Pár nap múlva az OS/2 betölti a 20. életévét. Régóta akarok írni egy kis összefoglalót erről a méltatlanul hanyagolt és elfeledett programról. Az OS/2 egy PC operációs rendszer, az IBM terméke, eleinte közösen a Microsofttal, mely alig pár év után visszatáncolt a színről, hogy saját gyermekét, a Windowst fejlessze. Az OS/2 technikailag vezető operációs rendszer volt, számos funkcióját a konkurencia csak 4-5 évvel később implementálta, mégis mostoha sors jutott neki, szűk réteg használta, kevesebb hardware-gyártó támogatta, nem volt meg a reklámja és a hírneve, és immár 6 éve, hogy az IBM végleg eltemette. Mégis, napjainkig dolgozik sok helyen, láthatatlanul és megbízhatóan (banki rendszerekben, ATM-ekben, automatákban, stb.), és a mai modern rendszerek több elemét is megörökölték.
Az OS/2 előtt
Minden út Rómába vezet, és minden, a PC-vel kapcsolatos történet az IBM-el kezdődik. 1981-ben az IBM betört a személyi számítástechnika piacára, de ennek a lépésnek a jelentőségével maga sem volt tisztában. Az IBM PC egy olcsó, átlagos teljesítményű gépnek született, azonban az IBM közzétette a gép teljes specifikációját, bárki építhetett bármilyen alkatrészt, bővítőegységet vagy akár komplett számítógépet ez alapján, mely IBM-kompatibilis volt. A PC az akkoriban korszerű Motorola MC68000 vagy az Intel 16 bites 8086-osa helyett az olcsóbb, és kifelé csak 8 bites 8088-as chipet választotta. Az alapmodell a már akkor is kevésnek számító 16kbyte RAM-ot CGA kártyát tartalmazott, és floppy-meghajtó, vagy merevlemez híján kazettára rögzítette az adatokat. A memória 640 kbyte-ig volt bővíthető, mint tudjuk, ez mindenre elég kell legyen.
Charlie Chaplin és a modern idők, az IBM PC
Számunkra az érdekesebb rész azonban a software. Az IBM a PC tervezésekor először a Digital Research-et kereste meg, az akkoriban népszerű CP/M operációs rendszer 16 bites PC verzióját szerette volna megíratni, azonban a szerződés nem jött létre, egyesek szerint a DR utasította el az ajánlatot, mások úgy tudják, hogy a fejlesztési időszakban elérhető két S100-as PC-tesztgépet (a Gazelle-t) nem adták oda különféle okokra hivatkozva a DR-nek a QDOS-on dolgozó Seattle Computernél. A CP/M86 egy évvel később mégis megszületett, és később ConcurrentCP/M, PC-DOS, és DOS Plus néven élt tovább, és él a mai napig például bootolható CD-ken, DVD-ken.
CP/M-86 egy korai verziója
Az IBM a DR helyett (a történetet mindenki ismeri) a Microsoftot kereste meg, mely cég ekkoriban elsősorban BASIC interpretereiből tartotta fent magát (és ezt az üzletet még sokáig űzte is az MSX és MSX2 gépekkel). A Microsoft annak rendje és módja szerint meg is vette a Seattle Computernél Tim Paterson QDOS-át, és ennek továbbfejlesztése vezetett el végül az MS-DOS 1.0-hoz. Az MS-DOS egy érdekes kis program volt, de operációs rendszernek alig nevezhető. Két részből állt, a lemezről, vagy kazettáról betölthető kernel, sorértelmező és segédprogramok, illetve a hardware kezelését végző BIOS-ból, mely a PC ROM-jában, csak olvasható memóriájában voltak. Ahogy a PC-t, úgy a DOS-t sem tervezték túl az illetékesek, a rendszer születése pillanatától több súlyos hiányossággal küszködött, például a DOS 1.x álltal használt FAT-filerendszer nem ismerte a könyvtárak fogalmát, minden file a gyökérbe került.
DOS 1.25 bootolás után. Az MKDIR parancs nem értelmezhető.
A DOS-t egy felhasználó és egy program egyidejű futtatására tervezték, így az operációs rendszer feladata a program elindításával gyakorlatilag be is fejeződött. A program írója választhatott, hogy a DOS rendszerhívásait és a BIOS függvényeit használja kódjának futtatásához, vagy megírja saját, jobb, gyorsabb, hatékonyabb algoritmusait, megkerülve a DOS-t és akár a BIOS-t is. Ez a trükközés többek között azért volt vonzó alternatíva a programozók számára, mert a DOS/BIOS páros lassú volt és nem volt képes maradéktalanul kihasználni a PC hardware-ében rejlő lehetőségeket. Az egyfeladatosra tervezett DOS memóriája nem volt védve, így a futó program ellenőrzés nélkül írhatta felül akár az operációs rendszer memóriaterületén lévő kódokat is. Ráadásul, mivel a DOS/BIOS nem tartalmazott magasabb szintű műveleteket, rendes „API”-t, minden programozó saját ízlésének megfelelően oldotta meg a problémákat, a programok nem voltak kompatibilisek egymással, ez a biztos út a káoszhoz. 1984-re a helyzet tarthatatlanná vált, elsősorban a DOS memóriakezelése miatt, mely 640 kbyte-ban határozta meg a maximumot és a TSR (Terminate and Stay Resident, memóriarezidens) programok miatt, amik szabadon garázdálkodtak a memóriában, naponta többször is megadva a háromgombos kegyelmet a DOS-nak. A PC XT 1983-ban még a hagyományos 8088-as processzorral érkezett, így a korlát átlépésének hardware-es akadályai is voltak. A DOS problémáinak többségét egy új, jobban megtervezett operációs rendszer orvosolhatta volna, de elsősorban a memóriakezelés miatt egy új hardware is szükségessé vált. Ez az új hardware a PC AT lett, 1984-ben. A bővítő-busz, az ISA 8 bitről 16 bites lett, nagyobb kapacitású floppy-meghajtókat kapott, és merevlemezt (10-20 Mbyte). A lényeges dolog azonban az új 80286-os processzor volt. Ez a chip kompatibilis volt az előző 8088/8086-os chipekkel, persze nagyobb sebességen, 640 kbyte helyett 16 Mbyte-ot tudott megcímezni, de ami még fontosabb, két üzemmódot ismert. A valós (real) módban egy nagy sebességű 8086-osként működik, a védett (protected) módban azonban képes a memória egyes területeit 4 szinten védeni a nem jogosult programoktól. Ez azt jelentette, hogy a memóriát többé nem írhatta kedvére bármilyen program, szigorúan az operációs rendszer osztotta ki, és ha mégis megpróbált egy saját szintjénél magasabb program területéhez hozzáférni, egy kivételt generált, melyet az operációs rendszer érzékelve kilőhette az elszabadult kódot. A biztonsági szinteket a processzor maga kezelte, gyakorlatilag teljesítménycsökkenés nélkül. Ez lehetővé tette a multitaskingot, és a virtuális memória használatát (a használható memóriamennyiség nagyobb a fizikai memóriaméretnél, a különbség a merevlemezen tárolódik, és itt a ritkábban használt adatok találhatók).
IBM Topview és egy DOS ablak
A hardware kész volt, de az operációs rendszer még hiányzott, az AT továbbra is MS-DOS-t futtatott annak minden korlátjával. 1985-ben két alternatíva született, az egyik az IBM TopView, a másik a Microsoft Windows. Mindkét rendszer kudarc volt, a TopView egy szöveges felületen, a DOS-on futott, és multitaskingot tett lehetővé a DOS-programok között, egér vagy billentyűzet használatával, illetve megfelelő programok között képes volt vágólap funkciókat ellátni. Elsőként itt találkozunk a PIF file-okkal, mely megmondja a rendszernek, milyen erőforrásokat igényel az adott program, gazdaságosabbá téve azok elosztását.
IBM Topview - egy PIF-szerkesztő, és az ablak-menü
A TopView valós módban futott, nem sokat profitált az új processzorból, nem volt védve a programoktól a memória, így könnyen lefagyott, és nehézkes volt a kezelése. Az alternatíva a Microsoft Windows 1.0, ennek fejlesztését a Microsoft 1983-ban kezdte el. Ez a program sem lett sokkal jobb, szintén valós módban futott a DOS-on, de grafikus felülete és kényelmesebb kezelése volt.
Microsoft Windows 1 és az MS-DOS Executive
A fő felület az MS-DOS Executive nevű program volt, ez gyakorlatilag egy könyvtár-lista, ahonnan a programok nevére kattintva azok elindíthatóak. Mégis fontos állomás, mert egységes API-t kínál a programoknak.
Microsoft Windows 1 és több nyitott program
Érdekessége, hogy az ablakok nem fedhetik át egymás, csak egyszerre méretezhetőek át, és az ikonállapot egy, a képernyő alján lévő „tálcára” küldi a programot, ez a funkció 1995-ben lett újra feltalálva. Mindkét rendszer gyakorlatilag a DOS bővítése volt, így annak minden hibáját és hátrányát megörökölte.
Eközben a Microsoft elkezdett dolgozni egy új multitaskingos DOS-on (1983-ban), melyet a 2.x-es DOS idején csak DOS 3 néven vártak, majd amikor a DOS 4 is megjelent, a várt újítások nélkül, az IBM beszállt a fejlesztésbe, 1985 augusztusában. A ma ismert DOS 4-en kívül létezett egy másik DOS 4 is, mely valóban multitaskos volt, de ez sosem került ki a piacra. Az IBM belépése után a projet neve a CP/DOS lett, majd később, hogy hozzáigazítsák az új IBM PC családhoz a PS/2-höz, OS/2.
A PS/2 és az OS/2 1.0
A Compaq DeskPro 386 1986-ban, fél évvel előbb jelent meg, mint az IBM bármelyik 386-os processzorral szerelt gépe, és így az IBM egy csapásra elvesztette domináns szerepét az általa létrehozott PC-piacon. Az utolsó „referenciagép” az IBM PC/AT volt, és ezek után nem is született több olyan modell, melyhez minden gyártó kötelezőképpen igazodott volna. A PC-piac napjainkra való szétdarabolódása ezen a ponton kezdődött. Az IBM válasza hét hónappal később a PS/2. A PS/2 szakított a klasszikus IBM PC legtöbb hagyományával, miközben program szinten kompatibilis maradt vele. A régi EGA videovezérlőt lecserélte a VGA, 256 kbyte memóriával, a régi, 5.25”-os „nagyfloppy” helyét a napjainkig, és szerencsére egyre ritkábban használt 3.5”-os „kisfloppy” vette át, ennek kapacitása a kezdő 1.44 MBytetól a 2.88 MByteig terjedt, de természetesen a régebbi, kisebb kapacitású 3.5”-os lemezeket is kezelte. Érdekesség képen megemlíteném, hogy ezek a korai meghajtók megfelelő programokkal akár 5-10 MByteot is ki tudtak írni egy lemezre, de ehhez a motor sebességétől a fejvezérlő programig sok mindent át kellett állítani, az eredmény sokszor megbízhatatlan volt, és a későbbi meghajtók ezt már nem tették lehetővé. A merevlemezek támogatása is javult, az eddigre igen népszerű SCSI-t a PS/2 is ismerte. A VGA és az 1.44-es floppyk később szabvánnyá váltak, az utolsó egységes szabvánnyá és szintén ilyen relikvia a PS/2 egér és billentyűzet csatlakozója, a harmadik nagy újítás, a MCA-busz azonban nem. Ez egy 16/32 bites busz, mely sebessége közel azonos a későbbi és máig használt PCIéval (40/66 MB/s), a kártyák teljes mértékben softwaresen voltak konfigurálhatóak, és a bus-master segítségével a processzort egyáltalán nem terhelte, míg a klasszikus ISA kártyákat jumperek és kapcsolók tucatjaival kellett működésre bírni. A microchannel azonban hardware szinten nem volt kompatibilis az előddel, ami önmagában is merész húzás, és a bajt tetézte, hogy az MCA szabvány nem volt nyitott. Az IBM kemény pénzeket kért a gyártóktól, hogy az eddigre hatalmasra duzzadt klón-piacról profitálhasson - ekkorra már boldog-boldogtalan IBM-klónokat gyártott a világ minden sarkában - és így a szabvány nem volt népszerű, elsősorban a kispénzű klónozó-cégek elutasítása miatt. Másrészről még nem volt meg az igény, a kicsi merevlemezekkel és 1-2 Mbyte memóriával rendelkező gépeknek egyszerűen nem volt szükségük erre a sebességre, nem léteztek nagysebességű hálózati, videó, stb. kártyák, és mire ez szükségessé vált, már készen állt a nyitott PCI.
Az IBM PS/2 SX56-osom és a gyári oprendszere, OS/2 1.3
Az IBM a PS/2 sikerét az új operációs rendszertől, az OS/2-től remélte, mely az új hardware adta előnyöket maximálisan ki is tudta használni. A reklám szerint az OS/2 jobban fut a PS/2-n, ami ahhoz a félreértéshez vezetett, hogy az OS/2 csak a PS/2-n fut. Ez a nem túl szerencsés taktika meg is látszott az eladásokon. Ugyan az OS/2 1987-ben jelent meg, sok, a bejelentésekor megígért funkció még nem volt meg az első verzióban. Az új rendszer kezelői felülete sokban hasonlított a régi, megszokott DOS-hoz. Ugyanolyan parancssor, ugyanazok a parancsok, sőt, futtatta az összes DOS-os programot, ideértve a Windows-t, a VisiOn-t és a GEM-et is. Az OS/2 egy teljesen új rendszer volt, az alapoktól, a legfontosabb újítás, hogy preemptive multitasking-os volt, azaz a korábbi gyakorlattal ellentétben a futó programok fontosságuk (prioritásuk) alapján kaptak egy meghatározott időszeletet a processzorból, és nem kellett az éppen várakozó programokat kivárniuk. Ezen kívül az OS/2 ismerte a multithreadinget is, vagyis a párhuzamosan futó folyamatok kommunikálhattak egymással, és közös memóriaterületen futhattak, pipe-okat (csővezetékeket) használhattak, azaz mondjuk az egyik program kimenete lehet közvetlenül egy másik bemenete, lehetőség volt szemaforok (közösen elérhető változók), és queue-k azaz várakozási sorok alkalmazására. Az új, 286-osra optimalizált kód a processzor 24 bites címzésével 16 Mbyte fizikai memóriát használhatott, de a virtuális memória akár 1 GByte is lehetett. Ugyancsak a 286-os védett módjából profitált, hogy minden folyamat védetten futott, így az OS/2 a legstabilabb PC operációsrendszernek számított hosszú időkig. Újdonság a Dynamic Linking Library-k (dinamikusan hívható programmodulok), a DLL-ek használata is.
OS/2 1.0 Program Selector (Michal Necasek képe)
Az OS/2 szinte teljes egészében assemblyben íródott, hiszen egy mindössze 6 MHz-s 286-oson és 1 Mbyte RAM-on kellett fusson. Az OS/2 1.0 kezelői felülete teljesen textgrafikus, egyetlen különbség a DOS-hoz képest a [Ctrl]+[Esc] gombok megnyomását követően felbukkanó Program Selector, ezzel lehetett az egy időben futó programok közt váltani (ezt a billentyűkombinációt, és a [Ctrl]+[Shift]+[Esc]-et ma is használjuk, próbáld csak ki, mit csinál!). Az elméleti 16 egyidőben futó programból az OS/2 eleve 4-et lefoglalt, ami még mindig 1200%-al jobb, mint a DOS. Megjelenésre a Program Selector kicsit a TopView-ot idézi.
Az OS/2 leggyengébb pontja kétségtelenül a DOS-támogatás volt. A DOS 6 évnyi gyakorlati egyeduralma után az IBM nem engedhette meg magának, hogy ne biztosítsa a visszafele kompatibilitást, de komoly akadályok álltak a megvalósítás útjában. A DOS hiányos API-ja miatt a közvetlen hardware-hozzáférést használó programok védett módban futtatása megoldhatatlan feladatnak tűnt. Végül a fejlesztők a valós mód alkalmazása mellett maradtak. Egyetlen DOS-ablak folyamatosan fut a háttérben, valós módban, majd a gép védett módba vált, biztosítja az OS/2-es programok háttérben való futtatását, és visszakapcsol valós módba a processzor leresetlésével. A 286-os tervezésekor nem a DOS-t tartották szem előtt az Intel mérnökei, így míg valós módból védett módba váltani egyetlen bit átkapcsolásával lehet, visszafele már nem működik a dolog. Persze az IBM mérnökei nagyon találékonyak, és a processzort háromszoros hibázásra kényszerítve leresetelték, ami valós módban indult újra. Ez a megközelítés közelről sem tökéletes, de működik. Az összes eszközillesztőnek támogatnia kell a valós és a védett módban futást is, hiszen az emulált DOS kód továbbra is az OS/2 kerneljén keresztül éri el a hardware-t, de ez később előnyére vált a rendszernek, mert a DOS-box könnyebben tudott alkalmazkodni például egy új filerendszerhez. A DOS-box azonban a gyakori processzormód váltások miatt lassú, a valós mód 640 kbyte-os korlátja érvényes, és csak egyetlen DOS-os program futhat egy időben. A kompatibilitás sem sikerült tökéletesre, sok program nem futott, vagy instabil volt a „Penalty Box”-ban avagy Büntetődobozban.
Az OS/2 első verziója a DOS-boxon kívül további hiányosságokkal küzdött. A FAT filerendszer legfeljebb 32 megás partíciókat engedett meg, nem volt még hozzá Dual-Boot vagy Boot Manager, amivel másik oprendszert is lehetett volna telepíteni, nem állt még készen a Presentation Manager, azaz a GUI, a beígért új filerendszer, a HPFS, és a rendszer meglehetősen rugalmatlan volt a config.sys és a rendszer DLL-ek kérdésében, azaz egy nem megfelelő driver telepítése után az ember nyúlhatott a bootfloppyjáért. Az új rendszer megítélése is vegyes volt, túl erőforrás-igényesnek tartották (1 Mbyte minimum, 2 Mbyte ajánlott RAM, 286-os CPU, HDD), a DOS-Penalty Box sem segített sokat, a fejlesztői rendszerekért, az SDK-kért pedig vagyonokat kértek (3000$), végül pedig az az elterjedt tévhit, hogy az IBM operációs rendszere csak IBM gépeken fut, erősen visszavetette az OS/2 1.0 iránti keresletet. Az OS/2 1.0 nem lett átütő siker, de nem is volt teljes kudarc, számos olyan funkciót hozott be a képbe, amit eddig csak a mainframek tudtak, és letette az alapkövet a DOS vad évei után egy összeszedettebb, átgondoltabb programozási gyakorlathoz.
Grafikus operációs rendszer - OS/2 1.1
Az 1987 végén kiadott 1.0-ás OS/2 kód közel sem volt befejezve. A felhasználók szempontjából a legfontosabb újítás, a grafikus felhasználói felület akkor még nem állt készen. Többek között ezt orvosolta az 1988 novemberében kiadott OS/2 1.1. A GUI, azaz a Presentation Manager a Microsoft fejlesztése volt, valójában az 1987-ben megjelent Windows 2.x felületét emelte át az OS/2-be. A Presentation Manager (továbbiakban csak PM) sokban megkönnyítette a programozók életét is. A PM GPI-je (Graphical Programming Interface) az IBM mainframeinek grafikus rendszere alapján készült, ezért sokkal fejlettebb funkciógyűjteménye volt, mint a Windowsnak, ezeket később részben átemelték a Windows NT-be is, de a Windows 95-ből még hiányzott. Az általános gyakorlattal ellentétben a képernyő (0,0) pontja a bal felső sarok helyett a bal alsó sarok, ahogy azt egy matematikus vagy fizikus el is várná. A Windowshoz hasonlóan a grafikus műveletek a Device Contex-en keresztül működnek, de egy további absztrakt réteget jelent a Presentation Space. Mindent összevetve az OS/2 programozási modellje sokkal letisztultabb volt, mint a Windowsé.
OS/2 1.1 és a Presentation Manager (Michal Necasek képe)
Ami az előnye, az a hátránya is, Windowsos programok OS/2-re való átültetése nem volt egyszerű, a Microsoft saját vezető termékeinek, a Wordnek és az Excelnek jóval később jelentek csak meg az OS/2-es verziói. Ez nem valami összeesküvés, 1986-ban a programozók a Windows 2.x-hez való Word és Excel-t kezdték el fejleszteni, és mire az OS/2 képbe került, már késő volt újra kezdeni. Az OS/2 1.1 más újdonságokat is hozott, a FAT 32 Mbyte-os korlátja ledőlt, immár 2 Gbyte volt a határ. A Presentation Manager a Windowsos MS-DOS Executive helyett a letisztultabb koncepciót követő Desktop Manager-t használta, melyben programokra mutató linkek és alcsoportok lehettek, hasonló mód a későbbi Windows 3.x Program Manager-éhez.
OS/2 1.1 és a File-kezelő (Michal Necasek képe)
Mivel az MS-DOS Executive a filekezelés szerepét is betöltötte, a PM egy új filekezelő programot mellékel az OS/2-höz, ezt a Windows 3.x gyakorlatilag egy az egyben megörökölte. A filekezelő tetszőleges számú belső ablakot tartalmazhat, ezek lehetnek nagy vagy kicsi ikonok, részletes lista vagy könyvtár-fa. Természetesen a programok innen is elindíthatóak, ha pedig a kiterjesztéshez még nincs program társítva, a rendszer felajánlja a szerinte alkalmas programot, vagy lehetőséget biztosít egy tetszőleges program választására. A filekezelő gyermekablakai a filekezelőn belül kerülnek ikonállapotba, maguk a programok pedig a desktopon, éppen úgy, ahogy (na hol?) a Windows 2.x-ben. Egy jobbklikk az asztalon a programválasztó ablakot hozza elő, innen bezárni is lehet a programokat. A DOS-box továbbra is az OS/2 1.0-ában megszokott módon működik, egyetlen teljes képernyős folyamat, mely mindig fut. Az [Alt]+[Tab] kombináció a DOS-on belül is működik, sőt, amikor az ember sikeresen kifagyasztja a Windows 3.1-et a Penalty-boxban, az [Alt]+[Tab]-al visszaléphet a PM-be, folytathatja a munkát (haragos email küldése Redmondba), és később kedve szerint visszanézhet a DOS-boxban megkövesedett kék képernyőre. OS/2 parancssorból tetszőleges számú futhat egy időben, ezek lehetnek teljes képernyősek vagy ablakosak is. A vezérlőpult a Windows 1.x-ből lett átvéve, megjelenésre legalábbis. Az OS/2 elsősorban operációsrendszer volt és csak másodsorban vidámpark, mint a Windows, így nem sok kiegészítő program járt mellé. Az OS/2 1.1-es egy filekezelővel, textgrafikus editorral, lemezkezelő parancsokkal, partícionálóval, grafikus helppel, és két grafikus demóprogrammal, egy 5 időpontot ismerő ébresztőórával és egy játékkal érkezett. A rendszerkövetelmények elég magasak voltak, 3 Mbyte RAM, és 8 Mbyte szabad hely, és továbbra is egy 286-os CPU, elég komoly követelmények 1988-ban. Az eszköztámogatás is elég szegényes volt, természetesen a PS/2 vonal képviselve volt, és gyakorlatilag bármilyen 286-oson elment, de például a szabványos CGA/EGA/VGA grafikus kártyákon túl nehéz volt drivert találni, és kizárólag az IBM gyártmányú nyomtatók driverét mellékelték hozzá. A GUI megjelenésével az OS/2 programellátottsága is javult, bár a Word és Excel csak közel egy év késéssel jöttek ki hozzá, amikor már OS/2 1.2-ről beszélünk.
A szakítás előtt - OS/2 1.2
1988-ban a Microsoft a Windows 2.0-t annak tekintette, ami, azaz egy GUI-nak az Excel futtatásához, így teljes mellszélességgel az OS/2 mellett álltak. 1989-ben azonban a Windows is képessé vált a védett módú üzemre, és a Microsoft elkezdett kihátrálni az OS/2 mögül.
Az OS/2 1.2 megjelenése a későbbi Windows 3.x-é. (Michal Necasek képe)
1989 októberében az OS/2 1.2 még a közös munka gyümölcse volt, ami végre mindent tudott, amit 1987-re ígértek, a FAT filerendszert leváltotta a High Performance File System, azaz a HPFS (ezt a filerendszert a mai napig támogatja minden Windows, ideértve a Vistát is). A HPFS támogatta az akár 255 karakter hosszú, speciális karaktereket tartalmazó fileneveket, a partíciók 2 Gbyte helyett akár 64 Gbyteosak lehettek, minden file és könyvtár 64 Kbyte-nyi területet kapott jogosultságok, tulajdonosok, leírások, ikonok, megjegyzések, katalógusok tárolására, ezek voltak az Extended Attribute-ok. A filerendszer töredezettmentesítése folyamatosan, a működés közben történt, a foglalási egységek pedig a FAT pazarló 64 Kbyte-járól 512 byte-ra estek, így minimalizálva az elpazarolt területet. Ami pedig a legjobb a HPFS-ben az a magas stabilitása és hibatűrése. Míg egy FAT-on a FAT-tábla elvesztésével a teljes filerendszer használhatatlanná válik, a HPFS folyamatosan több független másolatot készít erről az információról, a lemez-szerkezet pedig többszörösen és két irányban linkelt, azaz bármilyen darabból visszakövethető az eredeti file. Egy hibás szektor kizárólag az ott tárolt adatokat veszélyezteti (ha van másolat, azt sem), például egy könyvtár adatainak eltűnésétől a könyvtárban található fileok még megmaradnak, sőt, továbbra is hozzáférhetőek.
OS/2 1.3 File-kezelője, benne a HPFS-attribútumok. Ugyanígy néz ki OS/2 1.2 alatt is.
Az átállás a FAT-ról HPFS-re teljesen fájdalommentes, az OS/2 képes átkonvertálni egy teli partíciót is adatvesztés nélkül. Valójában két HPFS verzió létezett, de a HPFS386 csak a szerver-verziókba került bele. Ez utóbbi tudott kezelni hozzáférési listákat, könyvtár-kvótákat, és gyorsabb is volt, azonban ezt a teljesítményt csak a 386-os processzoron tudta hozni, ugyanis assemblyben íródott, és C-n átfordítva a 286-osra már semmiben sem volt gyorsabb a sima HPFS-nél. A Presentation Manager is fejlődött, megkapta a későbbi Win 3.x kinézetét, persze a Desktop Manager-t megtartotta. A DOS-box továbbra is a régi módon működött, egy kicsit javítottak a kódon, így egy kicsit több program indult már el rajta, viszont a Dual Boot segítségével egy második oprendszert is fenttarthatott magának a felhasználó. Ebben a verzióban jelent meg a REXX is, egy magas szintű, jól struktúrált script-programozási nyelv, melyet sokan a Python elődjének tekintenek, valamint az IPF, ami egy HTML-hez hasonló hypertext-rendszer, elsősorban a Help-ben használva.
A szakítás után - OS/2 1.3
Az OS/2 1.2 és az 1990 decemberében megjelent OS/2 1.3 között nincs jelentős funkcióbeli különbség, elsősorban optimalizálás történt, az új kód megbizhatóbb és gyorsabb volt, valamint beérte 2 Mbyte memóriával, annyival, amennyi az OS/2 1.0-hoz volt ajánlott. Eddigre az IBM-Microsoft szakítás megtörtént és a két cég külön árulta a saját verzióját az OS/2 1.3-ból, összesen 3 verzió létezett: az MS OS/2 1.3, az IBM OS/2 1.3 SE (Standard edition) és az IBM OS/2 1.3 EE (Extended Edition). Az IBM SE és az MS verzió gyakorlatilag csak a csomagolásban különbözött, illetve a Microsoft verziója néhány plusz drivert tartalmazott elsősorban SCSI-hoz. Az IBM EE a nagyteljesítményű kiszolgálópiacra készült, tartalmazta a Communications Managert, a Database Managert és a LAN Requestert. A Microsoft szintén szerver-operációsrendszerként pozícionálta az OS/2-t, ami érthető is, hiszen az NT-t megelőzően még nem rendelkezett más megbízható hálózati operációsrendszerrel. Az OS/2 1.3 kiegészítő programjai is megújultak, az editor, az e.exe grafikus lett, sőt, alapvető formázásokat is tudott, ugyanígy grafikus lett a partícionáló, és még számos segédprogram, valamint bekerült a csomagba egy képnézegető, de komolyabb programgyűjtemény továbbra sem járt a rendszerhez, nem úgy, mint az eddigre megjelent Windows 3.0-hoz.
OS/2 1.3 és a WLO csoport
Az OS/2 1.x nem kompatibilis a Windowssal, de az igény már megvolt rá. A DOS-boxban persze továbbra is lehetett Windows 3.0-t futtatni, de ennek a fentebb már kitárgyalt hátulütői voltak. A WLO egy külön csomag az OS/2 1.3-hoz, ami a Windows API-készletét ülteti át OS/2-re. A csomag tartalmazza az összes Windowsos segédprogramot, de ezen a felületen még mindig csak néhány kisebb program boldogul, ezek azonban már az OS/2 saját kerneljén működnek, képesek együttműködni a hagyományos OS/2-es programokkal is (és nem fagynak le).
IBM PS/2 SX56 OS/2 1.3 alatt Windows 3.0 programokat futtat a WLO segítségével
Az OS/2 szekere nehezen indult be, sok felhasználó még évekig ragaszkodott a DOS-hoz és nem tett jót a FUD sem, de tény, hogy sok felhasználó nem is engedhette meg magának az OS/2 luxusát az ára és a rendszerkövetelménye miatt. Mégis túlélte ezeket a viharos időket, és korának legfejlettebb PC-operációs rendszere lett belőle, évekkel megelőzve a Windowst és a MacOS-t számos területen, ha nem is a megjelenésében. A Microsofttal való szakítás után az OS/2 sorsa is jobbra fordul, de erről majd a következő cikkben írok.
Források:
Személyes tapasztalatok :)
Michal Necasek – OS/2 History (http://pages.prodigy.net/michaln/history/timeline.html)
Wikipédia (http://en.wikipedia.org)
Charles Petzold - Windows 1.0 and the Applications of Tomorrow (http://www.charlespetzold.com/etc/Windows1/index.html)
Old Computers Museum (http://www.old-computers.com)
The Inquirer (http://www.theinquirer.net/en/inquirer/news/2007/04/02/os2-is-20-years-old---dead-but-still-walking)
GUIdebook (http://www.guidebookgallery.org/guis/os2)
Get Warping – OS/2 kérdések és válaszok (http://xenia.sote.hu/os2/)
Toastytech (http://toastytech.com/guis/index.html)
Vetusware, Os2world, OS2BBS, Hobbles OS/2 archives
