Mielőtt megszólítottam, előtte már hetekkel láttam őt a városligetben üldögélni.
Egy nagy fa hűs lombja alá menekült a hőség elől, ingét felgyűrte, mellkasán szétnyitotta, és egy vizes ronggyal hűsítette a homlokát. A csapvízhez legközelebb eső padot választotta, megjelenésén látszott a céltalanság, bár nem volt ápolatlan. Ám ennek ellenére nem kívánt leülni mellé senki.
A nejemmel leparkoltunk a Teréz körút és a Király utca sarkától nem messze, a sarkon lévő Megbolondultunk méteráru üzletbe készültünk, ahol leárazott textíliák voltak garmadával.
Én csak a kísérő szerepét töltöttem be, ami abban merült ki, hogy a nehéz szatyrokat én vittem a boltból az autóig. Mivel se fel nem villanyozott az olcsó és szép textíliák látványa, se társalkodni nem tudtam volna ez ügyben, hogy „Na lányok,voltam a Megbolondultunkban, és ami van nekik az nem bébi plüss, és nem is igen kapnak csak kevertet. Pul anyaguk sincs!
Viszont van minden más, még szép bútorszövetet is láttam 390-ért”.
Szóval ez teljes mértékben kizárt.
Négy szatyor fülét fogtam marokra, s mivel ebéd után voltunk erősen szuszogtam.
Nem volt különösebben nehéz, csak elszoktam a cipekedéstől, utoljára 20kg-nál nehezebbet kb. egy éve emeltem, akkor is véletlenül. Szedtem a lábaimat, hogy minél előbb teleszívjam a tüdőm, mert óvatosságból az ex sérvemre való tekintettel nem úgy emelek, hogy, mint a hörcsög teleszívom magam és fel. Orvosi javallatra még a nagydolgot is üres tüdővel passzírozom magamból napvilágra. Aprókat lélegezve közeledtem a Suzuki hátuljához, nejem egy lépéssel megelőzött és, mint aki harcba indul tőrrel, úgy tartotta készenlétben a slusszkulcsot.
Az autók elég sűrűn parkoltak, hőség is volt, így csak nagy sokára vettem észre, hogy egy pár láb kandikál ki a Suzuki eleje alól, akár egy szerelőműhelyben.
Mindjárt gondoltam valami czifrát, de rögtön eszembe jutott, hogy mi van, ha elütöttük, csak nem vettük észre? Aztán rájöttem, hogy a nejem tolatva állt be és csak egy picit ment előre.
Emberünk nagyokat fújtatva fészkelődött kifelé, négykézlábra állt, majd rám nézett, aki igen megütköztem a látványon. Látva értetlenkedő arckifejezésem, még négykézláb állva mutatta felém a tenyerét. Egy ötforintos érme lapult benne. Hirtelen felrémlett a városligeti pad, ahogy ott ült és mindent megértettem, ebből él. Csak intettem neki, hogy nyugodtan fejezze be a műveletet, tápászkodjon fel, nincs félnivalója, nem kiabálom le a haját, mert talált az autónk alatt egy elgurult érmét.
Mire végeztünk a finom textíliák csomagtartóba varázslásával, emberünk kétrét görnyedve lesett be a következő autók alá.
Eszembe is jutott egy film, amit a Spectrumon láttam, egy férfi kis csónakkal és fémkeresővel látogatta sorra a népszerű tengerparti fürdőhelyeket, majd gyalog a tengerpartot.
Aranygyűrű, ezüst nyaklánc, fémpénzre vadászott, majd mutatták a féltve őrzött gyűjteményét.
Vastag arany pecsétgyűrűk és egyéb relikviák. A kamera követte az átvevő helyre is.
Az összes aranyat egyben beolvasztották, megvárták, amíg lehűl, megmérték a súlyát és, hogy hány karátos. Öröm volt nézni, no nem csupán az arany miatt, hanem a szeretet és a lelemény, amilyen átéléssel beszélt a munkájáról. Lakókocsiban él a családjával, folyamatosan úton vannak és a családjának nincs más dolga, mint megtisztítani az ékszereket és beváltani a fémpénzeket.
Alig egy héttel később volt egy elég nehéz napom, ebéd után rám tört a kilátástalanság, s mint ilyenkor mindig, kerékpárra ültem. MP3 lejátszó, 4 hideg sör a hátizsákba és nekivágtam a belvárosnak. Nem volt konkrét tervem, csak gurulni, autók közt cikázni, gondolkodni, reménykedni és ötletre várni. Kerékpározás közben rendszerint világmegváltó ötletek jutnak eszembe, főleg a második sör után, mikor már kissé nyugodtabb vagyok.
Ezekből az ötletekből pénz, és kapcsolat híján nem lesz semmi, de van egy doksim a gugapó mappában (otletek.doc), oda gyűjtöm, lassan akkora lesz, hogy ráfér a vinyóra egy töredezettség mentesítés.
Tekerni és zenét hallgatni viszont jó. Megállni piros lámpánál, együtt indulni autósokkal, motorosokkal és dallamra megadni a jobbkézt. Nem túl racionális, eléggé érzelem dús, és lelki alkat vagyok, szükségem van rá, hogy egy kicsit kiakasszam a motort.
Mikor megvettem az első The Cult kazettámat, letekertem vele Szentendréig és vissza.
Szenzációs volt, emberileg teljesen kicserélődtem, igaz utána is megrekedtem az ábrándozás szintjén, de jól esett.
Szóval ez volt, amikor az Oktogonnál ráfordultam a Terézre és elindultam a Nyugati pu. felé. Nem siettem, nem tekertem a pedált csak a durvább részeknél, ha az ember Mike Oldfield-et hallgat, akkor megértőbb, épp csak csorogtam a kerékpárral, ha lassult, akkor ráléptem és egy kicsit megint gurult.
A járdán megláttam a nagykörúti gyöngyhalászt, derékig hajolva közlekedett, minden autó alá benézett és, ha valamit vélt, akkor térdre ereszkedett és jobban szemügyre vette.
Megirigyeltem őt. Gyorsítottam és tekertem egy villamosmegállónyit a Nyugatihoz.
Lezártam a kerékpárt és elindultam a Szent István körút jobb oldalán a Margit híd felé.
Részletesen, aprólékosan megnéztem minden centimétert, hátha a szemem elé tárul a messiás, ami, aki felszabadít végleg.
Nos nem, egy fikarcnyi érme, vagy egy aranygyűrű, annyi sem, semmi.
Hiába görnyedtem, hiába meresztettem a szemem. Csikkeken, és poron kívül semmi. Gyalogoltam vagy 200 métert és el is döntöttem, hogy ezt nem nekem találták ki, ebből nem lehet családot eltartani. Nem hever minden autó alatt bankbetét vagy elveszett pénztárca, s benne bankkártya.
Elhagytam a Vígszínházat, s éppen azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, és kerékpárral folytatom az utam, de valami vonzott a Margit híd irányába. Csak pár lépés, alatta a Duna, kicsit kapaszkodni a korlátba, megvárni néhány villamost, belebámulni emberek arcába dallamra. Csak úgy a semmi kedvéért odaállni a híd elejére és engedni, hogy átfújjon a szél.
Teljesen magamba fordulva, magamról megfeledkezve gitárszóló, szemeim előtt Mike Oldfield hunyorog, megrogyasztja a térdét a hatás kedvéért, és valami megcsillan a szemem bal sarkában. Önkéntelenül torpantam meg és fordultam a csillogás irányába.
Egy ezüst nyaklánc az úttestbe taposva, a parkoló autók taposták bele a felmelegedett aszfaltba. Öt szívecske csüngött rajta amorf alakban és meggyalázva. Elővettem a zsebemből a bicskát és kipiszkáltam, közben rosszalló és megvető pillantások övezték ténykedésemet.
Kipiszkáltam az ezüst nyakláncot a szurokból és úgy örültem neki, mint egy gyerek. Verebet lehetett volna fogatni velem, ha az éghajlati változásoknak köszönhetően, el nem költöztek volna. Elmúlt a depresszióm a csillogó ékszer láttán, még, ha viseltes is volt.
Csak az nem jutott eszembe, hogy ebből még nem lesz kenyér vagy tej, ha bemegyek a boltba.
Egyelőre beértem azzal, hogy találtam és szorosan megmarkoltam, ahogy gyalogoltam a Nyugati pu. felé.
Útközben még láttam a gyöngyhalászt, aki vizslatta az autók alját azon az oldalon, ahol mentem vissza, lelkiismeret furdalásom köszönt vissza személyében, hogy elhalásztam előle a megélhetését.
Persze a nyaklánccal nem tudtam mit kezdeni, elraktam a szervizes fiókom mélyére, a problémáim is megoldódtak más úton.
Teltek a napok, volt elfoglaltságom bőven, s minden reggel én kísértem kerékpárral iskolába a nagyobbik fiamat, Leventét. Akkoriban tanítottam őt biciklizni és közlekedni a városi forgalomban.
Utunk minden reggel a városligeten keresztül vezetett. Fél szememmel a ligetet lestem, hátha felbukkan [Aszódi László] barátom, aki reggelente kijárt megsétáltatni a Bongót, és az iskolából visszafelé jövet kötelezően megvitattuk az élet nagy dolgait.
Az ivókútnál, a nagy fa alatt ismét ott ült a gyöngyhalász, magányosan, a semmibe révedve.
Megszántam őt és elhatároztam, hogy miután elkísértem a fiamat, hazamegyek és elhozom neki a nyakláncot, amit az orra elől halásztam el.
Bár voltak korábbi tévedésemből eredő fenntartásaim. Egyszer vittem ki a szemetet a ház előtt lévő kukákhoz és megláttam, ahogy egy idős néni turkál a felnyitott fedelű kukában. Nem látszott hajléktalannak, de elég borzalmas látványt nyújtott, hogy élemedett korára, ilyesmire kényszerül, s rögtön eszembe jutott, hogy ez bizony velem is megtörténhet.
Azonnal visszafordultam és magamhoz vettem az összes aprópénzt, amit egy félliteres befőttes üvegben gyűjtöttünk. Nejem kérdőn, elképedt szemmel nézett utánam, ahogy kiviharzottam a lakásból. Odaköszöntem az idős hölgynek illedelmesen, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, rosszabb, mint a lánykérés.
Dadogva nyújtottam át neki a befőttes üveget, hogy tessék néni, fogadja el!
A néni elvette az üveget, s a kezében tartva rám ripakodott, hogy mit képzel maga rólam, minek néz maga engem, he???
Azt hiszi koldus vagyok, vagy hajléktalan? Van én nékem pénzem, csak a lányomnál vagyok látogatóban, Ő elment dolgozni, én lehoztam a szemetet és véletlenül a lakáskulcsot is beleborítottam a kukába.
Elöntött a forróság, a szégyen, a föld alá akartam süllyedni, megsemmisülni, ezt a pofára esést. Szó nélkül sarkon fordultam és szemlesütve visszamentem a lakásba.
Még a nejemnek is magyarázkodhattam, ráadásul a pénz is ott maradt az idős hölgynél, a szemetet már ki sem vittem, megvártam, amíg beesteledik.
Szóval voltak fenntartásaim, amit a kíváncsiságom legyőzött. Irigyeltem ezt a gyöngyhalászt, a látszólag szabad életét és a nyugalmat, ami áradt a tekintetéből.
Hazamentem hát, lakkbenzinnel letakarítottam az ezüst nyakláncról a szurokmaradványokat, amennyire lehetett kifényesítettem és zsebre raktam.
Kerékpárra ültem és mentem az ivókúthoz. A gyöngyhalász már nem volt ott a padon, kicsit keresgélnem kellett, mire megtaláltam a Királydomb tövében, amint egy kis Magyar vizslát abajgatott. Etette, simogatta, játszott vele.
Ráköszöntem, nem ismert meg, mondtam neki, hogy hol s mikor találkoztunk.
Kerékpár az oldalamnál, Ő rögtön belefogott, hogy a kutyát vagy kidobták, vagy valaki elhagyta, itt szűköl reggel óta.
Megsajnálta, darabig vele marad, mutatott egy kis épület irányába, ahol éjszakára meghúzódott és a napjait töltötte.
Elővettem a zsebemből a nyakláncot és mutattam neki, közben elmeséltem, hogy hol találkoztunk első alkalommal, s később kerékpároztam, s magam is kipróbáltam, benéztem az autók alá. Ezt találtam, fordítottam a tenyerébe.
Érdeklődve forgatta, a történeten nem háborodott fel, edzett ember volt, magasabb ingerküszöbbel.
Nevetve, de némi gúnnyal mondta, hogy ez nem ezüst, csak egy jó hamisítvány, bár nem tudja mi értelme hamisítani azt, ami eleve olcsó mutatvány.
Visszaadta a nyakláncot, én pedig csalódottan tettem vissza a zsebembe.
Megkérdeztem tőle, hogy mennyi pénzt talál egy nap alatt, mert tulajdonképpen ez furdalta az oldalamat, hogy meglehet e élni belőle.
Változó, aztán belekezdett, folyt belőle a szó, kár, hogy nem volt nálam diktafon.
Színes és élmény dús volt a beszámolója.
Évek óta ezt csinálja, reggel elindul a Móricz Zsigmond körtérre, onnan indul gyalog, egészen a Moszkva térig, majd vissza a körút másik oldalán.
Nagyon kell figyelni, és megéri, mert a messzire gurult aprópénznek senki sem megy utána.
A parkoló automaták, telefonfülkék környéke gazdag lelőhely, fejből ismeri mindegyiket.
Az újságos pavilonok alja, a virágüzletek környéke, de azokat csak akkor látogatja, ha zárva vannak.
Móricztól a Moszkváig 500-2000 Ft naponta, néha több, van, mikor az úttestre kell kimenni a pénzért. Az autók kerekei mögött is meghúzódhat érme, s az is előfordult, hogy Eurót talált, bár azt nem szereti, mert gyűjtögetni kell, hogy be tudja váltani. A valutások nem szeretik, ha egy-egy érmével próbálkozik náluk.
A tömegrendezvényeket és a tüntetéseket kedveli a legjobban, mert miután elcsitul a környék, sok mindent lehet találni.
Elhagyott ruhák, órák, tárcák, igazolványok. Az iratokat bedobja a postán a levelesládába, nem jó leadni a rendőrségen, mert bűnözőnek nézik, és úgy faggatják, mint ha lopta volna.
Aztán rátért az ékszerekre és az autók tetején hagyott kézitáskákra, amik lepottyannak indulás után. Volt már szerencséje mindenhez. A legjobb fogás az elszakadt aranylánc, van rá embere, jó áron felvásárolja. Azt elismerte, hogy néha ölébe pottyan a szerencse, de annyit sosem tud keresni, hogy kitörjön ebből az állapotból. Igaz cigarettázik, de alkoholt nem iszik, mert nem bírja a szervezete, hányingere lesz a legkisebb mennyiségtől is, még fiatalkorában leszokott róla. Talált pénztárcákat és autóstáskát, de nagyon nagy pénzeket még nem, a legnagyobb összeg, amit kézitáskában talált 47.000 Ft. volt.
A pénzt sosem adja vissza, és nincs is miatta lelkiismeret furdalása, csak az iratokat szokta bedobálni a postán a gyűjtőládába.
Nincs megtartott ékszere, nincs szüksége rá, feléli a pénzt, amit talál, élelemre és ritkán ruhára, cipőre költ, de azt is a kínain.
Az ékszerekről talán, de eszébe jutott a lánya, láttam, hogy elhallgat, gondolkodik, töpreng. Sóhajtva mesélte, mikor elköltözött otthonról, akkor kezdődött a baj.
Tudja a lányom nagyon szép teremtés, és okos is, nagyon szorgalmasan tanult. Megismerkedett egy milliárdos emberrel, aki egyedül élt Kecskemét mellett egy nagy birtokon, egyszer jártam is ott, olyasmi, mint valami kastély, hatalmas terület.
Sok szoba, nem is tudom hány fürdőszoba, mindent megadott a lányomnak, amit kért.
Nem sajnált az tőle semmit, a lányomnak nem is volt más dolga, mint rámutatni.
Nagy terveket szövögettek, csak az volt a baj, hogy a lányom ki sem tehette a lábát otthonról.
Fiatal volt még, állandóan mehetnéke támadt, dicsekedni sem tudott senkinek, csak a bejárónőnek tudta mutogatni, hogy mit vettek. A Sanyi mindig elintézte annyival, hogy hétvégén bevitte a városba vásárolni, estig haza sem mentek, még étterembe is elvitte.
De hiába, egyszer csak ráunt a nagy gazdagságra és elszökött.
A Sanyi meg kerestette, haza sem jutott, már meg is találták. Visszavitték a Sanyihoz és rá lett parancsolva. Több esze volt annak, hogy ott maradjon a Sanyinak.
Összeszedett valamennyi pénzt és újra elszökött, egyenesen a határra, most is az Olaszoknál van kint, küldött egy levelet az anyjának.
Nagyon sajnálom őt, haza sem mer jönni, fél, hogy megtalálják.
Nahhh, és még a lányom költözése után kiraktak az állásomból, rokkantként elhelyezkedni meg újra, egyenlő a nullával.
Mutatja közben a könyökét, hogy alig hajlik, egyszer elesett motorral, nyílt törése volt, és többet nem jött helyre.
Egy darabig segélyen tengődtem, de végül csak a rokkant nyugdíj maradt és választhattam, vagy csekkeket fizetek, vagy lakbért az önkormányzatnak.
Aztán eljött a nagy nap, lezárták a lakást, mert már egy éve nem fizettem egy fillért sem, közös költséget sem, meg néha az áramot is kikapcsolták.
Szerencsére jó idő volt és megaludtam itt a városligetben, csak az éjszakák voltak rettenetesek. Jönnek a fiatalok, hangoskodnak, dorbézolnak, én meg itt vagyok egyedül, a rémülettől nem tudok visszaaludni. Mondjuk sosem bántottak, egyszer belerúgtak a lábamba, de nem mertem szólni, így magamra hagytak, lebeszélték egymást, hogy hagyd már, csak egy csöves.
Az ötlet egészen véletlenül jött, hogy végigjárom a körutat oda-vissza. Unatkoztam és szerettem volna késeket nézegetni egy kirakatban, ahol speciális vadászkések és tőrök voltak kirakva. Pénzem nem volt egy szál se, hogy vegyek magamnak, de önvédelemre szerettem volna egyet.
Ahogy bámultam a kirakatba, és forgolódtam, néztem a nyüzsgő emberáradatot, az egyik autó alatt észrevettem egy 100 Forintos érmét. Lehajoltam s gyorsan zsebre raktam, mielőtt valaki észre venné. Rájöttem, hogy a kutyát sem érdekli, ha aprópénzt veszek fel a földről, meg azt is észrevettem, hogy pár lépésre a parkoló automata, onnan gurulhatott el.
Aznap találtam 1400 Forintot, s utána már minden nap jártam a körutat.
Közben a vizsla viháncolásba kezdett körülötte, örültek egymás társaságának, a gyöngyhalásznak meg láthatóan jól esett, hogy szóba állt vele valaki, és meghallgatta.
Zavarban voltam, hogy miként köszönjek el tőle, meg mi végre ez az egész, egyáltalán mit akarok tőle…
Kezet nyújtottam neki, elköszöntem és hazafelé elcipeltem magammal egy darab valóságot az életéből, hogy majd egyszer papírra vetem.
Máskor is láttam őt a padon, intettem neki, de nem álltam meg, kínos lett volna, mert nincs vele célom, nincs neki mondanivalóm.
A körúton is láttam, ahogy keresgél, de nem akartam megzavarni, magamat sem kényelmetlen helyzetbe hozni. Segíteni rajta nem tudok, de még csak tanácsot adni sem, nálam sokkal edzettebb lélek, tudja ő a dolgát.
