Valaha régen, még a csúcs felé törekvő karrierem kezdetén, amikor még diák voltam, soha nem volt pénzem. Csóró család csóró második gyermekeként lehetőségeim behatároltak voltak, testméretemmel és hormonszintemmel párhuzamosan igényeim viszont egyre nőttek. Farmerból anyám a Trappert vette volna, nekem a Levi's kellett. Magnóból Tesla volt elérhető, én kétkazettás ITT-re vágytam, hogy hallgathassam Bros kazettáimat. Cipőből Tisza jutott, de a menők már rég magasszárú Pumát hordtak. Kabátból is a motoros bőr, vagy a márványfarmer dívott, nekem meg csak suhogós orkán volt. Tarthatatlan állapot! Néha beszedtem ugyan némi rendkívüli osztálypénzt, kaptam locsolásra is innen-onnan, néha ajándék helyett is zseton jutott, de ez nem volt túl sok. A zsebpénz nálunk elvont főnév volt...
Ma már furcsának tűnhet, de nekem egyből az jutott eszembe, hogy dolgozzak egy kicsit. Mivel erős kölyök voltam világ életemben, egyből fizikai munkára gondoltam. Sok újdonsült vállalkozó ismerősöm akadt így a rendszerváltás után egy-két évvel, mivel apám kőműves volt - amikor éppen volt kedve dolgozni. Körbekérdeztem őket, lettem is hirtelen földmunkás, kőművessegéd, tetőfedő segédmunkás, csőszerelő teddide-viddoda, állatgondozó, stb. Jó volt; a kosz nemesít... Bérpapírt ugyan nem kaptam soha, de pénzem így már volt elég. Megjelent nálunk egy Commodore +4 számítógép, a hőn áhított ITT magnó, magamat meg úgy kirittyentettem, hogy én lettem a lányok álma bőrkötésben! Jutott már pénz nyaralásra, VBK-ra a Fekete Lyukban, Auróra koncert belépőre - mert közben zeneileg is metamorfozison estem ám át! Mindez az évközbeni hétvégi és nyári munkákból.
Mikor felvettek a mosonmagyaróvári egyetemre (életem legnagyobb baklövéseinek egyikét követtem el, hogy oda jelentkeztem, ott is hagytam egy év után) levelező szakra, rengeteg idő maradt. Minden félévben 3 hetet töltöttem csak Óváron ''konzultációs'' berúgások céljából, illetve a vizsgák miatt még plusz egy-két hetet. A többi idő az enyém volt. Pénzt kell keresni. Legyen egy állandó munkám, ahonnan azért elegendnek, ha kell, illetve nem zavarja az éjszakai bevetéseim rendjét. Hamar meg is találtam: ÚJSÁGKIHORDÓ! Kirali!
Nosza, be is mentem a főnökasszonyhoz az V. Királyi Pál utcába, hogy vegyen fel, de hirtelen. A cicije ki volt rakva a majd ötvenes csajnak, hajolgatott is nagyon. Na, mondom magamban, ez arra vár, hogy legyen egy kis sikerélménye. Amikor felém hajolt legközelebb, bele is pislogtam a dekoltázsába, direkt úgy, hogy ő is lássa: fel voltam véve. Csak utólag tudtam meg, hogy ez a lelki fejlődésemet veszélyeztető, ízlésemet sértő akció nem volt hiábavaló, mivel nagyon kellemes pénzek gyűltek össze a hónap végén.
Az első hetekben egy rutinos bácsi mellé kerültem, akit csak Pingvin bának hívtam. Hamar el is terjedt a többi újságkihordó körében, rajta is maradt az öregen. Ő volt az én mesterem, akit később ki is túrtam a járatából, megörökölve azt. Megtanította, hogyan pakoljam be a kétkerekű kocsitóba az újságokat a bejárt házak sorrendjével pontosan ellentétesen kupacolva. Hogyan kell lekötni úgy spárgával és gumipókkal, hogy ne hulljon szét akkor se a halom, mikor egy csomagot ki kell húzni belőle. Megtanított padkára fel és le, illetve akár lépcsőre is felmászni a kétkerekűvel.
Járatfüzetének értelmezése vette igénybe a legtöbb tanulóidőt. Fura kódokat alkalmazott, ráadásul többféle színnel. Helyesírása sem volt túl kiművelt. Példának a következőt írhatom. Kód: Fehérhalyó utca 15. piros15,b,6:05, 3/2 NSZB+NG. Jelentése: fehérhajó utca 15., 15-ös számú kulcs a piros jezésű karikán nyitja a kaput, balra vannak a postaládák, legkésőbb 6:05-re oda is kell érnem, balról a 2. ládába kell a harmadik sorban beleraknom egy Népszabadságot és egy Napi Gazdaságot.
Minden nap 3:30-kor keltem, 4-re értem be az elosztóba, 4:45-kor indultunk neki a járatnak és 7:15-re fejeztük be. Rövid út volt sok házzal. Kálvin tér, Kecskeméti utca, Múzeum krt., Károly krt., Fehérhajó u., Bécsi u., Erzsébet tér.
Szépen, komótosan ballagtunk. Én toltam a kocsit, ő kezelte a műszereket: újság, kulcskarika, postaládák. Közben járt a szája:
''Gyönyörű időnk van, Tomikám! Novemberben hidegebb szokott ám lenni. Se eső, se semmi. Naggggyon jó. Kicsit fáj a vállam, ma végig te húzod a kétkerekűt. Na, itt megállunk. Fordítsd meg kocsit! Úgy jó. Itt sokszor lopnak a suhancok, amikor mennek haza a diszkóból, így meg nem látszik ám a kocsi. Itt van egy nő, aki fizet azért, hogy az ajtóhoz felvigyük neki az újságot. Csak lifttel, kisbarátom, én nem vagyok olimpikon... Néha bugyiban mászkál és nem húzza be a függönyt. Jóóó nőőő! Alig ötven éves.''
Ilyesmik.
Mire eljött a november vége, Pingvin bá megbetegedett és én maradtam egyedül. 3 hetes rutinom ellenére már vérprofi voltam. Ismertem már mindenkit. Kukások, házmesterek, többi újságkihordó mid haver. A kollegáim érdekes gyülekezet voltak.
Volt köztük MIÉP-es képviselő olyan szakállal, mint Dosztojevszkij. Nos, ő nem kicsit volt hülye. Magában beszélt és a Népszabadságokat és Népszavákat direkt összegyűrte...
Csaba nevű kollégám karatéka volt sok-sok agresszióval és komplexussal megáldva. Nem egy visszapillantótükör lett általa leselejtezve a járdára parkoló autókról. Volt olyan is, hogy megvert két cigányt, mert túl közel mentek a kétkerekűjéhez - 6,5mp alatt ''végzett a köcsögökkel''. Néha a Hírkertől ellenőrök is megjelentek. Elbújtak egy kapualjban a járat vége felé és nézték az órájukat, ugyanis a legutolsó újságnak is 7 óra előtt a ládában kellett lennie elméletileg. Az egyik ilyen ellenőrt hasba rúgta. Mikor kinyögte az illető, hogy kicsoda ő és miért van ott, Csaba csak azt mondta: ''Mi a f*szt bújkáltál a sötét kapualjban, mikor beléptem? Azt hittem, valami rosszban sántikálsz!''
Évike a sportdíva. Olyan alkata volt, mint egy éhező botsáskának. Előlről úgy nézett ki, mit a lángos hátulról, és egy ló arca is kifejezetten hasonlított az ő pofájához. Ezek alapján tudta, hogy minden férfi őróla álmodozik. Ennek megfelelően szűk biciklisnadrágban és testhezálló pólókban járt. Utóbbit melltartó nélkül hordta, bár esetében a melltartó fölösleges kiadás lett volna. Kiegészítőként csuklószorítók és egy széles homlokpánt illett, ami eltakarta otthon festett hajának 3cm-es lenövését.
Pistván korombéli volt. Őt csak egyszerűen Tompikának hívtuk. Miden tekintetben kísérteties hasonlóg volt felfedezhető köztük, kivéve ruhájukat. A mi Tompikánk Senior és Méta feliratú tábornoki (oldalt csíkos) mackókat hordott. Volt neki ebből a két fajtából vagy száz váltás. Szerintem őt temetni is ebben fogják...
Ennyit róluk, a teljesség igénye nélkül.
Enyém volt hát a járat. Az 51-es. Volt sok irígyem, mert Pingvin bá 10évet küzdött, sztrájkolt, seggetnyalt ezért a jó útvonalért, én meg csak úgy megörököltem. Sok ház, rövid táv, kulák környék. Csak a pluszszolgáltatásokból, hogy felvittem, ide raktam, oda tettem (ahogyan igényelte a kuncsaft), kerestem egy hónapban vagy 15K-t. A havi fizetésem volt kb. 48K. Az előfizetési díjak beszedésekor kaptam még vagy 12-20K-t. Ekkor bővitettem és reklámoztam a pluszszolgáltatások körét is - volt rá igény. Jó pénzem jött össze. Ráadásul Pingvin bá tempóját jelentősen megnöveltem, így én már 3/4 7-re hazaértem a lazább napokon. Délre fitt voltam, mint a makk.
Egy probléma volt csak. Ha valahol valami hibádzott, akkor a főnökasszony rámtelefonált, persze akkor, mikor aludtam. Ilyenkor újra be kellett mennem, és pótolnom a hiányt, néha saját zsebből megvéve és újra kihordva az újságot.
Megesett, hogy maradt újság. Hogyan lehet ez? A mai napig nem tudom. Mindenesetre az újságosok féláron szívesen átvették tőlem hajnalban...
Élveztem ezt a munkát. Hasítottam a hajnali levegőt, mint a szél. Volt, hogy a buliból nyílegyenesen újságozni mentem. Kicsit még részeg voltam, de sebaj. Másnap reggel aztán csörgött a telefon... Volt olyan kapualj - restelem már, de így volt - csak bedobtam a kupac újságot: majd az úri népek szétválogatják...
Télen imádtak a járókelők. Ilyenkor toltam a kocsit, nem húztam, ezáltal a havat is toltam magam előtt. Szép tiszta nyomot hagytam magam után a Károly körúton. Ebben totyogott utánam a koránkelő utca-népe. Ha megálltam egy kapualjnál és bevittem az újságot, ők is megálltak. Mikor továbbindultam ők is jöttek utánam. Sorban, mint a verebek a dróton.
A legjobb sztori ebből az időszakból egyik előfizetési díj beszedéskor esett meg velem. A Bécsi utcában felcsöngettem egy öreg nénihez. Amikor ajtót nyitott, kiderült, hogy egy öreg zsidó nénike. Nagyon meglepődött, mert előző napon otthagyott értesítőm alapján ő egy hölgyet várt. ''Maga férfi?! Úgy olvastam az aláírását, hogy Kunce Teréz!'' Hm. Tamásnak hívnak. Behívott. Leültetett. Megkínált ősbúzából sütött őssüteménnyel, mellé pisimeleg teát adott fémbögrében. Magányos volt, beszélgetni akart. Kifaggatott:
''Hány éves? Olyan fiatal? Egyetemre is jár? Jaj, az én kisunokám is, a Lacika. Nagyon rendes fiú ám! Minden héten eljön hozzám. Várjon, megmutatom a fotóját.''
Hozott egy aranyozott, Dávid csillagokkal díszitett keretű fényképet, és a kezembe nyomta. Udvariasan rápislantottam... és aztán egyszerre akartam az őskekszet és pisiteát tüdőre szívni, ugyanis a képen az egyik országos cimborám mosolygott egy zsinagóga előtt állva, átölve a jelen lévő nagymamáját! Képzelhetitek, hogy elnyúlt a fejem... nem is tudtam, hogy zsidó a srác.
Mindent egybevetve jó meló volt. 9 hónapig csináltam, aztán mást kerestem, mert egyetemet váltottam és nappalin nyomtam tovább.
A munka nem büdös. Sokat tudnék mesélni a diákkori és azóta megtörtént munkahelyi sztorikról. Aki csak a más pénzét költi fiatalon, nem érzi át a pénzkeresés örömét, sem azt, hogy segíthet a szüleinek azzal, nem az ő szűk büdzséjüket terheli. Ráadásul annyi a jó móka, új arc...