Alszom, és álmodom. Szeretem azokat az álmokat amik elhitetik velem, hogy a valóságban vagyok. Segítenek megízlelni egy másik valóságot, egy másik lehetőséget. Tehát alszom és mégis ébren vagyok egy másik valóságban. Beszélek emberekkel, teszek dolgokat amik hatással vannak más dolgokra. Aztán teszek valamit amitől minden megváltozik és hirtelen csak a lebegést érzem.

Valahol fél úton járhatok az alvás és a teljes ébrenlét közt. Érzem, hogy fáj a derekam. És, mintha nem lennék egyedül. Nem tértem még vissza eléggé ahhoz, hogy kinyissam a szemem és lássam, valóban így van-e, nem eléggé ahhoz, hogy az érzékszerveim meg tudják állapítani hol vagyok, kivel vagyok, meg úgy egyáltalán bármit. Aztán egy pillanatra kinyitom a szemem és egy csapásra megértek mindent. Ő van mellettem az ágyban, szorosan átölel, már az illatát is érzem és hallom ahogyan halkan szuszog. Megnyugszom, minden rendben van. A másik oldalamra fordulok, és azon tűnődöm , hogy mennyi lehet az idő. A leengedett redőnyt a szél mozgatja ide oda, már amennyire a rögzítés engedi. Apró résein keresztül napsugarak ezrei szűrődnek át, bearanyozva a levegőben szálló apró porszemeket. Nem gondolkodom semmin csak nézem, és érzem ahogyan átölel, ahogyan dobog a szíve, hallgatom ahogyan veszi a levegőt.

Odakint egy felhő kúszik a nap elé és egy pillanatra megszűnik a ragyogás. Ettől egy pillanatra magamhoz térek, valami megváltozott, és ez észhez térített. Erős szél fúj, és ezt nem csak a redőny mozgásából lehet tudni, hanem abból is, hogy nemsokára újra ragyogás tölti be a szobát. Az életünk is ragyogás és sötétség váltakozása, elég ha csak a nappalok és az éjszakák körforgására gondolunk. A sötét-világos kontraszt egy az életünket befolyásoló rengeteg külső hatásból de valahogy mégis több annál.
Így van ez az érzelmekkel is. Ahhoz, hogy a boldogságot, az örömöket értékelni tudjuk, előtte kell egy kicsit szenvedni is.

Eszembe jut, hogy mennyiszer mondtuk a bűvös szót. Hányszor ígértük könnyes szemmel, elakadó hangon, egymás kezét szorítva, a sírástól vörösre vált arccal: örökké! Egy szó mégis sokkal több, de mégis semmi. Egy be nem tartott ígéret, egy hazug ígéret, mindkét részről. Teljesen mindegy kinek a hibája, mindketten megígértük, de semmi sem lett belőle. Aztán sötétség jött. Olyan sötétség és hideg amelyet még soha korábban nem éreztem. Fáztam és nem láttam semmit. Elveszítettem valamit. A szemem egy része hiányzott, nem láttam meg semmit ami szép, pontosabban megláttam de fel sem fogtam, hogy látom. Hatalmas csapás ez egy kezdő fotósnak, sorra születtek a sablonosabbnál sablonosabb tömegképek.

Eltelt egy kis idő és másképpen látok mindent. Most megint ragyog minden, kék az ég, csiripelnek a madarak, a tavasz első virágai pedig gyönyörű színekben pompázva hirdetik, hogy vége a télnek.
Jött valaki, valaki aki segített mindebben. Egy tündéri lány, aki mosolyával, csókjaival, ölelésével bearanyozza a szürke hétköznapokat. Miatta kék az ég, Ő adta vissza a képességet, hogy halljam a madarakat, visszaadta a szemem hiányzó darabját, így újra láthatom a világ szépségeit. Láthatom a színes virágokat a napkeltét, a naplementét és a kék eget.

Egyre nagyobb szögben esnek be a fénysugarak a réseken, majd hirtelen egy nagyobb széllökés az ablaküvegnek löki a redőnyt és erre Ő is megrezdül. Megfordulok és magamhoz húzom, azt szeretném ha érezné, hogy mellettem van, biztonságban és vigyázok rá. Újra alszom, és álmodom. Álmodom egy álmot mely túl szép, hogy igaz legyen, de akárhogyis én soha többé nem akarok felébredni.

Innen is köszönöm az álom főszereplőjének, hogy vele álmodhatok.