Az estére! -szól a pohárköszöntő az autópálya pihenőhelyen. Mindenki szemében ott a reménysugár, hogy ma egy különös éjszakában lesz részünk. Mindez persze nem is valótlan, hiszen úton vagyunk Siófokra, az ország talán egyik legkedveltebb helyére.
Az út során azon filozofálunk, hogy milyen szerencsés emberek közé tartozunk. Csilagok sora ragyog az égen, az ablakot leengedve forró levegő áramlik be az autóba. Nyár van. A legcsodálatosabb évszak.
A városba begördülve óriási tömeg fogad. Az emberek arcán ott a mosoly, a jókedv. Pillanatok alatt különböző társaságokat figyelünk meg: baráti körök itallal a kézben, a párok inkább egymás kezét fogva. Nem hiányozhatnak a faltól-falig mászkálók, illetve a mindezt persze rossz szemmel néző, zsörtölődő idősebbek sem. Parkolás után a bőség zavarában szenvedünk. Ám az egyik klubból hirtelen kiszűrődik a kedvenc számunk szeretett részlete, egymásra nézünk, és többé nem kérdés hova megyünk. Én nem hiszek a véletlenekben, tudom, hogy minden okkal történik. Helyünket elfoglalván tűnődöm a fényűző berendezésben, az emberekben, és egyszerűen boldog vagyok, hogy itt lehetek. Mikor a pulthoz sétáltam, egy gyönyörű tekintetre lettem figyelmes...
Hajnalodik már, lassan a nap is felkel, az emberek nyugovóra térnek, és a mi rövid kapcsolatunk legfájóbb pontjára érkeztünk. Nincs folytatás, a barátok már siettetnek, indulnom kell. Szemeim könnybe lábadnak, és egy értelmes szót nem tudok mondani. Csak nézem a tüneményt. Minden rosszra fordul. A vidám, egész éjjel jó kedélyű, kedves mosolygós lány, hirtelen zokogni kezd. Szívem szakad meg. De indulni kell. És ninics visszaút...
Hazafelé egy szavam nem volt. Csak hallgattam a többiek nyavajgását, hogy már megint nem sikerült megismerkednüik senkivel. Nem mertem a szavukba vágni. De úgy éreztem nekem rosszabb. Sokkal rosszabb...