Elhazudott történelmünk

Elhazudott történelmünk

Miért kell még mindig történelemmel foglalkoznunk egy gondolkodásról szóló könyvben?

„A leigázás, az alárendelés mindenütt műveltség átalakulást, csökkenését, nyelvi hanyatlást okozott, nagyrészt a ragok leharapását jelentette, azaz a ragozási tökély sorvadását. És a műveltség addigi, a csillagos égről mintázott, de a földi emberről szóló tudományait is a maguk érdekére és kedvére szabták, és e szabókból rendszabó hősök, félistenek, főpapok és királyok lettek, míg a tudományból lassan érthetetlenné silányított rege, valamint eltitkolt, az emberek tömegeitől elzárt szellemi fegyver.”

„Az ember mindig magas színvonalon gondolkodott és cselekedett, s éppen ez a természete mindig megvolt minden embernek, tehát bárki alávetése bárkinek bármikor jogtalan és káros. S mivel az alávetés jó idő óta káros gyakorlat a földön, – a Fekete–tói vízözön következtében, a fegyveres pásztortársadalmakból, illetve az istenkirályságokból kiindulva, – amit az ideológiák hatalmi szerepe megerősített, igen szerencsés és hasznos dolog őstörténetünk és ősműveltségünk titkainak feltárása az alávetés megszüntetésének érdekében.” (Idézetek Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-medencében” című tanulmányából.)

Foglalkozzunk tehát most magunkkal, a magyarsággal. Gondoljuk át a saját múltunkat komolyan, annak a kontrasztnak a tükrében, amit a fentebb vázolt, véres sárból dagasztott kétes dicsőség jelent tengerentúli agymosott társaink életében. A mi esetünkben pont fordított a helyzet. Azért hamisították meg történelmünket, hogy szorgalmas és tehetséges népünk nehogy büszke öntudatot érezzen, mert akkor csodákra lenne képes, akár az egész világ ellenében is. És ahogy már láttuk, sosem fognak gyönyörű hazánkról lemondani. Nem szabad vakon elhinnünk, hogy Árpád és bátor ősei fel-alá menekültek kétségbeesve az orosz pusztákon, vagy nyughatatlan lelküktől vezérelve bolyongtak Nyugat-Szibériától a Vereckei Hágóig, majd egy véletlen folytán erre a helyre tévedtek. Mindeközben a Pozsonyi csatát nem tanítják nekünk az iskolában. Július negyedikén nem a világ rákos daganatának szabad áttételeződését kellene ünnepelnünk, hanem azt a Pozsonyi csatát, ami pontosan ezen a napon kezdődött 907-ben, és tartott négy napig, ami alatt Árpád vezér harmincöt ezer lovas harcos élén az utolsó szálig a túlvilágra küldte az akkori Nyugat-Európának a mi elpusztításunkra egyesült százezer fős seregét, miközben mi magunk gyakorlatilag nem szenvedtünk veszteséget. És ez bizony honvédő háború volt. Ez történelmi tény. Nem tudták meghamisítani, mert akkoriban kötelező volt náluk minden elhunytról nekrológiai feljegyzést készíteni a disznókéhoz hasonló életmódjuk miatt pusztító járványok miatt. Nem szenvedtünk veszteséget mi magunk? Igen, mi magunk. A Honfoglalás korában élt magyarságnak, az Árpád vezette népnek, pontosabban népeknek, nem volt identitás zavara. Nem is árthatott nekik senki.

Mi magunk. Tessék elkezdeni minden kiváló, dicső és nagyszerű dolog kapcsán használni az első számot. Mi magyarok vagyunk a legcsodálatosabb nép. Én vagyok az imádott édesanya. Én vagyok a kitűnő férj. Én vagyok az igaz barát. Én vagyok a csodás szerető. Én vagyok a kedves bohóc, és én vagyok a bátor győztes. Ez nagyon fontos. Bármiben, amiben kiválóak vagyunk, tessék használni az első számot, messzire elhajítva a felesleges szerénykedés álarcát. Saját magunknak kell felépítenünk az önbecsülésünket, mert mások csak rombolni akarják elszórt maradványait. Ha van ingyen alapunk, tessék lefektetni. Később házat tudunk rá építeni. Jelzálogkölcsön nélkül.

Nagy a kísértés, hogy néhány száz oldal erejéig megpróbáljuk felvázolni valódi történelmünk lehetséges forgatókönyveit. Ezt azonban bárki megteheti saját kedve szerint a már jól ismert eszközzel. Mi is az? Használni az internetet. Keresni és kutatni. Ne felejtsük ugyanakkor alapos tudatossággal megszűrni a fellelt tartalmakat, másrészt a sok rendelkezésre álló forrásból különböző álláspontokat is megismerni, nehogy magunkat csapjuk be. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy jól képzett szakemberek ezrei is böngészik a világhálót, de nem azért, hogy mi ne tévedjünk el. Szerencsére ma már olyan mértékű információ gyűlik össze minden egyes nap az interneten, amiből az ellenségeink számára nem kívánatosakat képtelenség megjelenésük pillanatában mind eltávolítani.

Több száz oldalon keresztül ugyan nincs most lehetőségünk kalandozni, de ne is ugorjunk át egy olyan részt, ami önbecsülésünk szempontjából nélkülözhetetlen. Fontos kijelentenünk, hogy igenis büszkének kell lennünk arra, hogy magyarok vagyunk. Még mindig a legcsodálatosabb nép a Föld kerekén. És még mindig élünk! Egyelőre nehéz lenne azt minden kétséget kizárólag kijelentenünk, hogy pontosan honnan jöttünk és mennyire ősi a nemzetünk. Ahogy már szó volt róla, történelmünket olyan mértékben átírták és meghamisították, hogy ennyi idő távlatából ez komoly összefogást igénylő küldetés lesz, ha egyszer engedélyt kapnak rá a valódi magyar tudósok. Régebben elolvastam minden fellelhető irodalmat a magyarság eredetével és a Honfoglalás erősen vitatott kérdésével kapcsolatban. Mondanom sem kell, hogy igen széles határok között mozog mind származásunk lehetséges kezdete, mind földrajzi helye. Számomra a legmeggyőzőbb és egyben a legszimpatikusabb olvasmány e témában Cser Ferenc és Darai Lajos tanulmánya „Magyar folytonosság a Kárpát-medencében” címmel. A szerzők nagyon szélesre tárt látókörrel és tudományos alapossággal vezetik végig az olvasót a kőkorszaktól egészen Árpádig, mely közel harminc ezer év alatt mi magyarok a kezdetektől fogva itt élünk. A tanulmányban a Bükk jelenik meg többször is, mint ennek a folytonosságnak a középpontja. Régebben, mikor családommal még volt módunk minden vasárnap kirándulni, a Bükk és környéke volt a kedvencünk, illetve a már korábban említett Pilis. Véletlenek nincsenek. Ezt egy másik tudomány rezonanciának nevezi. Ez sem bonyolult, és nyilván ezt sem tanítják az iskolában. Ugyanide vezet gyerekkorom egyik kedvenc Delfin regénye Szentiványi Jenőtől, „A kőbaltás ember”, Geog története, aki feltalálja az íjat és itt telepszik le maroknyi túlélő csapatával. Az elsőként említett alig száz oldalas tanulmányra érdemes rászánni az időt. Sokszorosan megtérül az által, hogy számtalan új dolgot tanulhatunk belőle, sok különböző tudomány területéről. A tanulmány szerint az emberi eszmélés ideje óta mi magyarok lakjuk a Kárpát-medencét, természetes és ősi harmóniában élve egymással és környezetünkkel. Folyamatosan települtek egymás mellé a különböző népcsoportok és integrálódtak az ősi magyarság magjába egészen Árpád és az általa vezetett, valószínűleg szintén összetett származású katona nép érkeztéig. Árpád Attilához hasonlóan nem igázta le és nem vetette rabszolgasorba az általa meghódított nemzeteket. Uralkodója lett annak, és vélhetően sokkal kisebb létszámú népével együtt integrálódott az ősidők óta itt élő magyarságba. A magyar államisággal megjelenik (már jóval Árpád előtt is) hazánkban az alárendelő szellemiségre jellemző hármas tagolódása a társadalomnak. Ez azonban teljesen más, mint a mindenek elé a pénzt és a korlátlan hatalmat helyező, ártatlan vérben fürdő zsarnokok uralma. Érdemes László Gyula, nemzetközi hírű régész professzor „Árpád népe” című könyvét elolvasnunk, mely közel ötven év kutató munkájának gyümölcse. A honfoglalók életét mutatja be, oly módon, hogy sokat erősödhet az Árpád vezette magyarsághoz való tartozásunk büszke tudata.

Ha bárkinek erős túlzásnak, vagy nem kellően megalapozottnak tűnik egyelőre az ilyen messzire visszanyúló eredetünk ezen a szent helyen, annak várnia kell még egy kis ideig, amíg tudományos életünkben is létrejön a kellő összefogás, és a jelenleg azt irányító, pontosabban bénító akadémikusokat bankár barátaik után küldhetjük oda, ahová tartoznak. Lesz akkor majd kellő bizonyítékunk, hogy pontos választ kapjunk igazi eredetünkről. Addig is nézzük a ma uralkodó többi alapvető elgondolást. Sok szaktekintély jut arra a következtetésre hosszas kutatómunka után, hogy őshazánk Közép-Ázsiában volt, és az örök vitának a végére, a hunokkal való rokonságunk kapcsán úgy tesz pontot, hogy bizony egy tőről származunk. Egy másik változat szerint a hunok egy része Attila Kr.u. 453-ban bekövetkezett halála után visszatért Ázsiába, majd később két hullámban, a hetedik és kilencedik században újra a Kárpát-medencébe. Egy jelentős részük ugyanakkor maradt itt mindvégig, ők a székelyek. Ez utóbbi kérdésben teljes egyetértés van kibontakozóban. A Hun Birodalomban élő többi nemzetből alakultak ki Nyugat-Európa országai, amit a történelem hamisítók a semmiből előkerülő germán és más barbár hordáknak a Nyugat-Római Birodalom elleni támadásaiként írnak le.

Az iskolában tanított uráli Finnugor származásunk egyre gyengébb lábakon áll, melyek az újabban napvilágot látó kutatások bizonyítékainak súlya alatt erősen reszketnek. Én magam jártam Lappföldön, ahol a Télapó lakik. Sajnos sem vele, sem olyan emberekkel nem sikerült találkoznom, akikkel kapcsolatban éreztem volna egyfajta spontán közelséget.

Aminél nem engedhetünk semmi képen alább, az a tényekkel bizonyított, legkevesebb hat-tizenöt ezer éves magyar nyelvi önállóságunk. Nem szabad megfeledkeznünk a székely rovásírással kapcsolatos kutatásokról sem, amik azt erősítik alátámasztani, hogy az nem más, mint a magyarság sajátja, mégpedig valószínűleg az emberi történelem első írásrendszereinek egyike.

Az iskolában azzal butítottak minket, hogy történelmi szükségszerűség volt beilleszkednünk az akkori „keresztény” Európába, különben eltűntünk volna a népek nagy süllyesztőjében. Először is a X. század Nyugat-Európája ostoba, büdös és mocskos volt. A tisztálkodás, az alsónemű cseréje és a mosás fogalmait még csak nem is ismerték. „Gondolkodóik” számára a legfőbb filozófiai kérdés az volt, hogy vajon isten tud-e akkora követ teremteni, amit már ő maga sem képes felemelni. Az emberi élet és méltóság teljességgel értéktelen volt. Ne nagyon vágyakozzunk arra a helyre. Másrészt a kalandozó magyar hadjáratok valódi céljainak és okainak vizsgálatát komolyan megnehezíti az, hogy azokat csaknem kizárólag nyugati krónikások leírásaiból ismerhetjük. Ezek a tollforgatók a magyarokat természetesen ellenségüknek tekintették, így elfogult, túlzó képet festenek az általunk végbevitt pusztításról.

A frank csapatok Nagy Károly vezetésével (Aki lehet, hogy nem is létezett Heribert Illig elmélete szerint. „Kitalált középkor” című könyvében három teljes évszázad szerepel egyszerű hamisításként. Szerinte az Árpád vezette honfoglalás 614 előtt történt, mely nagyjából megfelel annak az ötgenerációnyi idő különbségnek Attila után, melyet a Képes Krónika is említ.) feldúlták Pannónia nyugati részét. Az avarok közül nagyon sokat megöltek, mérhetetlen mennyiségű aranyat és ezüstöt zsákmányoltak, amit szétosztottak az általuk alapított kolostorok között Európa szerte. Árpád harcosai ezt az elrabolt kincset gyűjtötték vissza jogos tulajdonosa számára. A hadjáratok ennél is fontosabb másik célja egy nemzeti szintű katonai stratégia volt, megszilárdítani és mindenki számára vitathatatlanná tenni a magyarság ősi jelenlétét a Kárpát-medencében. Haderőnk ütőképességét elég jól tükrözi a fentebb említett Pozsonyi csata. Fontos tény az is, hogy a körülbelül ötvenöt hadjáratban egy alkalommal legfeljebb csak öt ezren vettünk részt. Miért is volt akkor oly erős szükségszerűség íjaink szögre akasztása? Ehhez a történelem hamisítók Augsburgot és Merseburgot hozzák fel perdöntő bizonyítéknak, ahol állításuk szerint csak néhány megcsonkított szerencsétlent hagytak életben a németek a teljes magyar seregből. Csak röviden és tényszerűen e két eseményről :

933 Merseburg: Egy okos stratéga, Madarász Henrik német király kiismerte az addig érthetetlen könnyű lovas sikereinket a nehéz páncélzatba bújtatott nyugati haderők ellenében. Nevezetesen azt, hogy összetett és a számukra követhetetlen mozgásunkkal megbontottuk a csatarendjüket. Egymástól elválasztott páncélosaik már gyenge ellenfelek voltak az oly pontosan célzó vitézek számára, akik képesek voltak teljes biztonsággal célba találni akár huszonöt méterről is nyilaikkal vágta közben, ha kellett hátrafordulva lovaikon. Ezt a tudást csak az képes igazán értékelni, aki már próbált akár íjjal, akár a legkorszerűbb marokfegyverrel ugyanilyen távolságról stabil álló helyből célba lőni. Örülhetünk, ha a méretes céltáblát bárhol eltaláljuk. Madarász Henrik úgy készítette fel seregét, hogy az semmilyen körülmények között ne bontsa meg zárt alakulatát, és egy egységben maradva vastag pajzsaikkal fogják fel a magyarok nyilait. Ezt harcosaink időben észrevették, és bölcsen hátraarcot fújtak. A csata gyakorlatilag elmaradt, azaz nem volt emberi veszteség.

955 Habsburg: A közhiedelemmel ellentétben a magyar sereg nem szenvedett hatalmas vereséget. A kudarcot magunknak köszönhetjük. Elbízva önmagunkat, nekirontottunk egy erős, nehéz fegyverzetből álló, lovagok alkotta haderőnek, akikkel közvetlen kézitusába keveredtünk. Szerencsére ekkor is időben felismertük a veszélyt, és visszafordultunk néhány száz fős veszteséget szenvedve. Vezéreink azért veszítették életüket, mert nem a távolból szemlélődtek, hanem mint mindig, ez alkalommal is az élen támadtak. Árpád és három fia is ezért halt hősi halált a Pozsonyi csata során, illetve más források szerint utána, belehalva a sok sebesülésbe.

Miért értek akkor véget 955-ben nyugat felé, és 970-ben teljesen a magyar hadjáratok? Cselszövések okán. Sokkolóan hat, de történelmi tény, hogy Gézával és Istvánnal lépnek be történelmünkbe saját népüknek első árulói. Ők az elsők a sorban, de azóta folyamatosan gyarapodik a számuk, aminek a világot uraló hatalmak kifejezett mértékben örülnek, mert ezzel egyenes arányban gyengül a magyar nép lélekereje. Így juthatott el az ország történelme során arra a mélypontra, ahol teste több részre szakadt, majd még tovább gyengülve brutálisan megcsonkíthatták azt, és végül napjainkra olyan mély apátiába süllyedtünk, hogy már nem is lázadunk szabadságunkért, pedig azért mindig kész volt a magyar az életét is feláldozni.

„Sajátos magyar népi hagyomány az elvakult szabadságszeretet. A nyugat-európai földbirtokos tulajdona volt a jobbágy, mint szabadságától megfosztott rabszolga, akit büntetlenül megverhetett, megölhetett. A földbirtokosok a kereszténységben meghirdetett monogámia ellenére gyakorolták az első éjszaka jogát, és ágyasukká tették a jobbágyok asszonyait. Magyarországon azonban a tripartitumot, a katonai–nemesi és papi osztály jobbágyokat rabszolgaként való birtoklását nem tudták bevezetni egészen a török kiűzése utáni időkig. Akkor is azonban igen nagy volt az ellenállás vele szemben, és kivándorlással való kitérés előle, különösen a székelyeknél. Mert addig a magyarok faluközösségekben közösen birtokolták a földet, és egymást egyenértékűnek tartották. Az őket ért sérelmet bármi áron megtorolták. A Szent Korona-tan és -tagság szintén az egyenrangúság mellérendelő tudatát erősítette.” (idézet Cser Ferenc - Darai Lajos „Magyar folytonosság a Kárpát-medencében” című tanulmányából

Világosan kell látnunk, hogy hazánk sorsa és a saját életünk nem választható el egymástól. Mint ahogy semmi sem választható el, vagy ragadható ki a Világegyetem teljességének egészéből. Ennek a könyvnek az a célja, hogy kezdjünk el gondolkodni. A gondolkodás pedig, mint később látni fogjuk, nem egyszerűen csak egy biológiai folyamat, nem pusztán elektromos ingerületek áttevődése az egyik idegsejtről a másikra. Nem választhatjuk külön egymástól értelmünket, lelkünket és testünket. Ha sikerül közöttük a természetes, egészséges és ősi egyensúlyt a tudatos gondolkodás segítségével helyreállítani, az fog visszavezetni minket az emberi létezés természetes, egészséges és ősi formájához. Nekünk, magyaroknak ebben kiemelkedő szerepünk és felelősségünk van, hiszen mi már sok ezer évet éltünk annak előtte ebben a harmóniában, amiről a legtöbb nép emlékezete még csak nem is tudhat semmit. Nekünk kell tanítanunk őket, de ahhoz először példát kell mutatnunk a számukra. Nem olyan példát, mint Géza, aki 972-ben felvette a keresztény hitet, de nem aszerint élt.

Géza azért árulta el a magyar népet, hogy biztosítsa az idegen hatalmakat arról, hogy kész nekik behódolni, ha fiát a magyar trónra segítik. Halálakor a fejedelmi trón Koppányt illette meg, aki egyenes ágon Árpád ükunokája volt, és mint az Árpád Ház akkor élő legidősebb férfi tagja, neki kellett volna a nagyfejedelmek sorában következnie. Fontos azt a tényt is ismernünk, hogy Tar Zerid, Koppány apja, aki Taksony után lett volna az ország első embere, Taksony halála, azaz Géza hatalomra kerülése előtt meghalt. A körülményeket nem ismerjük.

Törvényeinknek megfelelően, Koppány megkérte az elhunyt Géza feleségének, Saroltnak a kezét, aki ezt visszautasította. Koppány jogosan vezette seregét ellene Veszprémben. A közben Istvánná lett Vajk Esztergomban felöveztette magára a nagyfejedelmi kardot. A szertartást már egy Domokos nevű püspök végezte. Mit keresett egyáltalán egy idegen állam idegen egyházát szolgáló papja a magyar földön? Nyilvánvalóan mindez már ki volt tervelve előre, még Géza közreműködésével. István megindult Veszprém felé sváb testőrségének élén. A Koppányt megtámadó sereg sváb vezetése alatt főleg besenyők, kabarok, skandináv-varég zsoldosok és a Kér törzs tagjai harcoltak. Magyarok ellen, magyar földön, a trón jogos örökösét meggyilkolva. A „győztes” csata legfőbb haszonélvezői a német lovagok voltak.

Jogos a kérdés ezek után, hogy mitől szent akkor István? Talán egyfajta, a hitvilágok és politikai csataterek között szabadon átjáró félisten volt ő? Miért kell szentté avatni egy hazaárulót, aki katonaságát saját népe ellenében, ellenséges idegen hatalmak lovagjaiból építette fel? Ezt hívják történelmi legitimációnak, más szóval hazugságnak, ami alapvető építőköve a nagy színháznak, ahol a hiszékenyeknek kötelező jelenlétükben mutatják be az „odaátról” szóló előadásokat azzal, hogy egyszer majd csodás lesz az életünk, csak előbb meg kell halnunk hozzá, és addig is némán tűrni és engedelmeskedni. Ehhez képest az, hogy Nagy Károly valószínűleg nem is létezett, vagy ha igen, akkor valós történelmi szerepe igen szerény, csak ártatlan bűvész trükk egy matiné előadáson. De ki a hamisító? A Vatikán. Az a hatalmas bűnszervezet, ami egyedüliként képes a világon az amerikaikkal versenyezni a legyilkolt ártatlanok számának tekintetében. A különbség annyi, hogy nem a demokrácia, hanem a szeretet nevében tette mindezt. Ne gondoljuk azt, hogy messze járunk mindennapi problémáink gyötrő kérdéseitől, a távolban ülve valamiféle alternatív történelem órán. Ellenkezőleg, éppen a gyökereknél járunk. Látnunk kell az azonosságot az akkor papok vezette világ embertelensége és a ma bankárok uralta globális pokla között. Ugyanolyan bélyeget és büntetést kapott akkor is a másképp gondolkodó, mint ahogy ma is. Mennyire aktuális, amiről Koppány énekel a sajnos nem róla elnevezett rock operában. Minden szavát le lehet fordítani a mai viszonyoknak megfelelőre:

„Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát,
Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország,
Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal,
Pogány itt mindenki, ha velem van és nem Istvánnal.”

Ideje nekünk is eljutni oda, hogy nem tűrünk tovább és szembeszállunk. Meghamisított történelmünk és a magyarság jelentéktelenségének feltétel nélküli elfogadása ugyanolyan naivitás, vagy, hogy jobban érezzük a jelen idők súlyát, sokkal inkább öngyilkosság, mint elhinni, hogy a következő választásokon most már igazi, „népet ingyen oktató” hősöket fogunk a kormány kerék mögé állítani.

Nincs most módunk sorra venni uralkodóinkat egyenként, azt vizsgálva, hogy hűen szolgálták-e népünket, vagy sem. Amit kijelenthetünk, mintegy ezer évet summázva, az az, hogy nagyon sok olyan államférfit, aki stabilitást, biztonságot és jólétet akart teremteni a népének, következetesen meggyilkoltak, bolondok házába zártak vagy száműztek. Hunyadi János, Széchenyi István, Horthy Miklós. Csak három név a sok kiváló hős közül. A stabilitás és általános jólét nem hajt semmi hasznot a világot tiprók malmára.

Megint csak álljunk meg egy szóra, egy újabb történelmi hazugság átgondolásának erejéig. Hunyadit nem fertelmes hullakór vitte el, hanem meggyilkolták volna? Már származásának is öt eltérő változata van, amik közül háromban már születésekor el kellett rejteni az orgyilkosok elől. Biztosak lehetünk benne, hogy haláláról sem tudjuk az igazat. Európa legerősebb országának első embere, korábbi kormányzója és dicsőséges hadvezére kiment volna a bűzös csatatérre valami Da Vinci féle beteges kíváncsiságtól vezérelve öt napos hullákat rakosgatni? Nem valószínű. Mint ahogy az sem, hogy Hunyadi János román származású lett volna. Ilyen nevű országot ugyanis nem találunk Európa korabeli térképein. Volt ugyan Magyarország és Bolgárország között egy Havasföld nevű terület, de onnan az utókor számára csak Dracul vajda neve maradt fenn.

Muszáj még egy kicsit a történelem órán ülnünk. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy van a Magyar Királyságnak Hunyadihoz hasonlóan kiemelkedő nagyságú, ugyanakkor hazug rágalmazók által bemocskolt emlékű kormányzója még egy, Horthy Miklós. Korrekt és részletes leírást találunk az életéről a Wikipédián. Itt most álljon csak néhány kiragadott sor az emlékére:

„Olaszul, horvátul, németül, angolul és franciául is beszélt….
…Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben….
…Maga Horthy is fej- és lábsérülést szenvedett, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét….
…Horthyról, mint tengerésztisztről a szövetséges és ellenséges erők tisztjei egyaránt nagyon jó véleménnyel voltak, több megemlékezésben kiemelték lovagiasságát….
…Horthy figyelmeztette Hitlert, hogy újabb világháborút fog kirobbantani, amit el fog veszíteni, mivel nem rendelkezik tengeri hatalommal. Hitler ezt követően kiabálni kezdett vele. Horthy figyelmeztette, hogy távozni fog, mivel ez a hangnem megengedhetetlen egy önálló, ezer éves állam képviselőjével szemben….
…Igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a második világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Emellett nagyszámú lengyel menekültet engedett át Jugoszlávia felé. A fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére….
…Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidó állampolgárokat. 1944. július 18-án Horthy kezdeményezésére a magyar kormány ajánlatot tett a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálása érdekében (főként Palesztinába és Svédországba), valamint a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte Svájc budapesti külképviseleténél. A kezdeményezés, amelyhez meglepő módon a németek is hozzájárultak, elbukott, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel….
…Mivel Horthy az aktuálpolitikától viszonylagos távolságot tartott, könnyedén kialakult az egész nemzetet kormányzó tengerész képe. Megítélésének alakulásában szerepe volt a revíziós sikereknek is, amely során békés úton, a politika segítségével Magyarországhoz visszacsatolták az elvesztett, magyarlakta területek döntő többségét. Emellett a jelentős gazdasági fejlődés és modernizációs törekvések is ebbe az irányban befolyásolták a közvéleményt. Bár ezek lendületét a nagy gazdasági világválság az 1930-as évek elején megtörte, azonban a Horthy-rendszernek ismét sikerült a helyzetet stabilizálnia….
…Hitler megítélése eleinte pozitív volt Horthy irányában, azonban a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni agresszióban való részvétel megtagadása után egyre nagyobb ellenszenvet érzett a vele többször is ellenkező kormányzó iránt. Horthy pedig „brigantiknak és bohócoknak” tartotta a nácikat.”

Nem véletlenül hagytam a történelem óra végére a két nagy magyar kormányzót. Nyilvánvaló, hogy a demokráciának csúfolt bankárvilág sokkal rosszabb, mint bármilyen más eddig létezett elnyomó rendszer. Az igazi zsarnok személye nehezen azonosítható be. Fellázadni, mint 56 szabadságharcos hőseinek, csak jól ismert elnyomók uralma ellen lehet. Másrészt, ebben a rendszerben tudatunk adósok börtönében sínylődik, pontosabban fogalmazva nincs tudatánál. A gondolkodás nem tilos elvileg, csak gyakorlatilag. A rendszert karbantartók mindent úgy alakítanak ki az életünkben, hogy ne legyen alkalmunk számunkra hasznos tudás birtokába jutni. Nagyon fontos ebből azt megértenünk, hogy a saját életünket jelenleg nem magunk irányítjuk. Pedig nekünk kellene. Különben maradunk agyhalottak, savanyúak, ideg és pánik betegek, reményvesztett vesztesek, esetleg Dagobert bácsi elvtelen és együgyű unokaöccsei.

Mi lehet egyáltalán az alternatívája egy olyan társadalmi berendezkedésnek, ahol a tisztességes ember nem boldogulhat? Egy olyan végtelen kiterjedésű kóma centernek, ahol a gondolkodás tilos? Miközben a tudomány már oly mértékben előrehaladt, hogy réges régen lehetősége lenne a világnak egy tudás alapú társadalmi rendszerre áttérni, ahol mindenki szorgalmának és tehetségének, de legfőképpen társadalmi hasznosságának megfelelően boldogulhatna. Van rá lehetőségünk egyénenként is, egymástól elszigetelve, agyhalottként vegetálva? Nyilván nincs, mert akkor már leráztuk volna bankáraink rabláncait, levertük volna a lakatot elménk börtönének ajtajáról és száműztük volna a félelmet, a szorongást és a létbizonytalanságot az életünkből. Kell egy átmeneti időszak, mert egy hirtelen váltás széleskörű ébredés és összefogás nélkül többet ártana, mint segítene. Pontosan úgy, mintha a vak bányalovat kizavarnánk a napfényes mezőre, lelkesen kiabálva, hogy „Háromszoros hurrá! Visszanyerted íme szabadságodat!”

Az átmenetnek az kell a legfőbb célja legyen, hogy megtanuljunk félelem nélkül élni, szabadon gondolkodni, összefogni és cselekedni. Életünket nem feláldozni zsarnokaink oltárán és olyan javak megszerzésének a hajszájában, amikre semmi szükségünk. Megtanulni nem mások álmait a magunkénak hinni, nem vért izzadni mások céljainak megvalósításában, puszta létükben is értelmetlen globális világcégeknél nem kapni szívinfarktust a kimerültségtől, miközben semmi haszna nincs annak, amiért egészségünket tönkretesszük. Nem is látjuk munkánk eredményét, mint a jó földműves az aranyló búzát, a cipész a sarkantyús csizmát vagy a nővérkék a meggyógyult beteget. Meg kell tanulnunk történelmünk hamis könyveit tűzre dobni, újra beülni az iskolapadba gyermekeink mellé, és ott hasznos, építő, önálló gondolkodásra tanító és ösztönző tárgyakat tanulni. Meg kell tanulnunk becsülni és sokra tartani magunkat, hiszen mindannyian egy csodálatos nép gyönyörű gyermekei vagyunk.

Még egyszer a lényeg: meg kell tanulnunk önzetlenül összefogni, mert ne felejtsük el, hogy versenyt futunk saját fajtánk elpusztításával. A világot jelenleg irányítók már teljesen elveszítettek minden emberi kontrollt. Nem ismernek határt a hatalom és a pénz gyarapításában. Olyan mértékben függenek ezektől a halálos drogoktól, hogy nem fogják észrevenni, mikor az emberiség velük együtt eltűnik a Föld színéről. Azon kevés világot tipró hatalmasságok közül, akik már nyíltan vállalják arcukat a médiában, egyikük úgy nyilatkozott, hogy „csak” egy újabb alapos világgazdasági válságra van szükség, és már élvezhetik is korlátlan hatalmukat az általuk „new order”-nek, új világrendnek nevezett uralom császári székeiben. Ne akarjuk tudni, hogy részleteiben mit jelent ez számunkra. Jelenlegi helyzetünk csak lágy előszele annak a viharnak, amivel lesöpörnek majd minket a világ térképéről.

Mi lehet akkor konkrétan egy köztes lépés, mely biztonságos hidat verhet a halálosan beteg jelen és egy csodálatos élet lehetőségét magában hordozó jövő közé? Véleményem szerint az a Magyar Királyság, mely sosem szűnt meg létezni jogszerűen. Bár történelmi pályafutásának végét 1946. február elsejére tette a Nemzetgyűlés döntése, ne felejtsük el, hogy ezt Vorosilov marsall vezetésével nem elhanyagolható számú szovjet katona felügyelte.

Királyra és népes családjára ugyanakkor nincs szükségünk. Egyrészt túl sokba kerül, másrészt erősen hajlamos baráti viszonyba kerülni a bankár vezérekkel. Az országot választott kormányzó irányítaná addig,

„Míg megvalósul gyönyörű képességünk a rend mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent” (József Attila: A város peremén).

Ez az államforma nem irányulna senki ellen, hanem egyetlen céljaként minket szolgálna, magyarokat. Felszabadítana rabszolgasorsunkból, védene és oltalmazna az idegen és magyar zsarnokokkal szemben és a náluk is rosszabb, hatalmi pozíciókba helyezett csekély értelmű szociopata bábuktól, politikusainktól.

Az ökölbe szorított szándék a szabadulásra már meg van bennünk, hogy lerázzuk magunkról a rabigát, messzire elhajítsuk a kötelet, amivel a hajót vonszoljuk felfelé a folyó mentén. Ez a forradalom ugyanakkor nem szabad, hogy véres legyen, hiszen csak egymást ölnénk meg. Ne feledjük, hogy az ellenség nem látható, soha nem fog velünk szemben bátor harcosként megállni. Ha vezéreik közül valaki mégis e-képpen cselekszik, akkor sem tudjuk megrohamozni Manhattan felhőkarcolóit, mint a szovjetek a Téli Palotát, ami valószínűleg szintén csak kitalált mese. Ha lebecsüljük arctalan ellenségünket, elbukunk végleg. Rabszolgatartóink zseniális módon tanultak meg láthatatlannak lenni, maguk helyett magyar árulókat utáltatni velünk, minket pedig jóval lehetséges képességeink szintje alatt tartani. Ami még ennél is veszélyesebb, a halálos paraziták már a tökéletes összefogás és bizonyos értelemben a tudatos gondolkodás szintjén vannak, végtelen tudáshoz való hozzáférés lehetőségével a kezükben. Felmerül a kérdés, hogy ha mi is ugyanide akarunk eljutni, akkor mi különböztet meg minket tőlük, és hogyan fogjuk legyőzni őket? Nagyon egyszerűen. Mi építünk, tanulunk, fejlődünk, magunkon és egymáson segítünk, ami a dolgok természetes és ősi rendje, mint ahogy a vér friss oxigént és tápláló anyagokat juttat szervezetünk minden egyes sejtjébe. Fogvatartóink tudásukat perverz, a Világegyetem minden valaha létezett törvényével ellentétes módon használják.

Nagyon fontos azt is tisztán látnunk, hogy az átvezető szakasz irányítására alkalmas vezetők még nem léptek színre. Nincs is helyük jelenleg a porondon bohócok és ostoraikat csattogtatók között. Nem vértől habzó szájú gyűlölet szónokok, akik a rájuk osztott szerep szerint görcsösen próbálják meg elkeseredettségünket kihasználni arra, hogy helyet kapjanak a politika nagy húsos fazeka körül. Saját véleményem szerint már régen ott vannak ők, és bőséggel mernek az első generációs népnyúzókkal és az általuk kinevelt korábban ellenzéki marionett bábukkal együtt a bográcsból. Egy nagy csapat ők mind, titkos testvériség. Politikusok. Kerüljük messzire őket mind, különben birkák maradunk, kik szótlanul, békésen menetelnek saját vágóhídjuk felé.

Vezetőink is a már jól körülírt brit-amerikai világuralomnak hódoltak be, és szolgálják azt saját népük ellenében. Itt vezetők alatt nem csak politikusainkat kell érteni. Az üzleti, gazdasági világunkat, a tudományos életet, az oktatást, az egészségügyet és az alvilágot velük együtt irányítók egy és ugyanazt a hatalmat szolgálják. Kerüljük őket messzire. Szigetelődjenek el tőlünk ők, és ne mi egymástól! Nekünk amúgy sem politikusokra és miniszteri pozícióban lévő bűnözőkre, hanem szakértőkre, tudósokra van szükségünk, és népükhöz hű bátor magyar katonákra. Aki pedig a hazájukért és a magyar népért fáradhatatlanul küzdőket vezetni akarja, annak álljon örök példaképül Hunyadi János és Horthy Miklós. Kevesebbel ne érjük be.

Visszatérve nemzeti identitás zavarunkra, muszáj feltenni magunknak a kérdést, hogy hogyan hihetünk el annyi rosszat és gyengeséget magunkról? Már pedig elhisszük. Ez ismét közvetlen bizonyítéka annak, hogy nem gondolkodunk. Ideje határozottan visszautasítani mindazt és mindenkit, ami vagy aki a világ legtehetségesebb, legbátrabb, legkitartóbb és legszorgalmasabb népéről hazugságot állít. Arról a nemzetről, mely lélekszámához képest a legtöbb kiváló tudóst, feltalálót, művészt, sportolót és bátor hőst adta a világnak, és számtalan alkalommal állította magát követendő például a többi nép elé.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!