A-nak volt egy nagyon jó üzleti ötlete. Elég ismert az adott tevékenységi körben, sokan kedvelik is őt. Úgy döntött, hogy erre építve létrehozza saját vállalkozását – azonban volt egy bökkenő: ehhez mindenképpen szüksége volt egy „külsős” személyre, hiszen a dolog viszonylag nagy befektetést igényel. Sokat mászkált, mire megtalálta B-t, akinek minden tárgyi feltétele megvolt a vállalkozáshoz, és üres kapacitással is rendelkezett.
Win-win szituáció - mondanák tőlünk nyugatabbra.
Sikerült is megállapodni, A tiszteltben tartotta B minden igényét, alku nélkül eleget téve azoknak. Elindult a dolog, és egész jól kezdett menni.
A hozta a klienseket, nagy volt az érdeklődés. Mindig időben fizetett B-nek, aki örült, hogy a szabad kapacitás kihasználásával, nulla saját munkával pénz áll a házhoz. Teltek a hetek, mindenki happy.
Aztán jó magyar szokás szerint B-t elkezdte enni a fene. Miért van az, hogy A-hoz jönnek, de őhozzá közvetlenül nem, sőt, folyamatosan mennek el a kliensek. Elkezdett mindenféle dokumentummal, számlával A orra előtt hadonászni – ezekhez A-nak vagy semmi köze nem volt, vagy az adott feltétel a megállapodásban rögzítve volt.
B többet akart. Nem csak pénzben – kiabálva próbálta bizonygatni, hogy itt bizony ő a főnök, és A-nak úgy kell ugrálnia, ahogy ő mondja (ehhez még azt a bizonyos nyuszis pózt is felvette). A-nak felesleges volt arról beszélni, hogy ők partneri viszonyban vannak, és emlékeztetni B-t, hogy itt A fizet...
Eredmény?
- Vérig sértett A, aki úgy néz ki, továbbviszi máshova az üzletét – remélhetőleg sikerül is (bár tényleg nehéz lesz különböző specifikumok miatt, szóval ez mindenképpen neki is komoly veszteség).
- Üzletileg döglődő B, aki emberi gyengeségei miatt valószínűleg kénytelen lesz elszenvedni a csődöt, mert képtelen a valós szükségleteket kielégíteni, mert ő bizony a saját kénye és kedve szerint vezeti a cégét, neki ne mondja meg senki.
Pedig itt kölcsönösen mindenki nagyon jól járhatott volna.