Ma délelőtt láttam valamit a reggeli kávé+cigi rituálém élvezése közben. A szemben lévő házból jött ki egy csinos 30-as hölgyike és a földszinti ablakból integetett neki a gyermeke és a nagymamája. (a gyerek 1-2 éves lehetett a nagyi 60 és a halál közötti) A hölgy visszaintegetett nekik és meghatódottan sétált tovább. És amit ők már nem láttak de én annál inkább, a hölgy arcát. Ezt nem tudom kiverni a fejemből. Hatalmas boldogságot láttam és szeretetet/kötődést. (valószínűleg a gyerek iránt) Ez az a valami amit sosem éreztem. A kötődést, ezt a mély és érzelmekkel teli kötődést egy másik ember iránt. Nem vagyon antiszociális de egyre jobban kezdek ráébredni, hogy ez nálam nem igen létezik. Nincs bajom az emberekkel, általában nekik sincs velem. De most, hogy elköltöztem lassan 2 hónapja a városból ahol 20 évig éltem, nem hiányzik senki és semmi. 3 hete visszatértem szülővárosomba egy hétvégére, de azt hittem sosem lesz vége. Nem tetszett. Akkor döbbentem rá mennyire szar is volt ott lakni. Úgy éreztem minden ember felszínesen bánik velem, megjátszott boldogságot láttam az arcukon. (kivéve a mamámat) Nem azt láttam amit ennek a nőnek az arcán láttam. Félreértés ne essék nem azon siránkozom, hogy engem miért nem szeretnek annyira azok az emberek mint a nő a gyerekét, elvégre én sem szeretek úgy igazán senkit,inkább csak kedvelem csak az embereket. Szerelmes sem voltam soha, voltak fellángolásaim, az utolsóra azt is hittem, hogy végre ez már az a bizonyos szerelem. Természetesen nem az volt. (Az egészből csak egy blog bejegyzés maradt amit azóta is a legkedvesebb írásomnak tartok.) Végiggondolva nem is hiányolom, megszoktam és szeretek így élni.