Ha mar disznó akkor repüljön 
Sok sok év(9.5) után találkoztam kedves barátommal, éjszakába nyúlóan beszélgettünk.
Felvetődött a kérdés, szeretnék-e gyereket?
Kategorikusan kijelentettem: NEM.
Erre jött a kérdés: Szeretek-e élni?
Szeretném-e ezt tovább adni?
Ami érdekes reflexből azt mondtam, szeretek élni, de továbbadni ebben a formában NEM.
Elgondolkoztam azon vajon tényleg szeretek-e élni?
Az első problémám az, hogy nincs viszonyítási alapom, hiszen nem tudom milyen nem élni(Bár annyira nem lehet rossz hisz senki nem jött meg vissza panaszkodni).
A második, ez nem a saját akaratomból történik, és ha meg is kérdeztek volna róla, akkor sem tudtam volna semmit mondani, hiszen nem tudtam mi áll előttem, így dönteni sem tudtam volna.
A harmadik, a megkonstruált életcélok, annak köszönhetőek, hogy intellektusunk ezt lehetővé teszi, de ez nem azt jelenti, hogy Nekem el kell ezeket fogadnom, hiszen pont az adja a szabadságot, hogy amit NEM akarok megtenni azt nem kell.(Erre egy nagyon jó példa Agent Smith and Mr Anderson között lezajlott párbeszéd ami erre a paradoxonra épül)
Az hogy az ember boldogságot leljen ahhoz nagyon sok mindenre szükség van, de ha nincs boldogság akkor tulajdonképpen csak a szociális kötelezők tartják életben az embert, ezert látni rengeteg önpusztító embert, akik nem elég bátrak("Belenevelt" életösztön) meghalni, de az élethez sem tartják jónak magukat. 
Talán az én elmém kreálmánya az a sótlan valami amit Boldogságnak hívunk, de azért szeretek élni, mert megtapasztaltam 
De erre maximum az esélyt lehet továbbadni, ami egyre kevesebb sajnos, és latom azt, hogy milyen hatása van létezésemnek.
Ez mindig ad keserédes ízt mindennek, mert látom, hogy hogyan pusztul minden körülöttem, és tudom én is oka vagyok ennek.
Ha most megkérdeznének, ezzel a tapasztalattal, azt mondanám, hogy nem szeretnek létezni, nem szeretnek megszületni.
Nem azért mert depressziós vagyok, hanem a józan esz miatt.
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
