Péter az arcát mosta a kórház mosdójában. Hosszasan tartotta arcát a hűs víz alá, a másodpercek lassan peregtek. Szüksége volt a 32 év körüli jól öltözött fiatalembernek felfrissülésre, hisz most kapta a hírt melytől minden ember fél. Még visszhangzott fejében az orvosok utolsó mondataik: Mindent megtettünk amit csak lehetett... Nagyon sok vért vesztett. Nem tudtunk már segíteni rajta... Őszinte részvétünk.

Péter egy hirtelen mozdulattal elzárta a csapot, majd sietve megtörölte arcát. A tükörben nézve ellenőrizte hogy nem fest-e olyan képet mint akinek most halt meg a felesége. Mérhetetlen szomorúságot érzett, de nem adhatta át magát a gyásznak. Még nem. Még hátravolt egy feladat ami miatt nem mutathatta ki érzelmeit, erősnek kellett tűnnie.

Az ajtót kinyitva Péter elnézett a hosszú folyosó végére. Emberek nyüzsögtek, jártak fel-alá sietve mikor megpillantotta amit keresett. Áron a négy éves kisfia még mindig ott ült a padon ahol megparancsolta neki hogy 'ne menjen sehová' mikor az orvosok megjelentek a műtőből kilépve. Épp egy italautomatából származó műanyag pohárral játszott űrhajósat. Halk susogó hanggal reptette fel-le az „űrhajót”. Péter elmélázott a gyereket nézve. Fogalma sem volt mit és hogyan kellene mondania. Szerette a fiát, de sajnos a munkája miatt nem tudott annyi időt tölteni vele mint szeretett volna. Néha idegennek érezte a gyereket, vele sosem tudott úgy elbeszélgetni mint az anyjával. Ő teljesen más volt! Mindene volt Áron, és Áron mindene volt anyukája.

Összeszorult a férfi szíve mikor azon gondolkozott hogyan is mondhatná el gyermekének hogy most vesztette el azt, ami a legfontosabb volt számára: az édesanyját. Áron felfigyelt az őt figyelő apjára, széles mosollyal integetett. Péter is próbálta a mosolyt viszonozni de nem volt benne biztos hogy ezt kell tennie, így hamar szomorúságot tükrözött ismét arca. A fiú felé lépdelve élete legnehezebb beszédére készült, de nem egy szokványos beszédre, egy gyereknek kell bonyolult dolgot elmagyaráznia. A férfinek korábban ez sosem sikerült, mindig felnőttként szólt a gyerekhez, logikusan magyarázva az élet nagy dolgait. Az anyja volt az ki bármit el tudott magyarázni, tökéletesen lefordította a felnőttek nyelvét egyfajta könnyen emészthető gyereknyelvvé.

Péter leült Áron mellé. Áron épp egy dinoszauruszt próbált előhúzni a zsebéből, de a dinoszaurusz túl nagynak bizonyult, így majd fél perces műveleté nyúlt a folyamat mire előkerült.

- Most már mehetünk anyuhoz? kérdezte Áron kérdően nézve apjára.
(Oda mi nem mehetünk ahol most Ő van) Péter csak nézett maga elé, csak gondolatban válaszolva a gyerek kérdésére.

- Apu apu! Ismételte egyre hangosabban, miközben a dinoszaurusszal böködte apját.
- Tedd azt le! szólt rá ingerülten.
- Ezt sosem teszem le, mindig nálam kell hogy legyen. Még a végén ott maradna valahol.

A dinoszauruszt nézve a férfi megállapította hogy tényleg mindig a gyereknél látta a játékot, de eddig nem társított semmi különlegeset hozzá.

- Miért olyan fontos ez a sárkány?
- Ez nem is sárkány, hanem dinoszaurusz!
- Jó, akkor miért olyan fontos ez a dinoszaurusz?
Péter fárasztónak találta a beszélgetést, számára jelentéktelen dolgok miatt kellett egy kérdést újra feltennie.

- Anyától kaptam. Mikor először mentünk oviba. Nem akartam ott maradni. Nem akartam egyedül lenni. Akkor mentünk el megvenni Din-dont. Ez a neve: Din-don dinó.
Ő mindig velem van és így ha nincs velem anyu, akkor sem vagyok egyedül.
- De hisz itt vagyok neked én.
- Azt tudom.

(A fiam számára fontosabb egy műanyagdarab mint én) Vette tudomásul a férfi. (Talán tényleg elrontottam valamit, többet kellett volna otthon lennem, alig ismerem a saját fiam.)
- Éhes vagyok már! Ma pizza nap van. mondta a gyerek örömmel.

- Figyelj fiam valami fontosat kell mondanom.
A gyerek hirtelen abbahagyta az izgés-mozgást és egyenesen az apjára nézett.
- Fiam, a mami meghalt!
- Mit?
(Jajj ne, félreértette!)
- Nem meg hallott valamit hanem meghalt! Elhunyt! Nincs többé!

Sorolta Péter a szinonimákat de Áron egyre csak értetlenebbül nézett.
- Hogy-hogy nincs többé? Hisz oda vitték be. Biztosan nemsoká jön csak még egy kicsit várni kell. Mindig szokott jönni.

A férfi tanácstalanul ráncolta homlokát és fejét a karjába temette.
(Mégis hogy mondhatnám el? Lehet csak egyszerűen haza kellene menni, és később elmondani? Nem, nem az nem jó! Ez sosem lesz könnyebb, most kell túlesni rajta!)
Fiam …

Kezdte a férfi mikor arra lett figyelmes hogy a gyerek már nem ül mellette. A műtő felé tekintett, az ajtaja résnyire nyitva állt. A férfi siető léptekkel ment az ajtóhoz. Az ajtón benyitva egy fehér lepedővel letakart testet látott mellette fiával aki egyre csak a lepedő alá próbál belesni.

- Áron ne!

Szólt rá apja de hangja elcsuklott és könny szökött a szemébe.

- Anyu bebújt a takaró alá. Harsogta a gyerek vidáman.

A férfi csak állt tehetetlenül, a világ egy pillanatra megszűnt körülötte. Az orvosok felajánlották hogy „elbúcsúzhat” de ő nemet mondott. Úgy akart emlékezni szeretett feleségére ahogy utoljára látta: boldogan, életerősen és nem egy lepedővel letakarva.

Áron közben kihúzta édesanyja karját a lepedő alól melyet szokatlanul hidegnek talált.
Apu, anyu fázik! Mondta, majd pörögve próbálta lehúzni magáról pulóverját.

Péter két-három lépésről figyelte az eseményeket, képtelen volt közelebb menni. Nem akart az események részese lenni, nem akarta elhinni az egészet, mintha csak egy groteszk tv-filmet nézne egy kisgyerekről aki a halott anyjával beszélget.

Áron közben megszabadult pulóverjától és édesanyjára terítette. Ugyan a pulóver kicsi volt és nem takart sokat Áront mégis megnyugvással töltötte el.

- Mami mikor megyünk haza? Kérdezte miközben kitakarta édesanyja fejét.
Mami?
Kérdezte remegő hangon.

Péter megrendült sápadt felesége látványától. Ő volt az de mégsem. Bájos arca ismeretlenül festett a férfi számára. A mindig boldog asszony meredten, érzelem mentesen feküdt az asztalon. Nem keltette az alvó felesége látszatát. Péter gyakran figyelte feleségét alvás közben, a mindig boldog asszony még álmában is mosolygott, bármennyi problémája volt is a férfinak a látványtól mindig optimistán indult neki a holnapnak.

- Mami? Mamiiiiiiiiii!

Hangzott az egyre harsogóbb ébresztési kísérlet Árontól, mely visszarántotta Pétert a valóságba. Péter fejében a szép emlékek helyét átvették a borús gondolatok és kétségbeesés.

Érezte Áron is már hogy valami nincs rendben édesanyjával. Egyre erősebben szorította karját, és egyre csak azt ismételgette: - Mami ébredj fel!
Áron dühös volt, cserbenhagyottan érezte magát, anyja életében először nem vesz róla tudomást. Belemélyesztette körmét anyja bőrébe, majd hisztizve, potyogó könnyekkel az arcán lerántotta a lepedőt.

Leplezetlenül tárult eléjük a látvány. A nő mellkasát, és gyomrát mély sérülések tarkították melyeket a halál beállta után az orvosok durva öltéssekkel éppen csak bezártak. Áron megszeppenve nézte anyját. A halál fogalmát ugyan nem értette, de a temérdektelen vér látványától tudta hogy anyjával komoly gondok vannak.

A nő lelógó karján hosszan végiggördülő vércseppek ujjhegyéről a földre csepegve egyre növő foltot hagyott a műtő fehér csempéjén.

Péter hirtelen felocsúdva úgy döntött elég ebből, a földről felvéve a lepedőt elkezdte betakarni feleségét. Mikor nyakig betakarta a nőt kicsit megállt. Tudta most látja utoljára. Próbálta kitalálni vajon mit mondana most felesége, majd Áronra nézett.

Felnevelem ...
kezdte a nőnek alig hallhatóan suttogva
... nélküled olyan nehéz lesz, de sikerülnie kell!

folytatta zokogva. Még egy halk „szeretlek” -et lehetett hallani a kísértetiesen csendes műtőben majd Péter letakarta feleségét. Áron jelent meg a férfi mellett, a gyerek arcát teljesen nedvesre áztatták könnyei. Óvatosan megfogta anyja kezét és az ágyra emelte, majd a lepedő alá dugta dinoszauruszát.

Apja értetlenül figyelte.
- Miért tetted oda?
- Nem akarom hogy anyu egyedül maradjon. Mondta szipogva Áron. Din-don majd vigyáz rá.
- És mi lesz veled fiam? Te nem leszel egyedül?
- Nem apu, nekem itt vagy te.

A férfi megdöbbenve hallgatta fia válaszát, majd átölelte a fiút.
- Gyere fiam, menjünk haza. Ma pizza nap van.