Andronikosz bizánci császár

A 12. században Bizáncban egy olyan ember vitte a prímet, aki egymagában testesítette meg nemcsak a korszellemet, de a bizánci életmód, politika és gondolkodás legfőbb jellemzőit. Élete egyetlen nagy kaland volt és olyan lett halála is.

Andronikosz, akkor még csak a császári család rokona, a gyermekként trónra került Mánuel unokatestvére, eleve lázadó családból származott. Már az apja is folyton trónra tört, de sikertelenül, ezért Andronikosz a gyermekkorát idegen országokban, száműzetésben töltötte. Később hazakerült és egy ideig együtt nevelkedett Mánuellel, a császárral. Andronikosz igen kiváló ember volt, kívül-belül százszázalékos, ahogyan ma mondanánk. Több nyelven beszélt, roppant művelt volt, érdekelték a tudományok, remek társalgó, a szónoklásnak is mestere. Nehéz helyzetekben sem veszítette el lélekjelenlétét, tornában, fegyverforgatásban is igen jártas, ráadásul másokkal ellentétben nem evett és nem ivott túl sokat, mindenben mértékletes volt és még énekelni is tudott. Ez már majdnem maga a tökéletesség, de valóban így emlékeznek rá a kortársak. Persze voltak egyéb tulajdonságai is: ha bátor is, de furfangos, ha lovagias, akkor álnok is. Minden jel szerint született cselszövő - öt-hatszáz évvel később a hozzá hasonlók szervezték az összeesküvéseket és az államcsínyeket.

Bár maga is nagyúri és gazdag családból származott, érdekes módon a nép érdekeit tartotta szem előtt. Unokatestvére és barátja, Mánuel politikáját is azért ellenezte, mert a külföldieknek és a nagyuraknak kedvezett, senki másnak. A két - akkor még fiatal - férfi viszonya érdekesen alakult. Andronikosz voltaképpen nem titkolta, hogy trónra tör, de Mánuel eleinte nem vette őt komolyan. Aztán amikor egy hadjáratban Andronikosz török fogságba esett, Mánuel pedig hónapokig nem törődött a kiváltásával, valami meglazult a barátságban, bár az tovább tartott.

Mánuelnek felesége mellett viszonya volt egy másik nővel. Andronikosznak sem kellett több, családapa létére ő is viszonyt kezdett - a császári szerető húgával, mondván: az alattvaló kötelessége követni uralkodója példáját... Hát nagy lett a botrány, Andronikoszt vidékre száműzték. A következő években a férfi több környező állammal, köztük a magyar királysággal is összeszűrte a levet - Mánuel ellen. Az összeesküvések rendre kitudódtak, de amikor Andronikosz bocsánatért esdekelve visszatért Bizáncba, Mánuel minduntalan megbocsátott neki. Végül a császár úgy döntött, maradjon inkább a városban, akkor szemmel lehet őt tartani. Egyre veszélyesebb ellenfélnek bizonyult ez a vidám, tréfálkozó, mulatozós, szerelmeskedős férfi. Mánuel kezdte sejteni, hogy Andronikosszal egyedül több baja van és lesz, mint az összes európai hatalommal, És valóban így történt.

Megesett, hogy házasságtörés közben kis híján rajtakapták a felszarvazott férj rokonai - csak úgy menekült meg, hogy egy sátor vásznát kivágta, és karddal vágta át magát az ellenséges gyűrűn. Aztán több császári vadászaton orgyilkosokat küldött Mánuel ellen, aki végül is megelégelte a dolgot, és az örökös veszélyforrást a császári palota egyik tornyába záratta. Andronikosz három évet ült - nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy tudjuk: állandóan a szökésen törte a fejét. Mígnem tudomására jutott, hogy a torony alatt van egy ősrégi csatorna, amit már nem használnak. Addig ásott titokban, míg elérte a csatornát, és sikerült megszöknie. De nem jutott messzire, a kikötőben felismerték, visszahozták, és újabb hat évet húzott le - most már a falhoz láncolták, így esélye sem volt a menekülésre.

Vagy mégis...? Az idők során Mánuel haragja enyhült és a fogoly kérésére apróbb engedményeket tettek. A felesége is bejárhatott hozzá, hát idővel álkulcsokat csempészett be neki, majd egy boros kancsóban vékony, de erős és hosszú kötelet. Így aztán egy éjszakán Andronikosznak sikerült megnyitnia bilincseit, sőt a torony vasajtaját is, kötéllel leereszkedett, majd az egyik füves területen - még a várbörtön területén - elrejtőzött. És bizony ott lapult napokon át, mígnem tűvé tették érte a várost, a kikötőt, még a templomokat is átkutatták. Amikor aztán mindenki azt hitte, hogy már elmenekült a városból, végre kijutott, és akkor ment a kikötőbe. Ott elfogták, de csodálatos színjátszó képességével gyorsan külföldi tengerésznek adta ki magát, aki majdnem lekéste a hajóját. Így aztán a szolgálatkész őrjárat kísérte hát fel annak a hajónak a fedélzetére, amelyet rokonai előzőleg a szökéséhez béreltek...

Persze azonnal elutazott a birodalom szélére, útközben sikerült megtévesztenie a kormányzókat, akik őt ünnepélyesen fogadták, megvendégelték, még egy kis pénzzel is ellátták - hiszen Andronikosz azt mondta, Mánuel ismét megbocsátott neki, csak éppen külföldi diplomáciai szolgálatra küldte... Így jutott át a határon. Trákiában román pásztorok azonban felismerték és ráküldték a bizánci őrséget. Ismét fogságba került hát, de az akkor már csöppet sem fiatal férfi (mire idáig jutott kalandos életében, jól elmúlott negyven!) természetesen most sem adta fel. Örök optimista lévén hamar kitalálta, hogyan szökhet meg. Gyalogos katonák kísérték, ő pedig hasmenést színlelve gyakorta megállította őket és belépett a derékig érő útszéli bozótba. Az őrök minden alkalommal türelmesen vártak rá, látták nagy botját és rajta kalapját. Egyszer aztán hiába várták jó sokáig - kiderült, csak a botja és a kalapja maradt a helyszínen, ő meg négykézláb messze járt. Nem is értek a nyomába...

Megint orosz és magyar uralkodókkal szűrte össze a levet - Bizánc ellen. Ennek már fele sem volt tréfa. Mánuel jól érzékelte a veszélyt és inkább megbékélésre törekedett. Hazahívta hát Andronikoszt, ünnepélyes ígéretet tett, hogy szabadlábon maradhat. A régi barát és vetélytárs hitt neki, hazajött, hamarosan katonai karrier előtt állt, a magyarok elleni balkáni hadjáratban már vitézül verekedett is. Megint elhalmozták kitüntetésekkel, rangokkal, vagyonnal, de a későbbi magyar király, III. Béla ügyében ismét összekülönbözött a császárral, elküldték vidékre, ne keverjen több bajt Bizáncban.

Andronikosz ekkor már ötvenéves múlott, de abban a tartományban is meghódított egy nőt - Mánuel feleségének egyik húgát, vagyis a császár sógornőjét. A császárt ez is haragra gerjesztette, mire Andronikosz meg sem állt Jeruzsálemig. Az ottani keresztes lovagok annyira megörültek neki - hisz híres vitéz volt arra Keleten Andronikosz, hogy Bejrut városát egyszerűen neki adományozták. Itt Mánuel egyik másik rokonával, az akkor nála harminc évvel fiatalabb Theodórával szűrte össze a levet, ami igen tartós szerelemnek és kapcsolatnak bizonyult. Már csak azért is, mert a fiatal özvegy két gyermeket is szült az egyre idősebb, de a jelek szerint még mindig sármos, hódító férfinak.

Mánuel császár tombolt, amikor tudomására jutott, hogy Andronikosz sorban teszi szeretőjévé családja már szinte összes nőtagját. Bérgyilkosokat küldött hát utána azzal a paranccsal, hogy fogják el és vakítsák meg. Mivel Andronikosz sosem volt vallásos, hát átmentek Damaszkuszba, majd különböző török szultánságok területén bolyongtak, ahol a férfi áttért az iszlám hitre is (bár később ezt simán letagadta). Mi több, híres hadvezéri képességeit a törökök is igénybe vették, csapatokat adtak neki, amelyekkel Andronikosz be-betört bizánci területekre, ahol jelentős pusztításokat végzett. A bizánciak csak úgy tudták megfékezni, hogy elfogták Theodórát és két gyermekét. Erre Andronikosz, a nagy színész Bizáncba utazott, egy kötéllel a nyakán vezettette be magát a császári palotába, a földre vetette magát Mánuel előtt, úgy kért tőle bocsánatot.
Mindketten eléggé megöregedtek már és életük, idejük és energiájuk nagyobb részét az egymás elleni küzdelmek foglalták le. Látszólag mindketten örültek, hogy ennek vége szakad.

Mánuel - ki tudja, hányadszor? - ismét megbocsátott.

A császár nemsokára meg is halt - ám Andronikosznak egyelőre esze ágában sem volt visszavonulni. Magas kora nem akadályozta abban, hogy újult erővel vesse bele magát a trónért folytatott küzdelembe. A következő hónapokban egymást érték az összeesküvések, lázadások, orgyilkosságok, törvényes és törvénytelen ítéletek. Az egyház, a nép, a hadsereg, a flotta, a palota személyzete, a császári testőrség - hol ide, hol oda csapódtak, attól függően, ki ígért vagy fizetett nekik többet. Császárjelölt akadt több is, Mánuel családjában és azon kívül. Andronikosz most már semmire nem volt tekintettelés senkit sem kímélt. Még a császári ház tagjait is elfogatta,a férfiakat megvakíttatta, a nőket kolostorba küldte, az ellenkezőket méreggel tette el láb alól. Megvásárolta a fontos emberek szolgálatait, a hadsereget is, aztán a népet ráuszította az ellenkezők birtokaira, palotáira.

A hatalmasok kezdték látni, hogy Andronikosz még rosszabb uralkodó lesz, mint az előző császár volt. Hiszen ez a férfi senkit sem kímélt! Összeesküdtek hát ellene, de valaki besúgta neki az egészet, mire rettenetes bosszút állt a résztvevőkön. Aki szembeszállt vele, azt megvádolta a neki szolgáló bíróság előtt, hogy Béla magyar királytól kért segítséget Bizánc ellen - ezzel a hazaárulás bűnébe esett, amiért halálbüntetés jár. Nem számított, hogy valaki nő, vagy tizenéves kisfiú - ha egykori gyűlölt ellenfele, Mánuel családjának tagja volt, vesznie kellett. Ősi szokás szerint kiirtott mindenkit, aki bármilyen jogcímen igényt formálhatott volna a trónra.

Aztán ez a közel hatvanöt éves férfi - megtartva régi szeretőjét, és élettársát, Theodórát - feleségül vette a francia király tizenegy éves lányát, hogy nyugat felől biztosítsa a hátát. Ugyanakkor egy nagyon érdekes dolog is történt: kiderült, hogy Andronikosz a trónra kerülése előtt a népnek tett ígéretét meg is akarja tartani. Ez a politikustól merőben szokatlan viselkedés mindenkit meglepett. Ám az öreg kihirdette, hogy ő mostantól kezdve a "parasztok császára" és valóságos harcot kezdett azért, hogy az egyszerű emberek helyzetén javítson. Ma azt mondanánk, "közérzetjavító intézkedésekkel" próbálta emelni az életszínvonalat. Csökkentette az adókat, korlátozta nagybirtokosok, főleg urak befolyását és hatalmát. Kiderült: kalandos élete sok nyomot hagyott a lelkében, sok szenvedést látott, sőt átélt, és most komolyan vette önmagát és császár-voltát...!

Nyugalom következett, csökkentek az adók és az élelmiszerárak, nem voltak háborúk, nőtt a kereskedelem, a tisztviselők magas fizetést kaptak és nem vártak baksisra, az adószedőket rövid pórázra fogták. Ám ez az állapot mindössze néhány évig tartott. Ha külső ellenséggel nem is, belsőkkel annál inkább küzdeni kellett. Az urak ugyanis fellázadtak és folyton belharcokkal nehezítették Andronikosz császár uralkodását. Mánuel külföldön élő rokonai felbérelték a dél-itáliai normannokat, azok elfoglalták a birodalom egy részét, az egyház is szembefordult Andronikosszal, akinek reformjaitól igencsak féltek.

Amikor Andronikosz érzékelte, hogy a nép rokonszenve is elfordul tőle, rossz módszert választott: kegyetlen rémuralmat vezetett be. Az eddigi jóléti állam a félelem börtönévé lett. Andronikosz titkosrendőrséget szervezett, megtorlásokat rendezett, már senki sem volt biztonságban. A főváros népe helyett a vidéket helyezte előtérbe, több pénzt adott a provinciáknak, mint a fővárosnak, ahol még nagyobb lett az iránta érzett gyűlölet.

Ami aztán 1185 őszén ki is robbant. A császárt cserbenhagyta legendás ébersége. Nem hitte, hogy fegyvert mernek rá emelni. Fiatal szeretőjével vidékre ment pár napra - és mire visszajött volna, Bizánc már a lázadók kezében volt. Egyik riválisát máris császárra koronázták, a hadsereg is melléje állt...

Igazából az volt az utolsó pillanat, amikor még elmenekülhetett volna. Ha nem megy be a városba, hanem külföldre menekül, talán nem is üldözték volna. A közel hetvenéves ember azonban mint eddig soha, úgy most sem adta fel. Hitte, hogy visszaszerzi a hatalmat, hogy ékesszólásával maga mellé állítja a csőcseléket. Amikor azonban bejutott a palotába, ott bezárult körülötte a gyűrű.

És még mindig remélte, hogy sikerül. Bár már csak arra számíthatott, hogy külföldre szökik, és hirtelen váltással ezt akarta most elérni. Álruhát öltött, megtévesztett mindenkit, kijutott a palotából, sőt a kikötőben egy hajót is bérelt. Külföldre indult, de megfordult a szél - a szó szoros értelmében is. A hajót a szél visszasodorta a partra, a csőcselék pedig elfogta az öreg császárt.

Nagyon megkínozták, mielőtt kivégezték - ő azonban sztoikus nyugalommal viselte el a gyötrelmeket. Közben imádkozott - hogy melyik istenéhez, az nem tudható. Hisz annyi volt neki hosszú és izgalmas élete során. A legfőbbet alighanem Kaland istenének nevezhetjük. Őrá számíthatott a leggyakrabban, csak benne bízhatott oly sokáig.

Nemere István: Történetek a középkorból