avagy egy nap a Szépművészeti Múzeumban.

2007.feb. 17-én iskolai keretek között látogatást tettünk a felül említett intézménybe, lévén, hogy már egy hónapja meg voltak a jegyeink a Van Gogh kiállításra. Ritka alkalom, hogy egy ilyen sok műből álló gyűjteményt tekinthet meg az ember a magyar fővárosban.

A kirándulás a 8:30-as vonatraszállással kezdődöt. Hála a MÁV-nak, ingyen. (Ilyen is igen ritkán esik meg az emberrel.) A déliben leszálltunk, aztán metrópótló busszal eldöcögtünk a keletiig, onnan meg lábbusszal a múzeumig. Nem gond, az ember fiatal, fitt és kimondottan szereti a pesti szmogot szívni.

Megérkezés után rövid felhomályosítást kaptunk a vezetőktől azán megszállhattuk az épületet. A jegyünk csak 12-13h közötti belépésre jogosított fel minket, így egy ideig más, állandó kiállításokban gyönyörködhetünk.No de előtte persze meg kell szabadulni a kabáttól, táskától. A történet pedig itt vesz egy groteszk fordulatot.

Fél perces keresgélés után megtaláltuk a ruhatárat. A viszonylag nagy teremben jobb- és balkéz felől pulttal elválasztott fogassor volt, mögöttük két-két kivénhedt csataló. (Klimaxos vénasszony.) Én és még pár társam a bejárattól balra lévőt választottuk. Előttünk a csoportunk jópár tagjának a kabátjait, táskáit egy a pult alatt elhelyezett hatalmas fiókba gyömöszölte a ruhatáros ''hölgy''. Kis idő múltán egyik haverom (Blaise) és én is sorra kerültünk, és percekig tartottuk a kabátunkat, hogy vegye át a hölgy. De nem igazán volt hajlandó tudomásul venni ottlétünket. (Nem baj, nagy a káosz, gondoltuk azt se tudja, hogy hova kapjon.) Egy torokköszörülés után végre felfigyelt.
- Jó napot! - köszöntem udvariasan és egy 32-es mosoly társaságában felé toltam a kabátom és a táskám. De nem vette át, ehelyett flegmán megjegyezte:
- Mit csináljak vele?
Na ilyenkor persze D4rkm4n vérnyomása kapásból 120-ra ugrik. Vajon egy ruhatáros mit csinálhat egy kabáttal?? Tényleg nagy rejtély...
- Szeretnénk betenni. - mondtam nyugalmat erőltetve magamra
- De nincs már hely. - jött válasz
- Akkor ide a pult tövébe a földre letehetnénk? - kérdezték páran a csoportból, bár mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy ennek nem lesz sok pozitív következménye. A nyanya végül bólintott, de közölte velünk, hogy sorszámbilétát nem tud adni. ''Nem baj, akkor majd csak kivesszük innen.'' mondtuk és elblattyogtunk megtekinteni a világhírű holland festő műveit.

Miután kellőképpen lefárasztottuk magunkat az elvont ''festménymondanivalóelemzéssel'' farkaséhesen tértünk vissza a ruhatárthoz, egyik tanárunk kiséretében. A szóban forgó tanár pedig kecses mozdulattal benyúlt a kabátjáért és a táskájáért, mikor is a ruhatáros banya majdnem rávágott a kezére és úgy rikácsolta:
- Hogy merészelnek felhatalmazás nélkül benyúlni!!!!????
- Elnézést hölgyem, de megbeszéltük, hogy ide tesszük a cuccunkat...
- De hol van a feljogosító biléta? Anélkül nem adhatom ki!
- Én olyat nem kaptam... - válaszoltam, hiszen tényleg nem kaptam, lévén, hogy már nem volt.
- Olyan nincs, hogy nem kaptál!! - rikácsolta kidülledő szemekkel. Na itt a vérnyomásom megint felülről súrolta a 200-at. Hogy meri azt feltételezni rólam, hogy hazudok, mellesleg ki engedte meg neki, hogy letegezzen??
- Márpedig nem kaptam!! - emeltem fel a hangom
- A csoportjából kapott egy ember! - visította
- De én nem kaptam, mellesleg azt sem tudom, hogy kinél van! - válaszoltam
- Az már nem az én bajom! - vetette oda dölyfösen
- Elnézést, de egy kicsit udvariasabban ha kérhetem, vagy hívja ide a felettesét! - már q