Meglepő, hogy néha egyetlen kedves mondat vagy egy biztató üzenet mennyit képes változtatni bennünk.
Egész apróság, mégis az elmúlt fél évemet annyira más szemszögbe helyezte, hogy nem is gondoltam volna.. így is lehet nézni, és ez valóban jobban tetszik.

Az utóbbi időben viszonylag ritka ha valaki elém tart egy tükröt, általában képben vagyok természetemet, jellememet tekintve (még ha ez kissé nagyképűen hangzik is)..
Egy korábbi írásomban érintettem nagy vonalakban, nem épp "habostorta" helyzetem melynek köszönhetően elég sokáig képtelen voltam túllátni akkori pillanatnyi állapotomon. Hónapokon keresztül csakis azzal voltam elfoglalva, hogy mindent/mindenki mást tudjak hibáztatni bármi áron, de semmiképp ne magammal kelljen szembenézni.
Egyszerűen, velősen fogalmazva befostam' mert kilátástalan helyzetemen nemhogy felülkerekedni nem akartam de még az abból kivezető utat sem voltam hajlandó meglátni.
Történt már életem során egy s más, mégis úgy láttam ez most valóban olyan gödör amibe jól beleléptem.
Stagnáltam, időt húztam, igyekeztem magam minden mással elfoglalni csak épp az aktuális problémát próbáltam elhessegetni.
Egy darabig valóban sikerült, betudtam "gyógyulási" időnek. Nem is igazán tudom hogy lehetne leírni mikor az ember olyat érez amitől kialakul benne egyfajta lemondás, hogy már a saját képességeit, kitartását is megkérdőjelezi. Hetek után keveredtem át ezzel a tudattal, szinte kívülről látva magamat odáig hogy feltettem a kérdést. "Vajon szükségem van nekem erre?" - Hogy ismét, miután elértem valamit, mégis ugyanabba a mocskos gödörbe essek vissza és ezúttal nem ám holmi (holnapra minden rendbe jön) módon..
Ha már annyi időt töltesz egyedül barátok, közösség, család nélkül hogy már számolni sem akarod hogy telnek a napok - én mondhatom "sötét helyekre tud elvinni.

Talán az egész ott kezdődött, hogy tavaly nyáron abban az évben másodszor költöztem. Tudtam újfent következő lépcsőfokára lépett egészségügyi állapotomról, (túl voltam a külföldi kiutazás tervén is) épp zajlottak már az időpontra egyeztetett vizsgálatok.. egyik követve a másik után. Ekkor közel három éve voltam kis csapatunkban minőségellenőrként alkalmazott itt Dunaújvárosban elismert gumiabroncs-gyártó cégünknél, a Hankook-nál. Szűk kis kör volt a mienk, tényleg csak az "elit" - ha fogalmazhatok így. Sosem volt gondom úgymond a "beilleszkedéssel". Itt is hamar megkedveltek, sokáig olyan nagy kedvvel mentem munkába (leginkább éjszaka), hogy magamon is meglepődtem. Holott azelőtti munkahelyemen ahol volt alkalmam megtapasztalni a csoportvezetés szinte minden velejáróját, két és fél év tanulópénz után úgy határoztam hogy - "Én többé a lelkem kidolgozni, vezetni márpedig nem fogok!"
Nos ennek tudatában éltem rutinszerű mindennapjaimat eleinte.. készültem akkor még, a "kinti életre". Hisz évek óta dédelgetett álmom volt.
Valahogy mindig kívülállónak, feleslegesnek éreztem magam mióta elköltöztem szüleimtől és igyekeztem megtalálni önállóságom.
Ahogy telt az idő, úgy cserélődött nálunk is a csapat, jöttek-mentek a delikvens amatőrök (mint amilyen én is voltam egyszer), mi pedig élveztük az életet, a nyugalmat - hogy minket bizony nem cseszeget senki. Munkám idővel elismerésre talált, főnökeim úgy látták "van ebben a gyerekben valami". Nem kellett nekem a körítés, megspórolva magamnak az újabb köröket közöltem hogy sokat ne lássanak ebbe bele..mert felesleges. Tán a sors iróniája, hogy időközben kiderült a betegségem.. én rendületlenül mentem és végeztem azt amit elvállaltam. Mégis, mindennek ellenére csak nem engedtek a gyeplőn..Tamás neked ez kell!
Kis biztatás után ismét fejemet adtam a lehetőségre, mert valahol belül mégiscsak vágytam a kihívást, hogy bizonyíthassak. Meg is lett ennek a gyümölcse, röviden az hogy akikkel addig viszonylag normális haveri munkakapcsolatban voltam, egyik hónapról a másikra már nem is kedveltek annyira.
Semmi újdonság, számoltunk ezzel. Vannak sajnos annyira földhözragadt emberek hogy csupán az irigységtől, és az ebből fakadó utálatból képesek boldogan élni mindennapjaikat.
Fittyet hányva, némi kis rutinommal próbáltam a megfelelő módon leplezni enyhe zavartságom, tettem a dolgom és figyelmen kívül hagytam ha támadás szelét éreztem.
Annyira sikerült ez, hogy miután komolyabban napvilágot látott betegségem és már a munkahelyemen sem tudtam mellébeszélni, ugyan miért a sok vizsgálat.. (közvetlen feletteseim előtt volt csak tiszta a kép) mindez ráadásul úgy hogy aznap nem is dolgoztam.
A következő napon kezdtem a dolgokat magammal kapcsolatban úgy látni, mintha kívülről szemlélnék mindent. Mint egy fertőző beteget, úgy került mindenki és természetesen a már kialakult közkedveltségemhez' párosulva ez rányomta bélyegét a közeli távollétem képére. Tudtam, hogy egy ideig kénytelen vagyok szabadságra menni, de másfelől ez némi nyugalommal is eltöltött. Azt gondoltam mire ez lecseng, már csak egy három napos csoda marad.. mivel történetesen nálunk a kis műszakbeli közösség miatt nem volt magánélet, így mindenki akivel történt valami újdonság szinte azonnal a "címlapra" került. Természetesen az illető tudtán kívül. Sajnos köszönhetően életem korábbi eseményei miatt én viszonylag könnyen képes voltam felmérni a helyzetet és naprakészen nyugtáztam hogy körülbelül mindenki kedvel, ám mivel szigorú - ha munka van akkor bizony munka van természetű vagyok.. a hátam mögött talán két ember kivételével mindenki utált. Mit sem törődve az állítólagos kritikákkal, mindvégig azzal bátorítottam magam, hogy ha valakinek oka van nem kedvelni és van töke, álljon oda szemtől szembe és úgy legyen legény.. Ott töltött időm alatt egyetlen embert próbáltam rávezetni, hogy ugyan jöjjünk már rá, miért tartozik ő is ebbe a táborba.. annyi volt a válasz - nem tartozik nekem magyarázattal. ..elfogadtam, bár nem értettem az érvelést. Akkor eldöntöttem, ha valakinek mondanivalója van, megtalál. Engem túlságosan lekötött a készülő műtétem és kényszerpihenésem részleteinek megszervezése.
Olyannyira, hogy egy nap elfelejtettem reggel felkelni és hanyag nemtörődömséggel úgy határoztam - tekintettel az előző estére, "Én ma nem megyek dolgozni!" ..utolért a szitu, tele lett a fejem.
Azóta ráébredtem, életem egyik legjobb döntése volt.. hogy miért? Nemsokára!

Szóval lassan elérkezett a nap, tudtam hogy helyszínt kell váltanom.. itt nem maradhatok. Hazautaztam, remélve hogy átmeneti menedéket kapok míg ennek a végére érek. Megjegyzem akkor már vagy 5 hónapja adagoltam a stresszt magamnak és újdonsült barátomnak bal fülem alá.
Anyu, mint tékozló fiát fogadott az ajtóban és első kérdése az volt, hogy - "Te meg hogy híztál ennyit az évek alatt" ? Nem értettem mire céloz, az úszásnak köszönhetően mindig jó súlyban voltam magasságomhoz képest. Majd rájöttem, ismét eltelt 2 év mióta utoljára találkoztunk.
Apu, épp délutáni pihenőjét tartotta a nappaliban, nagyon nem is vette tudomásul hogy jött valaki. Gondoltam nem zavarom, hátha később felkel mire anyuval átrágom magam a sava-borsán.
Úgy fél óra belső küszködéssel együtt sikerült megértetnem vele, hogy szeretnék hazaköltözni erre az időre, míg felépülök legalább a műtétből.

"Sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy, de nincs szükségem még egy beteg emberre a családban, így is sok van már a vállamon"

..jött a válasz.
Bennem ott abban a pillanatban szertefoszlott minden addigi emlékem és reményem szüleimmel kapcsolatban.
Kimentem a ház elé és a kezeimet a fejemre tettem, hogy itt a vége..
Úgy negyed óra múlva bementem, elbúcsúztam beteg Apukámtól. Annyira képben volt hogy tudta, ott vagyok..

***

Visszaúton, csak a busz üvegének belső felét bámultam..a szemeimhez legközelebb eső tárgyat. Közel egy órán keresztül még csak pislogni sem mertem.
Majd miután visszaértem a munkahelyem által biztosított nemrég épült szállodába, felmentem a "lakásomba" lepakoltam és ledőltem. ..évek óta életem leghosszabb napja volt.."
Másnap délután kopognak az ajtón, hogy kéne menni elintézni a szomszédban (munkahelyemen) a papírmunkát majd innen is.
Itt már nem is említeném az állapotot, amikor kívülről látod magad. Ráadásul hasonló helyzetben, és nem először.
Hamar letudtam az elintéznivalót, visszaértem összepakoltam, hívtam egy taxit és átköltöztem volt lakótársamhoz albérletbe.
Itt már műtétre kész időpont, semmi más nem lebegett előttem csak a kép ahogy ott fekszem az asztalon. Látogatók, család, ismerősök, barátok nélkül.

***

Mikor ki akartam nyitni a szemeimet, csak az egyiket sikerült.. mert a másik nyitva volt. Megláttam a fehér plafont és magam mellett egy régi nyikorgós fiókos tárolószekrényt, rajta a táskámmal és személyes dolgaimmal.
Csend volt, de iszonyatosan.
Pár órán keresztül ebben a csendben feküdtem nyitott szemekkel és meredten néztem a velem szemben lebegő függönyt, amint azt a résnyire nyitott ablakon keresztül néha meg-megmozgatta a júliusi délután szele.
Esteledett, és egyszer csak kinyílt az ajtó. Mögötte feküdtem, míg be nem lépett eltakarta arcát.. majd megláttam egy fehér ruhába öltözött idős kedves tekintetű nénit. Körülbelül hét órás rutinműtét után, végre tiszta fejjel köszönni akartam. De a szám sem mozdult.
Aztán eltelt a hét és én már azon ábrándoztam, hogy míg senki nem figyel gyorsan leosonok és veszek két nagy gombóc fagyit, kicsit sétálok az előttünk lévő parkban majd merő nyugalommal lepihenek az egyik padon miközben nézem a járókelőket.
Eltelt ismét pár nap, ám ekkor már a nővérek furcsán néztek vajon miért nem jön hozzám senki látogatóba,
Egyikük volt csak annyira bátor, hogy kerek-perec nekem szegezte a kérdést - a mai napig néma szeretettel gondolok rá ezért. - "Tamás. Neked nincs senkid?". - nincs..válaszoltam halkan'.
Az ezt követő második hétvégén varratszedés után pár nappal beteltem a szobám ablakából elém táruló park látványával, már nem volt elég, hogy csak bentről nézhetem.
Leszegett fejjel utaztam végig metróval - vonattal. A vonaton a mellettem lévő blokkba egy anyuka ült le a kislányával, úgy 5-6 éves lehetett. A szemem sarkából észrevettem hogy bámul. Próbáltam úgy tenni mintha nem tűnt volna fel és csak meredtem előre. Ám pár perccel később nem bírtam és odafordultam.
Enyhe undort véltem felfedezni a tekintetében, félig csonkított nyakam és kötözött sebeim láttán.
Évek óta először eltört a bögre. Némán, elfojtott viharként bőgtem magamban hosszú perceken keresztül az elsuhanó tájjal magam előtt..talán csak ő látta. Végül meglepődött, tekintete többé nem kereste enyémet.

***

Hazaértem..
Szaladjunk is előre gyorsan. Megígértem hogy elárulom, végül miért látom mégis életem egyik legjobb döntésének hogy kiszálltam a malomkerékből és mi is volt az a bizonyos üzenet.. A legegyszerűbb ha bemásolom - egy kedves ismerősöm délutáni beszélgetésünk után ennyit írt:

.."Én tisztellek Téged! Erős es magabiztos vagy! Tudom h Te megjártad a poklot, mégis kihúzva és büszkén nézel szembe a problémákkal! Én azért írtam neked, hisz ilyen ember barátsága többet ér minden értéknél!"

Hazautamat követő hosszas belső vívódásomat már említettem, de ami a lényeg hogy mindebből mit is tanultam.

Bármennyire is nehéznek hiszed az életet, sodorjon bármilyen akadály elé.. Lehetsz közben magadon kívül, gyáva is akár, félhetsz és nyugodtan érezheted magad üresnek halottnak.. sírhatsz is.
Ha végül megtalálod magadban az erőt hogy felülkerekedj ezeken, akkor már megérte!

..ne menj még, míg él benned a zene. A Te zenéd!