Krónikám szolgáljon útmutatóként azoknak, akik megpróbáltatásokon és szörnyűségéken mentek keresztül, és céltalannak hiszik életüket.

Te, olvasó, jól figyelj! Életem nem éppen mesébe illő, de annál tanulságosabb, mely által kivilágosodik előtted a célba vezető helyes út!

Te, aki ezt olvasod, mutasson Neked példát ebben a háborgó világban.
Küzdj az életedért, és mindig emlékezz honnan jöttél!

I. élet-szakasz: Kezdetek kezdetén

Történetem Északföldén kezdődik, annak is a legészakabbi pontján, Riegoy-városállamokban. Születésemtől kezdve nem volt könnyű az életem, gyermekkoromra nem igazán emlékszem. Világra jövetelemet homály fedi. Egyetlen emlékem mindösszesen egy medál, melyet mindig magamnál tartok, hogy emlékeztessen a múltamra. Arra, hogy honnan jöttem, és hová tartok. Hátoldalán található egy írás, e szöveg szerint élek azóta is:

Leuth wyn y'cetah bragga
/Amíg élek emlékezem/

Ezzel a kis medállal együtt találtak rám pár hetes kis csecsemőként, egy kereskedők által használt kis, rozoga faládában. Ebbe a kis ládikóba születtem, ez lett a bölcsőm. Ekkor döbbentem rá először, hogy szabad akaratomból nem fogok független életet élni és saját döntéseim sem lesznek. Ítélkeznek felettem, nem én irányítok, ezen változtatni kell!
A kezdeti 4 fal közé szorulás és a bezártság életem következő időszakát nagyban befolyásolta. De tudtam, hogy ha tovább akarok élni, helyt kell állnom a rám nehezedő kihívásokban!

II. élet-szakasz: Kiképzésem

Rám találóm, aki becstelenül csupán csak úgy hívta magát ’A Felszabadító’, egy eszközt, egy kelléket látott meg bennem. Egy potenciális jelöltet, amit a saját, csökönyös szórakozására használhat fel. Egyetlen célja volt, hogy saját harcosokat képezzen ki magának. Így álltam be én is a sorba, így váltam azzá, aki most is vagyok: egy gladiátor.

A kiképzésünk egy hegy tetején megépült iskolában zajlott. Itt éltünk, ami 2 dologból állt: célirányos táplálkozás és kimerítő edzés. Nevelésemben fontos szerepet játszottak a különböző harci technikák elsajátítása, a brutális öldöklés, a vér és a halál megismerése. 12 éves koromig folyamatos felügyelet mellett tartották a kiképzésünket. Rengetegen voltunk akkortájt, és megannyian haltak meg a tréningek során. Fontos megjegyezni, hogy nem voltak korosztályok, nem voltak fiatalok és idősek. Mindenki egyenjogú volt; ami azt jelentette, hogy ugyanannyi jogunk volt élethez és halálhoz. Ezek a kíméletlen évek tanítottak meg értékelni az életet.
Könyörtelenségemnek csak magam szabhattam határt, ezért foglalkoztatott a szellemi fejlesztés is; a lélek és a testi erőforrás harmonikus fenntartása. E két szemben álló, de mégis egymást kiegészítő erő határozza meg az életemet, melyek nélkül már rég elvesztem volna.
Büntetésem más volt a többiekénél; a gladiátoriskolai kiképzésre nem hadifogolyként hurcoltak, nem követtem el súlyos bűnöket, és nem is vállalkoztam önként erre a mesterségre. A sors úgy hozta, hogy nekem ezen a rögös úton kell elindulnom: a küzdelmek és a vérontás útján.

III. élet-szakasz: Első harcok tanulsága

Kezdetben nem sok mindent tudtam a környezetemről és azt sem gondoltam, hogy létezik egyáltalán más hely az iskolán kívül. Az oktatóm, akivel már kiskorom óta szoros kapcsolatot ápoltam, ’Jeddak’-nak hívták. Ő volt az egyetlen ember, akiben bízni tudtam. Meséi és történetei által tudatosodott bennem, hogy a hely, ahova kerültem nem éppen egy szokványos terület. Jem-irre adott otthont azoknak az állati viadaloknak, melyekre az egész államban nagy népszerűségnek örvendtek. Az egyik ilyen hatalmas aréna tulajdonosa volt az én „felszabadítóm”.

Kiképzésem végeztével, mint akkori újonc, életem első próbáján kellett helyt állnom. Az aréna egy sziklán csúcsosodott ki, akusztikája tökéletes volt a viadalhoz. A lelátókon fülsüketítő orgánum hallatszott. Mikor kiálltam a küzdőtérre minden megszűnt körülöttem, kiszűrtem a külvilágot. Érzékszerveim felerősödtek, erőmet az előttem álló harcra összpontosítottam. Csak egy cél vezérelt: be akartam bizonyítani másoknak, de leginkább magamnak, hogy élni akarok és ezért bármit meg is teszek.
De nem minden alakult úgy, ahogy elképzeltem. Nem egy igazi gladiátor harcon vettem részt, hanem egy beavatáson, egy próbán. Erre akkor döbbentem rá, mikor egy kisebb rácsos börtön nyílt ki előttem. Ellenfelem ugyanis egy kakas volt; egy aprócska, megtépázott, törött csőrű madár. Látványa után hangos nevetésbe csaptak a nézők, iszonyatosan megalázó volt…
Ekkora szégyen soha többé nem érhet: bosszút fogok állni!

IV. élet-szakasz: Nem minden a győzelem!

Barátokra ebben a közegben nagyon nehéz volt szert tenni, mindenki ellensége volt a másiknak. De volt bennünk egy közös, a szabadság megszerzése iránti vágy. Ezt azonban csak egy módon szerezhettük meg: sorozatos győzelmekkel.
Képzésem után tovább akartam tökéletesíteni a harci morálomat és képzettségemet. Folyamatos fejlődésemet azonban csak az arénákban tudtam nyomon követni és még tovább fejleszteni. Legalábbis ezt gondoltam…
Az első években nem jutottam sok szerephez, az arénát évek múltán is csak kívülről láttam. Egyre jobban dühített a tudat, hogy csak nevetés tárgya vagyok, és nem tudok mit felmutatni. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. „Felszabadítónk” nagy harcosát megmérgezték, és keresnie kellett egy méltó utódot. Ekkor életem egy új útjára kerültem: tartsd közel a barátaidat, de ellenségeidet még közelebb!
16 évesen jutottam el életem első, igazi viadalára, mely nem mindennapi eseményen alapult. Az arénánkban minden évben új bajnokavatást tartottak, melyekre mindenféle vidékről hozták a nemesek saját harcosukat. Ellenfeleim közt rengeteg képességű és más fajú lény is volt, az elfektől és törpéktől kezdve, az udvari orkokon vagy goblinokon át, a hatalmas gnómokig. Hazai pálya révén a harcok során a nézők ujjongása további erőt adott, és ezt felhasználva könyörtelen gyilkossá tudtam válni. Ekkor győztem életemben először, ami által kisebb hírnévre is szert tettem. Kérdezhetnéd, hogy vajon hogyan győztem, vajon hogyan tudtam egy ilyen horderejű társaság közül kiemelkedni? Elmagyarázhatom, úgyhogy most nagyon jól figyelj…
Az érzések kinyilvánítása a gyengeség jele volt. Ezt már az iskolában megtanultam és fel is használtam a viadalok során. Egy dolgot viszont sohasem tudtam és nem is akartam elrejteni mások elől: a bosszúvágy végig kísérte az életemet és csillapíthatatlan vágyként ott lebegett előttem minden egyes lépéskor, amikor az arénába léptem.
Ez az oka, hogy még mindig élek! Ezért kelek fel minden nap, és ezért lépek be újra és újra abba az arénába!

V. élet-szakasz: Küzdelem saját magammal

A viadalokon és tornákon szerzett győzelmeknek hála több szabadidőre voltam jogosult. Ezeken a pihenő napokon jutott időm arra, hogy felkeressem mesteremet. Az egyetlen embert, akiben megbízhatok. Jeddak rengeteg kérdésemre válaszolt, de egyre sohasem tudott felelni: honnan származom.
A medálon kívül semmi másba nem tudtam kapaszkodni, így a harcokban kerestem a megnyugvást. Azon a helyen éreztem a legjobban magam, ahonnan mindenki más menekülne. Az aréna lett az új otthonom. Itt ki tudtam teljesedni, teljes életet élni. A fegyverek úgy forogtak a kezeim között, akár az evés közben használatos evőeszközök. Nem voltam válogatós, mindenevő voltam. Nem állhatott semmi az utamba: én dönthettem más élete felett, akár egy isten.

20 éves lehettem, amikor először döbbentem rá arra, hogy ez így már nem mehet tovább. Elmosódott az élet és halál közti kapcsolat. Mintha elvarázsoltak volna, nem tudtam mi álom és mi valóságos. A meg nem nyugvó düh kezdte kikészíteni a mindennapjaimat. Erőmet egyre nehezebben tudtam kordában tartani és összpontosítani. Az előttem álló harcok összemosódtak és monotonnak tűntek. Úgy éreztem, hogy mihamarabb megoldást kell találnom, hogy ne emésszem fel saját magamat. Letértem a helyes útról, ezen változtatnom kellett!
A gladiátor iskolai kiképzések során odafigyeltem arra, hogy megtaláljam a lelki béke és a testi erő közti egyensúlyt. A viadalok során viszont egyre inkább elveszítettem ezt a balanszot. Üres voltam. Egy emberi test, zabolátlan erővel.
Vagy más öl meg egyszer, vagy saját magam kergetem a halálba!

VI. élet-szakasz: Most már tisztán látok…

Több év telt el úgy, hogy nem akadt kihívóm az arénában. A tornák meg nem szűnve jöttek egymás után, a kihívók pedig csak hullottak; egyik a másik után. Győzelmeimre hatalmas felvonulásokat rendeztek, melyeket ki nem állhattam. Életek vesztek oda, és mindezek után tovább ünnepeltek. Egyik ilyen eseményen sem vettem részt, amit egyre többször tettek szóvá a viadalok során. A régen hallható ujjongásokat felváltotta a füttykoncert és a fülsiketítő hurrogás.
A harcok elől nem lehetett csak úgy kibújni, vagy azokat helyettesíteni, lemondani. Ez volt a munkám, a mesterségem. Szabad jogaim hiányában egy eszköz voltam a szórakoztatásra.
Jeddak minden diadalmamon jelen volt. Ő lent volt az arénában, engem nézett a kis rácsokon keresztül a többi leendő gladiátorral. A medálomat mindig Nála hagytam, hogy vigyázzon rá. Azt szorongatta minden harcom alatt. Egyre többször látta rajtam, hogy vacillálok egy-egy kivégzés közben. Tudta, hogy előbb vagy utóbb, de el kell mondania az igazságot a szüleimmel kapcsolatban. A folyamatos lelki vívódásaim mellett azonban erre nem kerülhetett sor. A valóság ugyanis néha fáj, és nem volt biztonságos még, hogy megtudjam az igazat.
24 éves koromban azonban egy olyan dolog történt, ami teljesen megváltoztatta az életemet és minden eddigi ismeretemet a világról. Szokás szerint készülődtem egy újabb harcra. Ez lett volna már a nyolcadik alkalom, hogy ne akadjon kihívom az éves bajnokavatáson. Vértemet rám adták, majd pajzsot és kardot ragadtam. Az arénába lépve még nem tűnt fel semmi különös. Formában voltam, be akartam zsebelni a következő bajnoki címemet. Az utolsó kör következett, ahol már csak ketten maradtunk. Egy hasonló kaliberű harcossal találtam szembe magam. Küzdelmünk a megszokottnál is tovább tartott. Egy igazi ellenfél volt, akire már rég vágytam. Kardjaink találkozása hangrobbanással járt, melyeket még a felső sorokban is hallani lehetett. Olyan volt, mintha ismernénk egymást. Testünk és kezünk suhintásai azonos ívben mozogtak. Nem találtunk igazán halálos fogást a másikon.
Az összecsapás alatt többször éreztem valami különöset magamon. Egy meg nem szűnő érzést, ami nem hagyott nyugodni. Már nem vagyok az, aki régen voltam. Nem döntök élet és halál felett, már nem vagyok isten. Csak egy ember vagyok én is, mint ellenfelem. A korábbi győzelmek megrészegítettek, most pedig újra józanul gondolkodom.
Amint felnyitottam szemeimet a sokévnyi sűrű sötétségből, észrevettem riválisom nyakában egy ugyanolyan medált, mint amilyen nekem is van. Azon nyomban megtántorodtam és kezelni nem tudó helyzetemben, fáradtan kinyögtem az alábbi szavakat: Leuth wyn y'cetah bragga („Amíg élek emlékezem”)! Vetélytársam, először mintha rosszul hallotta volna, felém ugrott. De nem azért, hogy egy végső csapást vigyen véghez. Csak annyit vettem észre, hogy a következő pillanatban átkarolta testemet és szorosan átfogott.
A lelátókon síri csönd lett, senki nem tudta mi történik. Bevallom őszintén én sem, hisz most először éreztem azt, hogy talán választ kaphatok arra a kérdésre, hogy ki is vagyok valójában és honnan is származom igazából.
A harc véget ért, és a hulla hegyek között találtuk magunkat. Ellenfelemben nem csak a harci stílus volt közös, nem csak a mozgásunk volt hasonló. Más is volt még: testvérek voltunk.
A viadalnak viszont folytatódnia kellett, bajnokot kellett avatni. Valamelyikünk a halál gyermeke lesz, a másik viszont tovább élhet. Öcsém ezt nagyon jól tudta, és esélyt sem adott arra, hogy akkor és ott több áldozata is legyen a párharcnak. Gladiátorok voltunk, mindig fel voltunk készülve a halálra, ezt nevelték belénk kiskorunk óta. Életét saját maga ontotta ki miközben rám nézett, majd ujjaival Jeddak felé mutatott, és csak annyit mondott: „Emlékezz helyettem!”.
A két fivér most találkozott először és utoljára egymással. Teljesen összezavarodtam. Először dühöt és haragot éreztem, majd ezt felváltotta a csalódás. Az egyetlen ember, akiben eddig megbíztam végig tudta az igazságot. Elrejtette előlem, hogy ne sérüljek tovább. A valóság végig ott volt a szemeim előtt, de sohasem vettem vagy nem is akartam észrevenni.

VII. élet-szakasz: A hazugság igazsága

A bajnokavatásom után egyből megkerestem azt az embert, akire eddig mindig számíthattam, és akiben megbíztam. Megkért, hogy figyelmesen hallgassam végig. Én így is tettem, legalábbis próbáltam: ökölbe szorított kézzel, hatalmas dühös sóhajokkal és összeráncolt szemöldökkel figyeltem. Mesterem nem az volt, akinek mondta magát. Nem csak a gladiátor iskola vezetője volt, hanem „Felszabadítónk” hadvezére is. A hadifoglyokat az általa megnyert csatákból hozták ide, majd a saját képére formálta őket a kiképzések során. A kíméletlen és szüntelen tréningek alatt teljesen elnyomta bennünk a szabadság érzetet. Elvette tőlem azt a lehetőséget, azt az egyetlen dolgot, amim csak lehetett itt: a jogot, hogy szabad akaratom legyen. Hiába dönthettem élet és halál felett, hiába lehettem bajnok oly sok-sok éven keresztül, és hiába érezhettem azt, hogy végre saját szándékom szerint élhetem az életemet; valaki más kezébe került a döntés joga.
Szüleim az északi parton egy kisebb kereskedő falu felett uralkodtak. Irányításuk alatt a közösség békében és háborítatlanul élhette mindennapjait. De ennek meg is volt az ára. Áldozatokat kellett hozni ahhoz, hogy életben maradhassanak és megvédjék a falu népét. Fel kellett ajánlani minden évben egy fiúgyermeket „A Felszabadítónk” részére. Édesanyám ikreket szült. Születésünknek híre ment a környék városaiban és Jeddak azonnal parancsba kapta, hogy az egyiküket hozza el. Szüleimnek át kellett adniuk egyik gyermeküket. Édesapámnak nem volt más választása, a köznép érdekét helyezte előtérbe. Meg akarta menteni népét, ahogy ezt az évek alatt is tette. Feláldozott a közjóért cserébe.
Így kerültem el otthonról, így lettem a gladiátor iskola növendéke. Rengeteg megpróbáltatáson mentem keresztül, számos ellenfél ellen küzdöttem, megannyi módon és körülmény közepette. Kiskorom óta foglalkoztatott a kérdés, hogy kinek a fiaként jöhettem világra. Most viszont itt van előttem a válasz, a kőkemény valóság. Számtalan sebet ejtettek rajtam, főleg lelki sebet, amit még ez az igazság se tudna begyógyítani. A hazugság néha szükségszerű és elkerülhetetlen.

VIII. élet-szakasz: Új élet, új célok!

Ahhoz hogy egy újabb útra lépj az életedben, hátra kell hagynod mindazt a szenvedést és küzdelmet, amin eddig keresztülmentél. Ha ezt nem látod be, akkor sosem fogsz a helyes úton továbbhaladni.
Elérkeztem arra a pontra, amikor meghaladtam jelenlegi képességeimet. Az arénák már nem adtak különösebb próbatételt, nem voltam boldog a harcok során. Ki kellett szabadulnom a kis kalitkámból. Úgy éreztem, hogy új kihívásokra, új küldetésekre van szükségem, hogy tovább fejlesszem magam. De nem csak ezért akartam továbblépni: meg akartam találni a szüleimet.
Jeddak nagyon jól tudta, hogy egyedül sosem leszek képes felszabadítani magamat és itt hagyni ezt a börtönt. Segítségemet kérte, hogy kísérjem el egy közeli állomáspont felderítéséhez. Jóvá is hagyták a kérelmét, és kilovagolhattam vele. Csak a legszükségesebb fegyvereket és a bajnoki viadalokon használt vértemet vihettem magammal.
Jeddak a távolba mutatott, majd megállt egy kőrisfa alatt, és lepihent. „Megérkeztünk”, mondta és helyet adott maga mellett. Tudta, hogy utam következő állomása itt kezdődik. Ez volt ahová el kellett kísérnem; nem egy újabb csata vagy újabb párviadal várt rám, hanem az újjászületés. Csöndesen szemléltük és nagyokat sóhajtoztunk az árnyékban, de nem maradhatott sokáig; neki más sorsot szántak.
Akkor találkoztunk és beszéltünk utoljára. Az oda vezető úton minden addigi felgyülemlett fájdalom és szörnyűség egy szempillantásra eltűnt. Életemben először éreztem magam szabadnak. Ahogy a messzeségbe nézhettem és a környező tájjal eggyé válhattam, arcom ellazult és mosolyt formált.
Nem időzhettem hosszasan én sem, tovább kellett haladnom. Hátra hagytam és elfogadtam a múltamat, most már csak a jövő miatt kell aggódnom. Tudtam, hogy hosszú út vár még rám, amiben rengeteg harc és küzdelem lesz. Céljaimat és álmaimat valóra akartam váltani, most már csak magamra számíthatok. Akaratom szabad és döntéseim felett csakis én ítélkezem. Erőt pedig a medálomból fogok meríteni, mert „Amíg élek emlékezem!”