A Kismadár

Ahogy a nyár lassan őszbe vegyült
A végtelen kék égen egy kismadár repült.
A nap még hosszan fitogtatta erejét,
Mindenhova küldte éltető melegét.
Repült a kismadár zöldellő réteken át
Csodálta a természet harmóniáját.
Egyszer csak meglátott valamit, mely lassításra bírta
Odalent a tátongó mély és valami fényesség hívta.
Leszállt egy faágra és gondolta meglesi,
Mi az a tünemény, mi őt így megigézi.
Nem messze a tisztáson illatos bálák tövében ragyogott a fény,
Pár hasábot és szalmát nyaldosó tűzszerű képződmény,
Pattogó tűzleány eleven és nem alszik sose
Bár kicsi a lángja, fénye mégis messze-messze ragyog,
Esténként versenyre hívják az irigységtől sárguló csillagok.
Messziről leste csak a kismadár is, csodálva erejét, fényét
És melegét… meg étvágyát, mely nem szűnik soha,
Féltette a bőrét, nem akart ő lenni az esti lakoma.
Ám igézte a tűz és fázott esténként, áhította a meleget és az illatot,
Melyet a tűzleány folyton magából árasztott,
Mint a virág, mely a méheket porzásra hívja, hogy
Aztán elnyelje őket, és benne szülessenek újra.
De a vágy nagyúr, és fájón a szívbe mar,
Ha nem kapja meg azt, amit akar,
És a kismadár érezte, ha nem menekül, elvérzik,
De érezte, ahogy lassan szétesik minden gondolata
Akárhányszor a távozásra gondolt és tudta
Nem hagyja ott a tüzet, egyedül a pusztában,
Pedig a tűzleány csak lobogott büszkén magában
Fényével hirdetve, hogy ő sosincs egyedül,
Mert ez a fény mindenre rávetül.
Lángolta az igét: ”Nincs szükségem másra,
Csak néha pár eszementre, mely tüzemet táplálja,
Azt meg megszerzem magam is segítség nélkül
Az se baj, ha harccal, győzelmem így mélyül,
Hisz bármit elveszek, bárkitől, ha akarok,
És csak rajtam áll, ezzel meddig is jutok.”
Múltak a napok, repültek a hetek,
A fákról egyre gyorsabban peregtek a levelek
Készült a természet mély és fura hideg gyászra,
Várva, hogy jöjjön a tél, mely a világot szedi ráncba.
Várták a havat, mint egy jótékony leplet,
Mely lemossa a földről az összes szennyet.
Csak a kismadár nem várta,
Mert ő hidegnek és zordnak látta
Nem érzékelte a téli táj szépségét
Nem érzett mást csak a tűz melegét
Hívták a lángok igézően táncolva
A kismadarat végképp a tűzhöz láncolva.
Pici szemeiben szikrák fénye gyúlt
A vágy tüze, mely született és kihunyt, hogy
Magát klónozza, végtelen körforgást alkotva.
Feltámadt a szél, már nem az a lágy szellő volt,
Mint egykor. Keményen fújta a maga igazát
Hívta a madarat, járja együtt vele pusztító táncát
Vagy elveszik ő is, mint a többi ott ragadt jószág,
Kik csalfa ígéretek béklyójában ragadva
Várták a sors szeszélyes angyalát.
De a kismadár lelke vágyott a tűz lelkére,
Már nem érdekelte a messzi táj szépsége
Nem ért semmit neki a hegy, a tengerpart
Ha csak ott kapja meg azt a melegséget, amit akart.
Végül nem bírta tovább és a tűz fölött átrepült,
Nem döglött bele, de a szárnyába került.
És ott maradt örökre lelkében egy lett a tűzzel,
Táplálta őt rendesen ágakkal, gallyal, fűvel
Mindent megtett, hogy biztosítsa, amit csak kért
S a tűz meghálálta ezt, küldte felé éltető melegét.
Kialakult köztük valami kölcsönös vonzás,
Pedig mindketten tudták ez nem jó megoldás.
Közben megérkezett tél Apó zsákját kinyitotta,
S dühöngő szélfiait kiszabadította, akik tették a dolgukat
Rendesen nem hagytak egyetlen egy területet se érintetlen.
Hideg napok köszöntöttek e tájra, főleg mikor Apó a zsákját is kirázta
És szakadni kezdett a hó minden fűszálra, levélre, ágra
Hullott rendesen a tűzre és a madárra szerelmük határait próbálva,
De a kismadár tette a dolgát nem hagyta egyedül tűzbabáját,
Bár a hidegtől reszketett, megtett mindent, hogy a lány élhessen
És szerelmével, melegével benne és a tájban is életet hirdessen.
Ám ahogy a napok múltak és a havazás erősödött, a lányka lángja egyre csak fogyott, fokozatosan elérve a kritikus állapotot,
Amely a madarat megrémisztette és tudta itt az idő… döntenie kellett,
Számba vette a lehetőségeket, mert tudta ő már a tűz nélkül nem élhet.
Mikor a tűz már csak alig pislogott és odahordott a környékről mindent, ami csak volt már tudta nem adhat neki mást, csak önmagát.
Ha szerelme lángja már nem elég, akkor feláldozza érte testét, lelkét
Mert nélküle ő már boldogan nem élhetett, így megcsodálta utoljára
Imádata tárgyát és beugrált a tűzbe hogy testét a lángok járják át
Így adva magát örökre a tűznek mely kínjában vérvörösen izzott
Gyászolva azt, akit szeretett, aki vele a legtöbbet foglalkozott
Fellángoló képekben mutatta utoljára minden szép pillanatuk
És értelmetlen véget ért kapcsolatuk utolsó szikráját
Miközben imádott madarát saját hője hamuvá változtatta át.
Mikor véget ért az egész és a madár csontja is porrá aszott,
A leányka lelkében egyszer csak valami apró pattanás hallatszott
És a tűzben a láng lassan kialudt…

-saját-