Tegnap (április 16-án) két dolog is történt velem, ami nagy örömet szerzett. Ez normál esetben a kutyát sem érdekelné, és talán így is van, de talán nem.
Az egyik örömöm szimplán az, hogy az orvosunk megállapította, hogy bármikor megszülethet a kicsi gyermekünk... Ez annyira így van, hogy bármilyen gyanús dologra vágtatnunk kell a kórházba . Ez jófajta izgalommal járó feszültség. Nem az a bosszankodós, inkább az a karácsonyi ajándékot várós.... És most élem át harmadszor.

A másik örömöm komplexebb, és az örömöm szégyennel is vegyül. Hogy lehet társa az örömnek a szégyen? Ez egy érdekes felvetés. Eddig nemigen tudtam volna vele mit kezdeni. A szégyen negatív dolog, az öröm pozitív. Kioltják egymást, vagy mégsem?

A történet 13 éve kezdődött. Isten szeretetét frissen megélt emberként megismerkedtem egy közösséggel, ahol családi körülmények között családjuk által eldobott halmozottan fogyatékos gyerekek nőnek fel. A családi viszonyokat önkéntes fiatalok biztosítják, ennek kereteit pedig egy alapítvány, a Bárka alapítvány.
Ott ismert meg, és fogadott barátjának egy fiatal sérült fiú, Vilmos. Akkoriban sok időt töltöttem velük. Jó hely, mert meg lehet tanulni, hogy a mai társadalom beteg, és ebből van gyógyulás. A ma embere teljesítménykényszer alatt van. Azt tekinti értékesnek, amiből teljesítményt tud kicsikarni. Ezt a viszonyrendszert mind tárgyakra, és sajnos az emberekre is alkalmazza.
Annyira mélyen van ez bennünk, hogy még a legbelsőbb családi viszonyainkat is áthatja ez a teljesítménykényszer. A feleségnek, gyereknek, férjnek teljesítenie kell a családtagok felé, meg kell küzdeni a figyelemért, szeretetért. Persze erről nem szeretünk tudomást venni, de mikor szembekerülünk egy-egy (értelmi)fogyatékos emberrel, akkor azért ezek a felszínre kerülnek. Ismerek családokat, akiknél egy megszületett Down kóros gyerek leplezte le a család betegségét, és pont egy beteg gyerek által lett egészségessé a család. De ez más történet. Talán máskor leírom.
Térjünk vissza hozzám. A minap kaptam egy meghívót, hogy ez a barátom most ünnepli 15 éves évfordulóját a Bárkában. Ez örömünnep. Nosza menjünk el. De... A feleségem szülés előtt napjait éli, plussz két kisgyerek és aznapra még egy nőgyógyászati vizsgálat várt ránk. Kapom a telefont a kézbe, és megpróbálom lemondani.
Lemondani, mint ahogy már évek óta teszem. Felelős, munkájával, családjával és egyéb nyűgjeivel terhelt, elfoglalt, teljesítménykényszer alá vetett emberként sokadjára. Mert volt Vilmosnak már születésnapja, névnapja Bárka évfordulója elég, én pedig egyre elfoglaltabb emberként mindig találtam kifogást a távolmaradásra.
Nem arról van szó, hogy nem érzem jól magam közöttük. Mert jó hely. Érdemes lenne ellátogatni nektek is oda. Egész életre járó élményeket szereznétek. Amikor ott vagyok, jól érzem magam, de oda eljutni....én, az elfoglalt ember... lehetetlen.
Valljuk be az utóbbi 8 évben ez a barátság igen egyoldalú volt. Vilmos várt, én meg nemigen mentem. Hivott, én pedig lemondtam.
Megpróbáltam most is lemondani. De a segítő, Kati barátom nem adta könnyen magát. Addig küzdött, amíg megállapodtunk, hogy beugrunk a munka után és a nőgyógyász előtt.
Amikor Vilmos meglátott minket, sírvafakadt. Felnőtt ember, egy évvel idősebb nálam, és úgy örült nekem, mint egy gyerek. Majd, mikor számos barátjával együtt elkezdődött az ünneplése, megkérdezte tőle a közösség vezetője, hogy minek örül a legjobban. Ő azt válaszolta, hogy annak, hogy én és a feleségem meglátogattuk.
Potyogtak a könnyeim az örömtől és a szégyentől is. Jöttem tanulni egy fogyatékoshoz, hogyan lehet teljes az ember . Vilmos feltétel nélkül elfogad és szeret. Nem kell teljesítmény hozzá. Szomorú, ha nem jövök hozzá, de ha találkozunk, akkor az öröme nem vegyes a nehezteléssel.
És bennem ekkor egyszerre volt a szégyen és az öröm kéz a kézben.