Perszóna panzió

Úgy nézett rám a félig bepárásodott ablaküveg mögül, mint a vad az elejtett zsákmány felett, csak egy pillanatra villant össze a szemünk. Van egy kis emelkedő Bánk-dél sarkánál, a teniszpályától indul és a bánki hátsághoz vezet, amely húzódik egészen Rétságig s minden évszakban kiváló kilátást biztosít a környékre. Néha gyalog megyek át, csak a séta és a friss levegő kedvéért. Most kerékpárral mentem, de a teniszpályától gyalogolnom kellett a kaptatón, egészen a Pannon átjátszó toronyig. Már messziről láttam, hogy a torony tövében egy autó parkol, később már azt is kivettem, hogy Suzuki Wagon R.
Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, izzadtam a gyaloglástól és zihálva vettem a levegőt, közben szememmel a tornyot pásztáztam, hátha meglátom a karbantartót, de semmi.
Közelebb érve a nagy elosztó szekrényt kémleltem, hátha a kinyitott ajtaja mögött ténykedik valaki s bár számomra ismeretlen ember, de ezen a környéken általában mindenki köszön mindenkinek. Ez csak nekem zavaró s újdonság, mint gyüttmentnek. Budapesten nem kellett minden szembejövő embernek köszönnöm, de itt Bánkon megszoktam, hogy minimum egy biccentés, karlendítés kijár. Aztán lehet tanakodni, hogy ki volt ez?
Nejemnek mondtam korábban, hogy a mai napot kivételesen ne azzal töltsük, hogy megvitassuk, ki, kinek a kije. Mert szinte mindennapos, hogy az eseménytelen faluban összefutunk valakivel, váltunk néhány szót, majd otthon elújságoljuk, hogy képzeld kivel találkoztam.
Tényleg nagy képzelőerőt igényel, mert félórákig tanakodunk. Nem tudod ki Ő? Hát az Ő anyukája dolgozik itt meg ott, tudod, az Ő fia az, aki ez meg az. Nem ugrik be? Ne viccelj már, együtt voltunk velük akkor is, amikor…Neeem? Ne csináld már, az, akinek a nagy fehér autója van s nem tud parkolni. Nahhh, mindegy, majd egyszer megmutatom.

A nagy fémszekrény ajtaja zárva volt, csak a madarak csiripelése, szemem sarkából egy villantásra a Suzukira néztem, még új, az ablakai bepárásodva, biztos hitelre vették. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki lehet az autóban, már sokszor láttam autót parkolni itt, az aránylag kieső és elhagyatott helyen, a sofőrje mindig a kerítésen belül ténykedett valami műszerrel a kezében. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy milyen helyzet előtt találtam magam, de akkor már késő volt. Akkor már összevillant a szemünk, a férfi szétgombolt, világoskék ingben ült a hátsó ülés jobb sarkában, ölében egy szőkeség feje mozgott ütemesen, aki már félmeztelenre lett kócolva, a melltartója pántja féloldalasan lógott.
Egy másodperc töredék részéig találkozott a szemünk, sétáltam tovább az autó mellett, majd pár lépés után lendítettem a lábam, felültem a kerékpárra s megindultam Rétság felé fejemben az utolsó képpel.
Kinek a férje, kinek a felesége?
Harminc feletti férfi, új Suzuki, nem a legmenőbb rétegből való. Délelőtt 11h van, ha volna rá pénze, szállodába menne, de nem hogy pénze nincs rá, ideje sem nagyon.
Biztos nem házasok, biztos nem menyasszony, s nem is tinik, hogy parkba kelljen menni, mert nincs még saját lakás. Ők itt ketten kiharaptak egy szeletkét a rohanó világból és egy sietős autós szexben részesítették egymást. Már bőven eltávolodtam tőlük, hátra sem néztem, nehogy az a vád érjen kíváncsiskodom, de a gondolataim nem tudtak szabadulni a látottaktól.
A férfi arcáról hiányzott a helyzet méltósága, a kiszolgáltatottság látszódott rajta és a sietség, az autó belső tere jelentette számukra azt a világot, ahová kettejük intimitását kívánták menekíteni.
S abba én most bepillantást nyerhettem, következtetéseket vonok le, próbálom őket elhelyezni valahová, hogy kik Ők, mik Ők, s mi vezetett idáig.
Más dolgom amúgy sem lenne, mert Bánk és Rétság között a földúton, a hátságon ritkán zavarja meg az ember gondolatait bármi is, legfeljebb egy bokorból kiugró nyúl.
Na erről eszembe jutott egy lagzis nóta, az „azt gondoltam, hogy egy róka meg egy nyúl, se nem róka, se nem nyúl, komámasszony, meg egy úr…
Ez félelmetes, a gondolataim ugyan eltereltem, de most meg a dallamtól nem tudok szabadulni, estig ezt fogom énekelni a fejemben. S nem is tudok védekezni ellene, mert ha szándékosan másik dallamot erőltetek, hopp egy óvatlan pillanatban megint a komámasszony meg egy úr csendül fel és már menetelhetek is rá, tekerhetem a pedált.
Rétságra beérve a közlekedéssel voltam elfoglalva, nem, mint ha nagy forgatag lenne, de keresztben gyalogolnak a főúton gyerekestül, boltokból lépnek ki hirtelen, autók parkolnak, lejtők, fékezni kell.
Megvettem az alkatrészt, amire szükségem volt s siettem vissza, hogy elvégezzem a mára kiszabott munkát. Bánk-Rétság a hegytetőn, vagy ahogy én hívom a hátság, földúton 2km távolság, azért is szeretem, mert nincsenek nagy emelkedők és autók sem járnak. A főúton kamionok repesztenek, tudomást sem véve rólam, hogy láthatósági mellényben, erőltetett menetben igyekszem fel a domb tetejére. Néha még rám is dudálnak, mint ha ezzel megoldanák a számukra kényelmetlen helyzetet, s valami csoda folytán a felharsanó dudaszó eltüntetne engem az út széléről. Egyetlen zavaró tényező van, a magasfeszültségű vezeték, nagyon alacsonyra belóg az út fölé, félelmetes a vezetékek sercegése, mindig az jut eszembe, hogy mindjárt áthúz, és a nagyfeszültség akkorát húz rajtam, hogy menten szénné égek. Egyszer láttam egy traktort, amelyik ennek a vezetéknek a nyomvonalát szántotta, a bokrokat és cserjéket fordította ki a helyéből, megálltam s sokáig szemléltem a műveletet. Lejtős szakaszon járt és alig 2-3 méter lehetett a traktor és a vezetékek között. Késő nyáron a fiammal gombásztunk ezen a tájékon, s a felszántott nyomvonalban fiatal őzlábgombák kínálták magukat, lekuporodva másztunk be a vezetékek alá, a fiam is félve nézett a magasba. Gyorsan tele szedtük a kosarat és már inaltunk is, csak biztonságos távolságban mertünk újra levegőt venni.

Hazafelé már messziről láttam, hogy az autó még mindig ugyanott parkol, az ablakok alaposan bepárásodva s ütemesen ring, himbálódzik, mint ha szél hányná, tajtékot vet minden irányba. Gondoltam is, ha ezek így folytatják, tengeri betegek lesznek.
Az autóhoz érve elfordultam s kínomban, zavaromban nem is tudtam, hogy röhögjek, vagy elforduljak. Ilyen helyzetben nincs előírt viselkedési forma, s elfogadott társadalmi norma. Önkéntelenül pillantottam a hátsó ülésre. A férfi újra rám nézett, de mint ha ott sem lettem volna, folytatta tovább. A hölgy az ölében ült félretolt bugyival, és a férfi ujjainak a nyoma látszott a fenekén, ahogy belemarkolt.
Megalázó látvány volt, elszoktam az ilyesmitől, elkényelmesedtem.
Utoljára huszonéves koromban voltam a szabadban, egy két éves kapcsolat, kirándulás a Hármashatár-hegyen, lefelé sétáltunk, alkalmasnak tűnt, egymásba bonyolódtunk, nem számítottunk vendégre, miután végeztünk, s öltözködtünk, akkor vettük észre, hogy tőlünk 2-300 méterre egy Japán turista busz parkolt le és bőszen fotóztak bennünket.
Valahol most Japánban van rólunk néhány fotó.
Tizenéves koromban a Gellért hegyre vittem fel lányokat, ott nem egyszer lebuktunk, volt hogy egy kiszögellés alatt húzódtunk meg s estünk egymásnak, majd miután levetkőztünk, akkor vettük észre, hogy felettünk turisták szemlélik a várost s egyben minket is.
Az a nagyon kínos helyzet is eszembe jutott, amikor még Gyulán laktam s udvaroltam egy lánynak, szó sem lehetett arról, hogy panzióba menjünk, vagy szállodába, minden fiatal a Csigakertbe járt csókolózni, vagy a városligetbe. Nem is a szexről szólt, inkább az ismerkedés fázisa, meg az ember önbizalma, hogy végre hozzáérhettem egy lányhoz, órákig taperoltuk egymást és sületlenségekről beszéltünk. Hazakísértem a lányt, éjjel 23h elmúlt már, a házuk előtt nem akartunk zajt csapni, de az apja már várta, sejtette. Vasvillával kergetett végig az utcán, hogy mit képzelek én, ez nem kurvák tanyája, még egyszer meg ne lássalak, mert szíjat hasítok a hátadból!

Zsolti barátommal, országos cimborámmal a gyulai halászcsárdába mentünk be sörözni és elfogyasztani egy finom cigánypecsenyét. Pontosan nem emlékszem, hogy milyen anyagi helyzetben voltunk, de minden hétvégén megtehettük, szobafestő tanoncként mindig volt fusi munkánk, állandóan együtt lógtunk kocsmáról kocsmára. Nagyon szerettem vele együtt járni a szórakozóhelyekre, mert ragadtak rá a lányok, nagy dumája volt, lehengerlő és magabiztos, jó humorral. Volt mit átvennem tőle s nekem is könnyebben sikerült ismerkednem, hamarabb megeredt a nyelvem, ha már kialakult egy társaság és ment a csivitelés.
A halászcsárdában a mellettünk lévő asztalnál egy férfi nógatott egy lerészegedett nőt. A beszélgetésükből kivettük, hogy akkor ismerték meg egymást, a férfi rendelt még neki rövid italt, megkínálta cigarettával s erősen lehetett látni rajta, hogy ki akarja használni a nő védtelen helyzetét. Úgy beszélt vele, úgy kezelte, mint egy használati tárgyat, semmi tiszteletet nem tanúsított iránta. A nő már nem is igen tudott ellenkezni, a vállánál fogva emelte föl és kezdte el kitámogatni a rogyadozó lábain. Naaaa, neeeem, hagyjááál, hallatszott a nő erőtlen védekezése, egyáltalán nem volt ínyére a dolog, hogy vele menjen.
A vacsorát már rég megettük, maradtunk volna még sörözni, de valami nem hagyott nyugodni kettőnket, a harsogó cigányzene is zavart.
A férfi még visszajött a pulthoz és egy szatyorba vásárolt söröket.
Pár percet vártunk, felhajtottuk az utolsó kortyokat, összenéztünk és mindketten ugyanazt gondoltuk, ugyanaz a szándék vezérelt bennünket. Valami nem stimmelt, érzetük, hogy a fickó rosszban sántikál. Ittas volt ugyan, de még észnél, a nő azonban már nem tudott magáról, csak vonaglott.
Kimentünk, már sötétedett. A Csigakert felé vették az irányt, leültünk a körös partjára elszívni egy cigit, megvártuk, amíg eltűntek a fák között. Lassan utánuk lopództunk és figyeltük, hogy mi történik. A férfi egy fa mellé támasztotta a kerékpárt, rajta a szatyor sör. A nőt a padra ültette és elkezdte levetkőztetni. A nő erőtlenül ellenkezett vele, de tehetetlen volt.
Bár már tudtuk mire megy ki a játék, nem tudtuk mi tévők legyünk.
A férfi a nő mellét kezdte markolászni és gusztustalanul, állatiasan csókolta az arcát, a nadrágját már letolta, a gatyájánál tartott és már kilátszódott a szőrös feneke, amikor Zsolt intett, hogy vigyem el a kerékpárt a folyó irányába. Ő a férfi mögé lépett és kétszer fenékbe rúgta a bakancsával. Hatalmasat csattant a fenekén a cipő, a férfi megfordult, értetlenül s zavartan nézett Zsoltra, aki ütésre emelte az öklét. Ügyetlenül, a nadrágját felrángatva fogta menekülőre a kerékpárja felé, de az már nem volt ott.
Egy bokor mögé toltam s vártam, hogy mi lesz, kell e segítenem, vagy a fickó elszalad?
Nagyon megijedhetett, mert kérdés nélkül felszívódott. Zsolt felöltöztette a nőt és kitámogatta a kivilágított útra, még mindig nem tudta mi történik vele.
Mögöttük mentem s a halászcsárdától nem messze leültünk újra a körös partjára, megittuk a söröket, és a fickó kerékpárját bedobtuk a vízbe.

Ahol felnőttem, a tehenésztelepen, többször voltam avatatlan szemtanúja elcsábított asszonyoknak. Fejő asszonyok, vagy akik a csirketelepen voltak. Kíváncsi gyerekként mindenhova benéztem, kutattam, feltérképeztem, hogy mi lehet ott. Egyszer megleptem a szigorú, mogorva férfit, aki vezette az egyik részleget. Mindenki tartott tőle, mert kemény ember volt, hangos és goromba. Éppen a traktorok és lovak között őgyelegtem, hátha valaki felcsíp, hogy gyere öcsi, akarsz traktort vezetni?
Bementem az öltözőbe, hátha valamelyik traktorosnak csapni kell egy orrtörlőt.
Mert ez errefelé így ment, gyere öcsi, csapd bele az orrtörlődet. Aztán kérdeztek valami közhelyeset, megkínáltak kolbászos szendviccsel, frissen fejt tejjel, majd felültettek a lovakra, vagy valamelyik gépre, hogy vezessem.
Egy félreeső helységben, ahol a takarítószereket tárolták, neszezést hallottam, nyögést és artikulálatlan zajokat. Benyitottam, a sötétben, egy padon a mogorva férfi gyűrt egy asszonyt, ismertem a nőt, a férjét is. A meglepetéstől meg sem tudtam szólalni, lemerevedtem. Majd gyorsan becsuktam az ajtót és próbáltam elillanni, de a mogorva férfi kijött és rám szólt.
Öcsi várj csak!
Szánalmasan festett, ahogy fél kezével a nadrágját tartotta, és a másikkal a zsebében kotorászott s megcsörrent az aprópénz.
Nesze itt egy húszas, aztán ne hogy elmondd valakinek, hogy mit láttál, mert kapsz egy nyakast! Dehogy mertem elmondani, igyekeztem gyorsan elfelejteni, s egy ideig nem is merészkedtem a tehenésztelepre, nehogy az asszony szemébe kelljen néznem. Legközelebb húsvétkor találkoztam vele, mostoha apám elvitt hozzájuk locsolkodni. Fater elmondta, hogy fel a szoknyát, le a bugyit, hadd locsoljam meg a punit, aztán vihogott hozzá egy embereset.
Megöntötte a nőt, esetlenül én is odatartottam az üveget a használt kontyához, megkínált süteménnyel, hogy egyetek, kínos hallgatás. Van sonka is, vegyetek, semmit mondó, tartalmatlan társalgás. Faternak házi pálinka, nekem szörp, kerültük egymás pillantását.

Már javában serdülő voltam s pontosan tudtam, hogy nem a gólya hozza. Haverokkal egy éjszakai sörözőbe mentünk be koncert után. Egyik rokonom felesége ült a hátsó boxban és idétlenül vihogott, visongott. Talán kimaradt neki valami fiatal korában s azt próbálta bepótolni. Igyekeztem észrevétlen maradni, de mikor jött vissza vécéről meglátott és odahajolt hozzám, adott egy puszit és idegesítően, hangosan beszélt. Mentegette magát, hogy kell az embernek egy kis szórakozás vagy neeem, hát nem így van gyerekek? Sipítozott, mint egy idióta tini lány, akinek életében először nyúltak a bugyijába. Természetellenes volt a viselkedése, 5-10 évvel fiatalabb srácok gyűrűjében zsebelte be az elismerő pillantásokat, ahogy kivillantak a mellei. Három sráccal távozott, hol az egyiket ölelgette, hol a másiknak paskolt a fenekére. Két évvel később volt a válóperük, egy ideig téma volt a családban, találgatta mindenki, hogy mi történhetett, én nem szóltam egy szót sem, elég volt látni a leépülését.

Ez már Budapest, az ELMŰ, szerettem ott dolgozni villanyszámlásként, több volt a jattom, mint a fizetésem, állandóan úton voltam, alig kellett bemennem a munkahelyre, csak néha elszámolni, leadni a pénzt. Volt egy középkorú irodista nő, valami kegyetlen módon lenézett minket, mert volt neki érettségije és a fél villanyszámlás brigád hozzá tartozott. Ő mondta meg, ki mikor mehet szabadságra, kinek mennyi lesz a fizetése, félreértette a munkakörét, azt hitte maga az Isten. Mint a kutyával, úgy beszélt mindenkivel, foghegyről, megvetően, akár egy felmosórongy. Már nagyon vártuk, hogy történjen vele valami jó kis baleset.
Pféjjj de utáltuk, egy igazi szipirtyó volt s hozzá egy csöpp hatalom, amit alaposan túlértékelt. Ráadásul nem volt vonzó, ami ellensúlyozhatta volna a bunkóságát, terebélyes, amolyan hétvégén rántott hús fölött inhalálódó típus. A haja melírozva, szeme általában túlárnyaltra festve, vastag sötét rúzs, szívesen alátoltam volna egy seprűnyelet, hogy: na nesze indulj meg!
Egyszer csak megtörtént a baj, bár nem úgy, ahogy vártam, sőt, kifejezetten kényelmetlen s kínos szituáció részese lettem.
Pont egy, olyan nap volt, amikor továbbképzésre ment a fél iroda, épp hogy lézengtek bent páran. Nekem mindenképpen be kellett mennem az irodába, mert a szekrényemben volt a következő dekád, amit le kellett járnom. Hideg, havas esős nap volt, leszálltam a villamosról, leráztam magamról a csatakos, félig megolvadt havat. Tudtam, hogy nem fogok találkozni senkivel, talán a pénztáros, ha bent lesz. A karbantartók a másik épületben a szerelőkkel, a mi részlegünkből mindenki a központban van oktatáson.
Az első emeleten volt a villanyszámlások szobája, fehér szekrények, sok kis zárható rekesszel, asztallal, dohányzóval, székekkel és egy kényelmes kanapéval.
Ahogy benyitottam, a kanapén ott feküdt ez a perszóna, rajta az egyik szerelő, lábig letolva a kék kertésznadrágja. Nyögtek, fulladoztak a megpróbáltatástól, tisztelt főnökasszonyommal egy pillanatig összenéztünk, majd gyorsan berántottam az ajtót, az utolsó kép a szétfolyt melle volt, amit a szerelő markolászott.
Lehetett volna annyi eszük, hogy bezárják az ajtót.
Elmentem gyorsan vécére, hogy lehiggadjak és átgondoljam a dolgokat. A számlákra szükségem van, mert másképp nem tudok dolgozni. Vissza nem mehetek, ciki lenne így beszélni a főnökasszonnyal, hová lenne a tekintélye, vagy mivel próbálná egyensúlyba hozni újra, ami megtépázódott. Gondolom egy kis üvöltözéssel.
Hagytam a fenébe, villamosra szálltam s hazamentem.
Másnap reggel félve mentem be, azt sem tudtam, hogy köszönjek majd neki, vagy mit mondjak. Nyugtassam meg, hogy nem láttam semmit? Van férje, családja.
Soha többé nem találkoztunk, be sem jött dolgozni, felmondott, annyira félt, vagy zavarba jött. A szerelő kollégával még összefutottam, céges buli, épp egy sört szorongatott és kínosan vigyorgott. Nem hoztam szóba, hogy na szevasz, milyen volt?

Szóval ott tartottam, hogy kinek a férje, kinek a felesége fonódott össze a Suzukiban?
A férfinak van családja, munkája, tisztessége?
A nő miután hazamegy, vacsorát főz a férjének, s szépen elhallgatja előle?
Hol ismerkedtek meg? Mi történt, hogy ide jutottak ennyi idősen, egy autóban, sebtiben, egy adótorony tövében? Csak következtetek, meglehet helytelen, s a valóságnak a közelébe sem jutok, be meg nem kopoghatok az ablakon.
Ők tenyérrel letörölnék a párát s zavartan megkérdeznék: igen?

Magyarországon az élettársi együttélések aránya jóval magasabb, nem kötnek házasságot, mert riasztja őket, hogy a házasságok jó része válással végződik.