Asszem, ma picit megint lejárattam magam a telefonban, magától értetődően valamelyik fejesnél.
Tajtékzó almás telefonom bizony már este naftát kért, mivel elhagyta a 20%-os töltöttségi szintjét, de pont le se..., szóval hagytam, ágyba zuhantam.

Másnap (nem a fejfájós) van, dolog van, az ember koncentrálva mered a monitorra. Aztán csörr.
Telefont felvesz, aztán húszperces, ámde - nagy igyekezetek árán - kultúrált maradt szakmai eszmefuttatás nőnemű közvetlen felettesemmel. Nehezen lesz igazam, de végül elhiszi. Naugye.
Aztám elemelem a telefont a fülemtől, ráböknék a hívásmegszakítás eltéveszthetetlen, baromi széles gombocskájára, és a nem túl komplex művelet sikerében már előre bízva mondogatni is kezdem fennhangon, hogy "Ugyan, semmi gond, tele vagyok melóval, de nyugodtan értekezhetünk ma is a már múlt héten teljesen lefixált baromságokról."
Nade!

Felháborodott telefonom csakazértis ott, akkor is kiírja nekem, hogy 10% töltöttség alatt van, leszek szíves kajáltani. És ez elsőre nem szúrt szemet, mivel a piros gombocskát kereste tekintetem, na meg az ujjam is.
És ameddig ez a felirat ott van, addig bizony nem fogadja a piros gomb érintését. A-a! Csak miután hajlandó vagy (lettél volna) LEOKÉZNI (de szép magyar szó!) Őnagysága siránkozását.

Szóval az egész zsigerből jött türelmetlenségem ott viszhangozhat most drága osztályvezetőm fülében.
És bizony nem állhatok oda, hogy "Bocsánat, technikai jellegű malőr miatt csusszant át az éteren tompított anyázásom visszhangja, ne tessék haragudni, kézcsókolom!"