És a folytatás:

ÉS A TÖBBI PROBLÉMA
Időközben Jani lelépett a farmról, de jött helyette két litván akik szintén nem voltak szimpatikusak. Az egyik srác elég jó beszélt angolul, a másik pedig abszolút nem beszélt, de nagyjából megértette amit mondtak neki. Egyszóval 3 orosszal voltam összezárva, akik egymással tök jól elvoltak – igaz Sergeit nem igazán szerették ők se mert tudták hogy milyen hülye -, velem meg néha-néha kommunikáltak. A végefele Sergei-el kialakult egy jobb kapcsolat, meg a másik 2 litvánnal is, de sose volt az igazi. Sergei-el kedvenc és közös témánk a számítógép volt, ebben egész jól megértettük egymást, másban viszont nem nagyon. Állandóan csak nyavajgott hogy így munka, úgy munka, meg hogy kevés pénz kap, ennek ellenére egy rohadt lusta disznó volt, egy igazi munkakerülő. Én is alig kaptam pénzt ráadásul a fizetésből le is vonták az iskoladíjat (erről majd később), és többet dolgoztam mint ő, ráadásul még keményebben is, annak ellenére hogy nem kellett volna.
A litvánok természetesen gépes munkát kaptak, és néha besegítettek az istállóba. Minden második hétvége szabad volt. Egyik hétvégén mi dolgoztunk, a következőn ők. Hétvégéken csak fejni kellett, meg etetni, de ez is elég volt. Főleg hogy azzal a butával voltam. Amikor meg silót kellett nyitni akkor külön öröm volt a dolog. Ez is „hálás” munka volt. Rendszerint falközi silóink voltak, vagy csak simán a földre volt ömlesztve, majd le lett takarva fekete fóliával és erre lett téve IRGALMATLAN sok föld, ami máshogy nem lehetett letermelni róla csak lapáttal. És a barom farmer általában jó sok földet tetetett rá, azzal nem törődve hogy milyen lesz ellapátolni. Nyáron még enyhébb probléma, de télen pokol. Csontig hatoló, „jeges” szélben teljesen átfagyott földet kellett megmozgatni kézi erővel. Nem akarom részletezni, el lehet képzelni hogy milyen embertelen munka volt.

<em></em>

Az említett silónyitási művelet. Minimum 3 emberes munka.

Sajnos időközben a sors még rátett a dolgomra egy lapáttal. Nekem óvodás korom óta problémám volt a füleimmel, ami kiutazásom idejére nagyjából rendbe lett téve 6 műtéttel, szóval abban az időszakban panaszmentes voltam. Körülbelül október magasságában azonban a bal fülem valamiért, valószínűleg egy fertőzés miatt teljesen leromlott, olyannyira hogy a végén már alig hallottam. Ez aztán átterjedt a jobb fülemre is. Természetesen szóltam Jannak hogy muszáj elmennem orvoshoz. Bizony nem kevésszer kellett találkoznom vele, de kezdetben helyreállt valamelyest a helyzet, majd később újra leromlott. Ezen a problémán felül szembe kellett néznem még egyel. Én sejtettem már egy ideje, vagyis éreztem hogy Jan el akar küldeni a farmról, és ezt valamikor november vége, december eleje környékén be is jelentette. Az indoka az volt hogy már nincs rám szükség a továbbiakban. Nos, én ennek nagyon megörültem, mert én is gondolkodtam már rajta hogy elhagyom a farmot mert már elegem van. Ez mind szép és jó volt, de el kellett intéznem hogy legyen új helyem, ellenkező esetben haza kellett volna jönnöm, ami nagyon nem akartam, hanem kinn akartam maradni mindenáron. Mivel akkor még az iskola felügyelete alatt voltam – mint mindenki más -, így Ove Gejl Christensennek (ő volt felelős dán részről értünk, ő intéz minden ügyet odakinn, egyébként nem csak magyarokkal kapcsolatban hanem más nációk diákjaival is) kellett szólnom hogy sajna lapátra tettek és kell új hely. Megbeszéltük hogy utánanéz, mit tehet ezügyben. Eleinte „felajánlotta” hogy ha nem kívánok maradni akkor térjek haza, de mondtam neki hogy a-a, ilyen könnyen nem adom a dolgot mivel ha már egyszer kijöttem akkor maradok! Mivel látta hogy komolyak a szándékaim, így belefúrta magát a dolgokba és kis idő után jelentkezett azzal hogy talált egy potenciális helyet, de el kellene mennem hozzájuk, amolyan személyes interjúra. Ezt természetesen önköltségen kellett megoldanom, ahogy mondta: úgy ahogy tudom. Király. Összeszedtem magam és megnéztem hová is kell mennem. Hát nem örültem az eredménynek. A hely kb. 400 km-re volt, ha jól emlékszem. Szóltam Jannak hogy kellene a kocsi egy hosszabb útra, mivel ugye miatta munkát kell találnom és hogy aznap nem tudok melózni (a farmon 3 autó volt, a Chrysler, egy Pajero és egy Peugeot Partner. A Peugeot használhattuk mi, vásárlásra meg ilyenekre). Áldását adta rá. Így nekifogtam a hosszú útnak. Nem igazán akarom részletezni azt a farmot de elég kalandos volt odajutnom, de végülis sikerült. A lényeg hogy az egy sertésfarm volt. Viszonylag szimpatikus hely. Körbementünk, elmondogatott mindent aztán abban egyeztünk meg hogy még beszélünk, még eldöntik hogy mi legyen. Estefele értem vissza. Kiszálltam a kocsiból és pont jött Jan, láttam a fején hogy ideges. Totál ki volt kattanva hogy hol a francba voltam egész nap. Persze csak azért volt ideges mert dolgoznia kellett helyettem egyetlen kib*szott napon. És akkor elmagyaráztam neki hogy mi az ábra, hiába pofázik. Azt mondta sürgősen menjek átöltözni és húzzak segíteni szegény Sergeinek. Enni nem ettem semmit aznap, de az adrenalin elég jól meghajtott. De akkor már marhára b*sztam rá hogy mit gondol. Egyet tudtam, azt hogy hamarosan elmegyek és csak ez érdekel.
Aztán végül felhívtak a farmról hogy nem kellek nekik, de már nem emlékszem miért. Talán azért mert találtak egy megfelelőbb embert, akinek már volt gyakorlata sertéseknél. Szal ezt bebuktam. Szóltam Ovenak hogy nem jött össze, és keressen másik helyet. Ekkor már december vége fele jártunk. Egyik nap megkeresett telefonon hogy van még egy hely, de ide már nem kell elmennem, hanem január 4-én talán, értem jön és felvisz. Ez már biztos hely volt tulajdonképpen, így biztonságban tudhattam magam. A fülem totálisan kész volt, szinte süket voltam a bal fülemre.

December 30-án édesanyám felhívott és közölt velem egy olyan hírt ami egy kissé még tett a tűzre egy lapáttal. Ugyanis az történt hogy a bátyámat elütötte egy autó (bátyám akkoriban postásként dolgozott). Azt mondta hogy a bal fele totál összetörött és hogy kórházban van. Ezt sem részletezem. Soha jobbkor nem történhetett volna a dolog… Így egész szép decemberem volt, nameg Újévem. Szenteste totál részegre ittuk magunkat a srácokkal, ami egyáltalán nem vall rám, ugyanis én szinte soha nem iszok, de ezúttal nem érdekelt semmi. Bevodkáztunk. Természetesen az összes ünnepnapot végigdolgoztuk, így 25-én nagyon jó volt hajnali 4-kor felkelni és végigdolgozni a napot. Na az a nap volt az amikor tényleg úgy éreztem hogy itt vége és nem bírom tovább, de végülis túléltem. Máig nem tudom hogyan. Fogat összeszorítva…

Január első hetében jött értem Ove, addigra már becsomagoltam mindent, csak be kellet taszajtani az autóba. Végre elindultunk valami új felé. Nem igazán érdekelt hogy hova megyünk, csak az érdekelt hogy ennek az időszaknak vége van. Teljesen elegem volt, nagyon ki voltam szellemileg is és fizikailag is. Mély víz volt, kegyetlenül mély, de hála égnek nem fulladtam bele és mint azt tudjuk, ami nem pusztít el az megerősít. És ez történt. Azt mondom megérte. Hogy miért az majd kiderül a továbbiakban…

(Mivel digitális formában nincsenek már képeim ezért telefonnal fényképeztem párat amit most beteszek. Remélem azért még „élvezhető” minőségűek.)