Jópár évvel ezelőtti, a Counter-Strike-kal foglalkozó bejegyzésem folyatásaként ezúttal a híres/hírhedt wow rendszerigényéről készítek némi összefoglalót, szubjektív benyomások és tapasztalatok összegzésével.

Valljuk be, mindenki hallott már a WoW-ról. Innen-onnan, a legtöbb modern családban van legalább egyvalaki, aki vagy játszott már vele, vagy ismer valakit, aki játszik/játszott. Lehet szeretni, utálni, ebbe most ne menjünk nagyon bele, de a tény az tény marad: nehéz a néhai Half – Life: Counter-Strike online népszerűségét egyáltalán megközelíteni is, de ha valami, akkor a WoW megtette, és sok éve folyamatosan prominens helyen áll játékosainak számát tekintve. És igen, a mai napig, miközben sokak (sokunk) véleménye szerint a játék már csupán árnyéka önmagának, az önmagát kétévente újra-feltalálni igyekvő MMORPG már nem sok újat tud mutatni a veteránoknak (sem…), miközben valahol igyekszik megőrizni azokat az alapértékeket, amelyek a sikeréért felelnek, és amiket indulása óta már számtalan konkurens játék próbált lemásolni több – kevesebb sikerrel.

A magam részéről jónéhány éve játszom kisebb-nagyobb - utólag főleg nagyobb - megszakításokkal. Ez főleg a ráfordítható időmtől, és a játék aktuális változtatásaitól függött. Előfordult, hogy több, mint fél évig felé sem néztem a játéknak, amikor a kedvenc kasztom, a content, vagy a társaság úgy alakult, hogy nem volt értelme folytatni, ugyanakkor olyanra is akadt példa – bár nem vagyok rá különösebben büszke, sőt... - , hogy teljesen elvesztettem időérzékem, abszolút beszippantott a játék, és többedmagammal szinte csak enni és aludni hagytuk ott Azeroth-ot, és akkor is alig…
Mindezekkel együtt is sikerült hat év alatt befejezni az egyetemet (mivel még 2004-ben felvételiztem, a BME-n csak a régi, jól bevált, egyébként öt éves képzés volt az egyetlen út), és minden bizonnyal lett volna jobb, olcsóbb, pihentetőbb, vagy éppen egészségesebb módja a szabadidő eltöltésének, én mégsem sajnálom különösebben a WoW-ra fordított időt. Nagyrészét biztos nem, és amit még fontos leszögeznem, hogy sem a munkám, sem a tanulmányaim nem szenvedték kárát kockulásaimnak – a vizsgaidőszakaim alatt igyekeztem észnél maradni több - kevesebb sikerrel, bár őszintén be kell, hogy valljam, egy-egy évközi ZH esetében azért nem sokon múlt a dolog… .
Az is rásegített a dolgokra, hogy sosem laktam kollégiumban, ugyanakkor mégsem nagyon vontam ki magam a fontosabb programokból. Még egy, ide passzoló tény: gimnázium óta a mai napig legjobb barátaim szintén nagy rajongói voltak a játéknak, bár nem együtt kezdtünk el játszani vele.

No, ennyi mellébeszélés után térjünk is rá a lényegre.

Évekkel ezelőtti írásomból kiderül, hogy 2004. novemberében, a World of Warcraft megjelenésének idején én még nagyban a Counter-Strike 1.6-os változatát nyüstöltem, és csak akkoriban kezdtem el felismerni az abban a játékban felmerülő lehetőségeket . Ugyan hallottam a WoW-ról, és párszor láttam is itt-ott, később emlékeim szerint néhány LAN-on is volt róla promo videó, vagy a játékot népszerűsítő poszter, etc., mégsem foglalkoztam vele komolyabban. Emellett akkoriban még csak a Celeron gépem volt meg.
Bár infóim szerint a WoW annak idején is elindult az akkori standardek szerint is félelmetesen gyenge konfigurációkon is, az élvezhető játékélménytől azért olyankor mérföldekre maradt; minden bizonnyal az én gépemen is borzasztó szaggatásoktól kísérve futott volna.

Így barátom tapasztalataira támaszkodva nyitnám meg a configok sorát. Ő 2004-ben egy 2 GHz-es Intel Pentium 4-es processzorral megáldott géppel kezdte meg a játékbeli barangolásait, 1 GB DDR 366-os RAM és egy RADEON 9500 Pro VGA-val. Az eredeti, vagy a játékosok körében ún. Vanilla WoW szépen futott ezen a gépen, egy-két helyen döccent csak meg a játék a negyvenfős raidek alatt.
Barátom itthoni viszonylatban véve elég ún. HC raider volt, tagja volt az Arathor serveren működő Hungarian Elites guildnek is, ha valaki ismerné őket. A lényeg ebből, hogy nem nagyon hagyta pihenni a gépet, lehetett, és kellett is tolni a játékot, hogy szinten tarthassa magát.

Teltek az évek, megjelent a WoW talán legjobban sikerült kiegészítője, a Burning Crusade, és ezzel kezdetét vette az az időszak, amikor én is beszálltam a játékba.
Akkoriban jelent meg a Windows Vista is, emellett a WoW az elsők között volt azon játékok sorában, amelyek biztosan elfutottak az új rendszeren is, így barátommal együtt akkoriban vettem én is az első kétmagos gépemet (igaz, egy rövid ideig volt egy kétmagos AMD nálam, de csak pár hétig, így nem szólnék róla komolyabban).

Beavatottaknak címezve: a játékkal én valamivel Black Temple előtt kezdtem játszani, kezdtem el első karakteremet szintezni, komolyabban pedig a Sunwell Plateau content alatt kezdtem játszani vele, sajnos így pont a WoW legjobb időszakáról lemaradva.

Ekkor a gépben egy – mellesleg a GameStar magazin SMS játékával nyert – GIGABYTE P35C-DS3R alaplap adta a kezdést, benne pedig 2 GB Corsair 800 MHz DDR II RAM kíséretében egy Intel Core 2 Duo E6750 ketyegett (kezdetben alap órajelen, majd húzva, majd a Hyper TX 2-es hűtő „összeomlása” után ismét alapon). A VGA egy Powercolor RADEON 1950 Pro 512 MB lett, minderre pedig végre egy x86-os Windows Vista Home Premium rendszer került.
Nagyon szerettem ezt a gépet is, és ezzel vágtam neki – egyébként Bloodscalp serveren, ally oldalon - a játéknak, had szóljon. Igaz, akkoriban csak egy 17-es LG monitoron, 1280x1024-ben, és egyáltalán nem teljes grafikával, de élvezhető sebességgel (eleinte 60-80 alá sosem esett az fps), sose akadt, sosem szaggatott, és bár magasabbak voltak a pingek a maiakhoz képest, laggolni sem nagyon éreztem a játékot az átlag 200 ms-hez képest, holott ez a Counter-Strike-ban megszokott 10-12 ms-hez képest óriási ugrás volt akkoriban. Igaz, nem összehasonlítható a két érték érzete, de akkor is érdekes statisztika.

Aztán jött az újabb kiegészítő, a Wrath of the Lich King, és itt bizony én is (már Arathoron) elég komolyan raidelni és arenázni kezdtem (több – kevesebb sikerrel, tenném hozzá... ), és néha bizony egyes fight-okon kevés kezdett lenni a gépben dolgozó memória mennyisége, emellett a VGA-t is szerettem volna valami komolyabbra cserélni a közben új, 1680x1050-es felbontással bíró BENQ G2200W monitor miatt.
Így pár hónapnyi kutatás után megdupláztam a gépben dolgozó Corsair ramok mennyiségét, illetve az öregedő DX 9-es RADEON-t egy szintén nem újdonság, de szélvészgyors, már G92-es magú, Inno3D 8800GTS 512 MB GDDR5-ös kártya váltotta. Emellett ekkoriban az Intel CPU is 3.2 GHz körül ment az alap órajel helyett.

Pár év alatt szépen le is ment ez a kiegészítő is, a gép bírta is, ahogy kellett, de még az újabb, a Cataclysm előtt megint újítottam picit a gépen. Az alaplaphoz nem nyúltam, a CPU azonban átadta helyét egy ismerőstől szerzett Yorkfield magos, 2.8 GHz-en ketyegő Intel Core 2 Quad Q9500-nak (amit aztán később vissza is kellett adnom egy nézeteltérés kapcsán…), a közben az Inno3D kártyákra jellemző módon megsült 8800GTS helyére pedig egy Sapphire RADEON 4870 1 GB GDDR5 került.

Kisebb – nagyobb csereberékkel ez a gép majdnem megérte a Catacylsm végét, de akkorra már helyenként érezhetően gyengécske volt a radeon kártya, bár nem kritikusan. Valami egyébként van a Sapphire kártyákkal, izomból hoznak 7.5-ös értéket a windows experience index szerint, ami a mai napig is elismerendő érték, holott a 4870 óta három generációt ugrottak az AMD grafikus chipjei is.
Emellett az újfent kétmagossá vált gépemből szerettem volna mindenképp végleg négymagosat varázsolni.

Régi, még „CS-s” korszakban preferált márkámmal, az AMD-vel kezdtem megint megbarátkozni a CPU fronton is. Tudtam ugyan, hogy csúcskategóriában esélytelenek az Intel ellen, de a középmezőnyben már kiemelkedő ár/érték teljesítményt nyújtanak, és régóta foglakoztatott a dolog.
Persze a legjobb egy Intel Core i7-est lett volna újítani, de képtelen voltam kivárni azt a plusz két – három hónapot, mire összespóroltam volna egy olyan configra is.
Így vonult nyugdíjba a mellesleg mai napig működő GameStar-os Gigabyte lap - ezúton is mégegyszer köszönet a kiváló termékért nekik így majd 6 év távlatából; Boe, Mazur, Bad Sector, Ti voltatok a legjobbak (– na és mellesleg annó emiatt a lap miatt váltottam Intel-re AMD-ről még 2007-ben, valószínűleg AMD X2 5600+ lett volna az E6750 helyett a meglepetés-nyeremény nélkül ... )!

Az új kiegészítő, a Mists of Pandaria már egy AMD Athlon II X4 640 3.0 GHz – es CPU-n futott, egy ASUS M5A78L alaplap, 8 GB Kingston Hyper-X 1333 MHz DDR 3 RAM társaságában, a grafikus teljesítményért pedig egy rövid életű Radeon 5770-es kártya felelt.
Full HD-ban, a grafikus beállításokkal eljátszogatva egy-egy 25-ös raidboss agyoncsicsázott képessége akasztotta csak meg a gépet, illetve az egyik nemrég bevezetett world bossnál akadt még be, ahol nem ritka a százhúsz játékos együttes harca a rusnya és batárnagy T-rex ellen.

Bár a processzorral személy szerint nekem semmi bajom nem volt, AMD fanatikus ismerőseim sokat piszkáltak az L3 cache hiánya miatt, így végül a fél éves Athlon II átadta a helyét egy alap 3.4 GHz-es Phenom II x4 965 Black Edition-nek, a VGA pedig közben egy potom pénzért megvett evga NVIDIA GeForce 680 GTX-szel cserélt helyet.

Na és itt tartok most.
Bár alig talán ötödét játszom a játékkal annak az időmennyiségnek, amit anno 2008-2009 körül beleöltem a játékba – most is éppen két hónapja tartó szünetemet tartom a játéktól... -, azért elő-előveszegettem ebben a kiegészítőben is, néhány régi ismerős visszatértének hírére, vagy egy-egy, a warcraftmovies.com oldalon megjelent videó által felhozott emlék, érzés, lelkesedés hatására.

Most 2013. van. Lassan kilencedik évét ünnepli a játék, és ott tartunk, hogy a kezdeti 2 GHz-es P4-es helyett négy - vagy többmagos szörnyetegekkel játszuk többé-kevésbé ugyanazt a játékot, nagyjából ugyanolyan szintű vizuális sebességet visszakapva. Lehetne itt szőrözni persze az azóta a játékba integrált technikai arzenál kapcsán, meg Windows Vista, később 7, meg 8, meg ecetera, de véleményem szerint szükségtelen.
Ha mindezt félre tudjuk rakni egy pillanatra, és rá tudunk nézni kedvenc undead rogue-unkra, aki Orgrimmárban tökkelütöttként ugrál körbe - körbe gyakorlatilag ugyanazokat a formákat, színeket, és igen, grafikákat maga mögött hagyva, mint nem egész kilenc éve, akkor azért elgondolkodtató a konklúzió. Akárcsak legutóbb.

Köszönöm, hogy elolvastad.
-iBalu