22 éves lettem. Az ember életében fontos szerepet tölt be a születésnapja, és ez most sem alakult másképp. Még soha életemben nem kaptam ennyi köszöntést, ennyi jókívánságot, mint ezen a napon. Ennek ellenére mégis könnyes szemekkel gépelem ezeket a sorokat, és a teljes kiborulás szélén állok. Pedig mindenem megvan, ami ennyi idősen lehet, tanulói jogviszony az egyik legjobb egyetemen, remek család, barátok, pénz. De mégis akad egy olyan dolog az életben, ami örökké problémát okoz, ez pedig nem más, mint a nők. És itt most nem egy régi szakítás fel nem emésztéséről van szó, nem arról, hogy megcsaltak, és nem is arról, hogy egy haver lecsapott valakit a kezemről. Ezeknél sokkal súlyosabb gond, a hiány, a teljes üresség. Konkrétabban megfogalmazva, 22 év alatt még semmi dolgom nem volt nőkkel. Még egy csók sem. Pedig nem lehet rám mondani, hogy nem póbálkozom, hogy begubózom. Minden héten ott vagyok valamilyen buliban, és szerintem a külsőmmel sincs nagy gond, sportolok is, és a lányok is sokszor kacér pillantásokat vetnek rám. Bár mindenki humorosnak ítél meg a környezetemben, akárkit meg tudok nevettetni, mégis a szövegemmel lehet valami nagy probléma. Egyszerűen mindig beleesek a legyünk csak barátok halmazba, és képtelen vagyok ezt elkerülni. Úgy érzem, a túl jó szívem a vesztem. Mindig próbálok kedveskedni, megkérdezni mi a baj, és tudom hogy ez a legnagyobb gond. De mégis képtelen vagyok megváltozni. Annyiszor próbáltam már, két kezemen nem tudnám megszámolni, hány fogadalmat tettem elkeseredettségemben. Mára ott tartok, hogy egyre gyávább leszek, úgy gondolom a régi csalódások okozta sebek képtelenek begyógyulni. Nagyon megszerettem egy lányt, aki egy éven át hülyített, aztán végül összejött mással. Majd következett még egy ilyen sztori, és a változatosság kedvéért még egy. 3 év 3 súlyos csalódás. És nem a lányokban csalódtam, hanem magamban. Hogy lehetek ekkora idióta. Most úgy érzem múlnak a legszebb évek, és hogy bekövetkezik az, amitől régóta rettegek: örökké társ nélkül maradok…