akik megtették a feljelentést és kiszabták a pénzbüntetést.

A feketeleves után jöjjön a kellemesebb rész, hiszen tagadhatatlan, hogy kirándulóhelynek Svájcnál jobbat nehéz találni. Kigyűjtöttem nektek pár fotót, a thumbnailekre kattintva láthatjátok őket eredeti méretben.

Lausanne közvetlenül a Genfi-tó partján található, körülbelül 50 km-re Genftől, itt laktam, innen jártam be a környéket (egészen pontosan Pully-ban). Svájcnak ezen a részén franciául beszélnek, németül még kiírást sem nagyon láttam. Dimbes-dombos városka - a szintkülönbség a város legalacsonyabb és legmagasabb pontja között közel 700 méter -, körülbelül 120.000 fős lakossággal. Érdekes jelenség, hogy a gyönyörű épületek, parkok és a szépen megcsinált tópart mellett, hihetetlenül giccses, undorító szobrokkal képesek elrontani a látványt, ahogy ezt a a harmadik képen is láthatjátok (mai napig nem tudom mit ábrázol). Mindenesetre bőven kárpótol a tópart, a tó túloldaláról már a francia hegyek tekintenek vissza ránk, Evian híres városának éjszakai fényei szépséges látványt nyújtanak esténként.

Szintén Lausanne-ban található az Olimpia Park és Múzeum, itt ég folyamatosan az olimpiai láng. A múzeumba csak pénzért lehet bejutni, ha jól emlékszem 35 euró volt a belépő, így az kimaradt, a park viszont ingyen megtekinthető.

Itt is belefutottam pár "remekműbe", de azért volt bőven a szemnek kellemes látnivaló is, különféle formákra nyírt sövény és szökőkutak.

Lutry mára már teljesen összenőtt Lausanne-nal, de alapításakor, még a római időkben külön város volt. Hangulatos kis utcák, sikátorok, az ősz minden színében pompázó sétányok vártak itt rám, egy kissé agresszív hattyúval. Csoda is, hogy nem mozdult be a kép, mert erősen menekülőre kellett fognom a dolgot, lehajtotta a fejét és megindult felém. Érdekes módon tele volt a város a különböző mesteremberek és kézművesek apró boltjaival, lépten-nyomon fantasztikus kirakatokba botlottam.

Mivel az összes háborúból kimaradtak, épen maradt minden műemlék. Szinte minden faluban, városban találtam egy-egy tökéletes állapotban lévő várat. A legszebb Gruyere-ben volt, a sajtkészítés fellegvárában, hihetetlenül sokféle sajt származik innen, sőt, konkrétan van gruyere fajtájú sajt is. A vár maga a város fölött fekszik egy dombon, körbevéve hatalmas hegyekkel, igazán fantasztikus látvány. A dombon még megmaradt az apró falucska is, panziók és különféle ajándékboltok várják az odalátogatót. A várban több érdekesség is található, például az élére állított kövekből készített padló, de a csodás állapotú lovagi termet látva is leesett az állam. Természetesen a zongorát is megörökítettem, nem csak azért, mert gyönyörű darab, de Liszt Ferenc is vendége volt a háziúrnak anno és játszott is ezen a hangszeren. A második sor 3. képén pedig a kedvenc sziklámat láthatjátok, melyet elneveztem Elefánt sziklának, lévén meglepően hasonlít az ormányosra.

Martigny-ba kifejezetten azért mentünk, hogy megnézzük a Fondation Pierre Gianadda múzeumot, amely egy igen gazdag múzeum, a legnagyobb művészek alkotásaiból válogattak az állandó és az aktuális kiállításokra is. Útközben természetesen láttunk egy várat is, sikerült lekapnom egy sziklából fakadó forrást is, bár a kép nem lett túl jó. Az állandó kiállítások egyike az alagsorban található, ahol csudaszép régi autókat és alkatrészeket láthatunk, természetesen legelőször ezt akartam megnézni. Sajnos nem engedték, hogy fényképezzek, így kabátujjból, titokban készültek a felvételek, kissé homályosak, életlenek, de a lényeg talán látszik.

Ezután a parkba mentünk, ahol Rodin, Cesar és Miro szobrok fogadtak minket. A felső sorban látható pár kép róluk, az alsó sorban pedig azok amik nekem is tetszettek. Rögtön az első egy 480 éves, még mindig termőképes meggyfáról készült, de volt ott nagyon helyes kis tavacska is, egy büszke kacsával.

A melléképületben viszont Leonardo da Vinci mérnöki munkásságából és terveiből összeállított bemutató várt bennünket, eredeti tervrajzokkal és hitelesen elkészített makettekkel. Mint megtudtam, a mai napig az általa kitalált fogaskerék működési elvét alkalmazzák a váltókban pl, de a felhajtóerőt hasznosító technológiát is tőle "örököltük".

Egy kicsit csalok, mert Annecy Franciaorszában található, nem messze a határtól. Nem akartam kihagyni, nagyon hangulatos kis városka, Velencéhez hasonló lagúnákkal, sikátorokkal. Talán annyi a különbség, hogy a víz tiszta, büdös sincs és nem kellett félnem, hogy agyontaposnak a turisták. Fontos dolgot tudtam meg itt, miszerint a francia hagymaleves mint olyan, nem létezik, végigjártuk a város összes éttermét és sehol sem tudtak róla, hogy ilyen lenne. Viszont a pékségek, hmmm, azok valami fantasztikusak, még a horribilis árak sem tudtak visszatartani, jól belaktam.

Svájcban az a jó, hogy útközben sem unatkozol, elég sűrűn meg kellett állnom fotózni, nem lehetett elmenni a látvány mellett csak úgy. Nem tudom, hogy a magasság miatt, vagy más okból kifolyólag, de itthon sosem látott fényeket, fényjátékokat láttam, bosszankodtam is rendesen, hogy csak egy kis kompaktom volt, amivel igen nehéz volt úgy képet készíteni, hogy ne égjen ki az erős fény miatt. Az is nehezítette a dolgomat, hogy a nagy vízfelület miatt szinte végig nagyon párás volt a levegő, sokszor a túlpartot sem lehetett látni, így kihasználtam minden alkalmat, amikor kicsit felszállt a pára. Verbier az olasz határhoz közel található, a képeken pedig a Genfi-tó déli csücskénél lévő francia és olasz hegyeket láthatjátok.

Az 1500 méter magasan fekvő város mellett hatalmas síparadicsom van, a legnagyobb csúcsok megközelítik a 3300-3400 méter magasságot is. Hatalmas völgy terül el a város alatt, körbevéve óriási csúcsokkal, nehéz volt kiválogatni a közel 200 képből a legszebbeket (rengeteg képen én is ott feszítek, igencsak csökkentve az élvezeti értéket, ezért limitálva voltak a lehetőségeim). Bár majdnem megfagytunk, ahogy közeledett az este, muszáj volt végignézni a naplementét, nem mindennapi látvány volt.

Remélem legalább annyira élveztétek a beszámolót, mint én ezt a három hetet és talán sikerült meghozni a kedveteket (bár többnyire nem ezen múlik) Svájchoz, ha csak egy rövid kirándulás erejéig is.