Régóta gondolkodtam már, hogy meg kéne írnom első logout bejegyzésem, de nem akartam valami tré témát választani csak azért, hogy írjak valamit. De eldöntöttem miről fogok írni, ami szerintem megéri az olvasást, hátha esetleg elgondolkodnak rajta emberek, hogy felírják a "bakancslistájukra".

Szóval tudni kell, hogy szeretem az izgalmat, kihívást, adrenalinbombákat. A feleségem is tisztában van azzal, hogy milyen elvetemült gondolataim vannak, szinte mindennek állok elébe.
Éppen talán ezért jött neki 2008 karácsonyakor az ötlete, hogy meglep valamivel, ami talán tényleg maradandó élmény lesz és végre legalább egyszer láthatja a parát az arcomon, és nem holmi elalvós, pihenős élmény lesz mint akár a magyar vidámpark bármelyik része (nem tudom ki hogy van vele, de unom az összes vidámparki cuccot ami van nálunk).
Mikor karácsonykor átadott egy pici dobozkát, még fogalmam sem volt mit tartogatott nekem. Kinyitottam, megláttam benne egy kinyomtatott, színes papírt összehajtva. Még itt sem gyanakodtam, fogalmam sem volt mit gondoljak. Szétnyitottam, megláttam, ledöbbentem.

TANDEMUGRÁS!
(Alatta pedig: Boldog Karácsonyt Andris! Szeretlek!)

Pillanatnyi izgalom, öröm, vigyor. Szerintem ezt láthatta az arcomon.

(Itt most ugranék egy pár hónapot, mert szerintem bevezetésnek ennyi bőségesen elég, nem ez a lényeg)

Szóval úgy jött ki a lépés, hogy 2009 elején nyilván nem nagyon jó ugrani, mert hideg van. Főleg, hogy 2009 júniusában volt az esküvőnk, arra készülődtünk. Megvolt az esküvő, hálistennek megtudtuk, hogy a baba is úton. Be is terveztük az ugrást 2009 szeptember környékére.

Összejött. Azon kaptam, hogy úton vagyunk Siófokra (Kiliti reptér). Nem mondanám, hogy ideges voltam, inkább csak kíváncsi, vajon mire számítsak, milyen lesz az érzés. (Egyik barátom ejtőernyős volt, egy másik meg már többször ugrott, azt mondták ne készüljek semmire, úgysem lehet sem leírni, sem elképzelni, de ugrás után azt fogom gondolni, előtte nem éltem.)
Odaértünk, megláttuk a csapatatot, az embereket, ugrókat és a már ugrottakat.
Pici várakozás után rám került a sor. Odajött hozzám az én kísérőm, bemutatkozott, majd elmagyarázta az a kevés dolgot, amire majd picit figyelnem kell ugrás és leérkezés közben.
Az ernyőhajtogatása után (amit természetesen nem én hajtogattam ) jött az overál majd a heveder. Indulás a gép felé, egy Katonai, MI-8-as helikopterrel mentünk fel, kb 8 párral az utastérben. Ennyien ugrottunk abban a körben. Amikor beültem, gondoltam magamban, elkezdődött. Eljött az idő.
Pár pillanatnyi várakozás, majd elkezdtünk emelkedni. Egyre magasabbra mentünk, majd olyan 1500 méter környékén járhattunk, amikor kinéztem az ablakon. AZ első gondolatom: Sokat megyünk még felfelé? Végülis legalább még egyszer ennyit. Közben beszélgettem Á. Péterrel, a profi tandemugró párommal. Mondtam neki, hogy Bungeen ugrottam már, de nyilván ez nem olyan lesz. Erre azt válaszolta, na azt ő viszont nem próbálná ki.
Szóval elértük a magasságot 3500M, szólt, hogy akkor jön az összecsatlakozás. Elé állok, a hevederem hátsó részén a bilincseket magához csatolja, innentől jön az elkerülhetetlen. Szemüveg fel, és indulunk.
Innentől jött a szívverés, szívdobogás, öröm, idegesség, adrenalinremegés. Az járt a fejemben, hogy na most innen ki kell ugrani, nem szabad átgondolni vagy meggondolni magam. Mi voltunk az utolsók. Hát nem mondom, elég durva látvány, ahogy az emberek kilépnek a kép végén és úgy eltűnnek a mélyben, mintha valami lerántaná őket. Utolsó lépésnél azt mondta Peti, akkor mi forduljunk és ugorjunk ki háttal. Mindezt persze kaján vigyor követte. Nem tudtam, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Végülis ha azt vesszük, hogy az az 1 lépés "életellenesnek" mondható, és az a legnehezebb, ebből a szempontból jó. Viszont háttal bezuhanni a mélybe, nem kifejezettem laza.

Utolsó "HELLÓ" a kamerába, és UGRÁS!
Na a következő 3 msp kiesett. ne kérdezzétek, fogalmam nincs mi történt (csak utólag a felvételről).
Pörgés, majd Peti stabilizált minket. ZUHANÁS!
A VILÁG LEGJOBB ÉRZÉSE! Végtelen szabadság, szabadesés, zuhanás, csak a szelet hallod süvíteni, mintha csak egyedül lennél. Megszűnik minden, semmin nem jár az eszed, csak nézelődsz, látod a Balatont, a horizontnak sehol sincs vége. Az adrenalin úgy dolgozott bennem, ahogy még soha! Kb 35-40 msp volt amíg teljesen megszűnt minden. Tényleg minden.
Majd ernyő ki, pici rántás, ahogy lelassított minket az ernyő.
Azt az érzést sosem felejtem el. Stressz? Megkönnyebbülés? Adrenalin? Félelem? Öröm? Ne akarjátok, hogy válasszak, nem tudom melyik volt. Talán minden egyszerre. Zuhanás közben nem jár az eszed ott, hogy kinyílik-e vagy sem. Semmi ilyesmin. Mintha csak magad lennél, végtelen szabadsággal.
A para akkor jött, amikor már ereszkedtünk az ernyővel, nehogy eltörjön a bilincs.
Szóval kb 35-40 msp volt a zuhanás, 1500méteren ernyő nyitás és kb 6 perc alatt voltunk a földön.

Úgy pörögtem, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Ekkor kijelentettem a páromnak

A VILÁG LEGJOBB ÉRZÉSE!
Köszönöm! És megcsókoltam.

-

2010, április. A gyermekem születésének hónapja. Nem fogom most részletesen leírni mint az előző dolgot, de pár sort engedjetek meg.

Bent vagyunk a korházban. Várjuk a dokit, ma szülünk. Jönnek, hívnak, megyünk. Anyukát betolják a műtőbe (császár), apuka jöjjön átöltözni, bemosakodni (nem lehetett volna bent lenni, de sikerült elintézni).
Pár perc várakozás után (míg epidurálták a feleségem) bemehettem hozzá, már feküdt, magánál volt, de nagyon ideges. Le ültem a feje mögé, a mellkasa vonalában volt egy zöld lepedő, így nem láttam semmit, csak az arcát. próbáltam nyugtatgatni. teltek a baromi hosszú percek... Bent voltak az orvosok is, de mintha csak ketten lettünk volna. Ő és én. Ekkor szólt az orvos: Apuka készülhet!
Fényképezőgép készenlétbe, felálltam és megláttam, ahogy veszik ki a fiamat. Küszködtem a könnyeimmel, legalább csak annyira lássak, hogy tudjak csinálni néhány fotót a születése pillanatáról. Aztán amikor felsírt, mi is sírni kezdtünk örömünkben!

EZ A VILÁG LEGJOBB ÉRZÉSE!! ÖRÖM a köbön!

-

Tulajdonképpen a fiam megszületéséig életem legnagyobb élménye, életem legjobb érzése az ugrás volt. Minden havernak, barátomnak mondtam, hogy egyszer - ha teheti - próbálja ki, semmihez sem fogható, hasonlítható, de le sem írható, nem felfogható, csak abban a 35 msp-ban.
De amikor megszületett a fiam, azt mondtam nekik:
- tévedtem. Az ugrás csak a második legjobb dolog a világon. A GYEREK AZ ELSŐ. Legalább egyszer éljétek át ti is.

-

2010.07.17 Összecsődítettem a csapatot egy SzFehérvári csoportos tandemugrásra. Hetedmagammal ugrottunk.
Itt már 4000M, kisgépből való ugrás. Igazából nem is ugrás, hanem gépből kidőlés.
Az érzés ismét igencsak leírhatatlan. SZÁRNYALÁS! BOLDOGSÁG! SZABADSÁG!

EZ A VILÁG LEGJOBB ÉRZÉSE?

Kívánom Nektek, hogy éljétek át ezeket, és ne tudjatok dönteni!

(köszönöm, hogy végigolvastad)