Nem csak Marian Cozma emlékéért, a két csapat között fennálló régi rivalizálás miatt, hanem saját kapitánya ígérete miatt is küzd a román labdarúgó-válogatott ma este a Puskás Ferenc Stadionban.

Razvan Lucescu román szövetségi kapitánynak személyes elszámolnivalója van a magyarokkal. Nos, nem kell arra gondolni, hogy a fiatal szakvezetőnek bármi gondja lenne honfitársainkkal, egyszerűen tett egy ígéretet édesapjának, a Sahtar Donecket irányító Mirceának.

- Hét-nullás győzelmet ígértem édesapámnak, de tudom, hogy erre semmi esély nincs - mesélte Razvan Lucescu a szerdai edzést megelőző sajtótájékoztatón. – Ám az esély megvan a sikerre. A magyar csapat előttünk jár, ezt mutatja, hogy a második helyen állnak a csoportban.

Az idősebbik Lucescu ugyanis tagja, sőt, alapembere volt annak a román válogatottnak, amely miután az 1970-es világbajnokságra kijutott, ott akart lenni a két évvel későbbi Eb-n. Ekkor azonban a magyar válogatottat sodorta útjukba a sors, és a két ország vetélkedésének talán legizgalmasabb meccsei születtek.

Mind Budapesten, mind Bukarestben döntetlen lett az eredmény, így a négyes döntőért harmadik meccset vívtak a felek. A helyszín Belgrád volt, és Szőke István utolsó percekben elért góljával végül 2–1-re a mieink diadalmaskodtak. Az ifjú Razvan ekkor ígérte meg csalódott édesapjának: egyszer győzelemre vezeti a magyarok ellen Romániát.

Az ellen a magyar csapat ellen, amelyben egy nagy visszatérőt üdvözölhetünk. Király Gábor ugyanis 2006 ősze, a rossz emlékű Málta elleni 2–1-es vereség után tért vissza a válogatott keretbe.

„Nézze csak meg azt a bizonyos máltai meccset, az akkor pályán lévők többsége most is itt van – mosolygott Király Gábor. – Ám azok a játékosok mégsem ugyanazok most, mint voltak annak idején. És nem csak arról van szó, hogy három évvel valamennyien idősebbek lettünk. Azóta mindenki a profi világban érlelődött, most már mindenki tudja, mi a fontos, mi az értékes, mire kell figyelni és mire nem szabad. Más szellemiségű társaság ez, ami az eredményekben is megmutatkozik.”

Hetven válogatottság – ha belegondolunk, lenyűgöző ez a teljesítmény. Ugyanakkor ha a kapus címeres mezes karrierjéből az előző három elvesztegetett évet nézzük, évi nyolc-tíz válogatott meccsel számolva, akkor Király Gábor már a százas álomhatárhoz is igencsak közel lehetne.

„Ó, ez egyáltalán nem érdekel engem – legyintett a felvetésre a nagy visszatérő, aki egyébként Grosics Gyula mögött így is a legtöbbet foglalkoztatott válogatott kapus a magyar futballtörténelemben. – Mindig óriási örömmel jöttem a válogatottba, ez most is így van, s nem okozott lelki törést a mellőzésem. A beválogatásom sohasem volt és nem is lesz az én döntésem, mindig tiszteletben tartottam az aktuális kapitány véleményét.”

Kötözködünk tovább: azért három év után aligha ugyanaz az érzés a keret tagjának lenni, mint mondjuk a huszonharmadik válogatott meccs után, amikor mindenki biztosra vette, hogy a következő alkalommal is Király Gábor áll a gólvonalon.

„Annyiban más a helyzet, hogy most vagyok itt először Telkiben – vélekedett a kapus. – De én jól éreztem magam a tatai vagy a dunavarsányi edzőtáborban is, nagy szó volt, hogy ott lehettem a többiekkel. Emlékszik még, mit mondtam annak idején, amikor úgymond stabil helyem volt a válogatottban? Hogy a nemzeti csapat kerettagjának lenni felemelő érzés, címeres mezben játszani az élet ajándéka, amelyből soha nem lehet tudni, mennyi jut az embernek – így minden pillanatot meg kell becsülni.”

Időpont és helyszín: Puskás Ferenc Stadion, szerda, 20 óra

Játékoskeretek:
Magyarország: Babos – Bodnár, Vanczák, Juhász, Bodor – Gera, Dárdai, Tóth B., Dzsudzsák, Hajnal – Rudolf

Románia: Coman – Dananae, Radoi, Chivu, Nesu – Mara, Ghioane, Apostol, Nicu – Marica, Danciulescu

Forrás: nso