Előre bocsájtom, hogy az írásom a szubjektív véleményem, tapasztalatom, és biztos vagyok benne, hogy mindenki másképp éli át. Mégis szeretném veletek megosztani.

40 hét várandósság. Ezt akárhogyan is nézzük közelebb van a 10 hónaphoz, mint a 9-hez.
És bizony elég hosszú időszak Főleg az utolsú hetek, amikor már a kíváncsiság, a félelem, az aggódás, és a boldogság vegyes érzései kavarognak a szülőkben.
Tehát az első tévisme elhessegetése után nézzük is meg, hogy indul be a folyamat, amikor végre apuka találkozhat a csemetéjével, aki ilyen hosszú időn át csak egy „pocak” volt.

Magunk nem is emlékszünk rá, hogyan jöttünk világra. Viszont az édesanyák fel tudják idézni az akkor töténteket. De felvetődik a kérdés, hogy vajon reális képet adnak-e? Mint 2 szülést átélt anya bizton állíthatom, hogy nem. Kiemelném ismételten, hogy csak a saját tapasztalataimra alapozok, illetve pár édesanya véleményére.

Kétféleképpen élik ezt meg az anyák. Vagy jó (csodás élmény, boldog érzések, kicsit fájt stb.) vagy rossz (kínszenvedés, ordítottam, nagyon fájt) véleménnyel vannak róla.
Személy szerint csak a jóra emlékszem. Tényleg. Visszaidézve az eseményeket, eszembe nem jutna azt mondanom, hogy fájt, és szenvedtem. Nem. Ugyan már. Velem ilyen sosem történt. Én mosolyogva hoztam világra a gyeremkeimet.

Kedvesem, aki szintén részese volt mindkét szülésnek, viszont másként idézi fel. Ő a fájdalmat látta. De persze az ő véleménye is hasonlóan szubjektív, mint az enyém. Hisz gondoljunk csak bele, ha látunk vkit szenvedni, akkor mit teszünk? Főleg, ha segíteni sem tudunk. Igen, csak nézzük az illetőt, és kezét markolászva próbálunk minden erőnkkel átvenni a fájdalmát, és emiatt szinte görcsösek leszünk. Tehát egy külső szemlélő – egészségügyi dolgozókat kivéve - , aki szintén részese ennek a csodálatos eseménynek, sem tudja reálisan elmesélni.

Mégis azt mondom, hogy aki teheti és úgy érzi, hogy nem lesz rosszul, menjen be egy szülésre. Nézze meg ezt a elemenetáris folyamatot. Egy soha vissza nem térő élményben lesz része. Aki pedig már átélte, az biztosan így gondolja.
És ami a legfontosabb volt számomra: Kedvesem jelenléte. Óriási biztonságot és nyugalmat adott. Így könnyebb volt átélni a világrahozatalt, mert néha elterelte a figyelmemet. Sőt, még nevettünk is olykor: Nézd, nem is fájhat. A gép nem mutatja. Az ilyen megjegyzések tették mókássá a helyzetet.

Minden szülés más és más. Nekem ez a kettő is teljesen más volt. Míg az első egy természetes úton történő világrahozatal volt, addig a második egy műtét. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz nem vajúdtam napokig, és nem történt semmi komplikáció. A szülés mindkét esetben természetes úton indult be. Sőt – itt elfogult leszek – büszke vagyok a lányokra, mert mindkettő pontosan a kiírt napon született meg.
Valószínűleg ezért is van pozitív véleményem róla.

Miután megmutatják a babát, és a kezébe veszi az anyuka, minden rossz érzése elmúlik. Ezzel az érintéssel törlődik minden fájdalom, és csak az önfeledt öröm él az anyában. Valószínűleg több okból is (tejtermelődés beindulása). A szülés utáni hegek (műtéti seb, gátseb) éreztetik csak, hogy vmi nagy volumenü dolog történt, de ez is csak kb egy hónapig tart.

Szóval mindent összevetve egy csodálatos dolog a szülés. És utána már apuka is ugyanolyan aktívan vehet részt a gyermekgondozásban, mint anyuka.