Második oldal
Most haladunk el a harmadik élőben játszó rock zenekar mellett, és ők is jól nyomják, nem tudom kinek az ötlete volt, de eszméletül meg tudja dobni az embert a zene. Sajnos ezzel lassan el is köszönünk a tótól és megkezdjük a pálya legkeményebb szakaszát. Ez nem csak az időmön látszik meg, hanem a lelkesedésemen is, pedig innen még messze a cél. A felkészülés alatt 16 kilométerig nem szoktam elfáradni, onnan viszont jelentősen romlik a teljesítményem, nincsenek illúzióim ezúttal sem. Miközben azon elmélkedem, hogy bizony hosszabb távokat kellett volna futnom nem csak 21 kilométereket, pont egy fiatal csajszi fut le, szerintem még nincs 19 sem.
(Itt kell megemlítenem, hogy aznap senkin sem láttam Livestrong pólót. Nem a márka a lényeg, hanem az, hogy legalább háromszor halottam tisztán, hogy a nézők bekiabálták: GYERÜNK LIVESTONG!
És baromi jól esett, ezekért a pillanatokért nem javasolták a fülhallgatót, mert a futás bár egyéni sport nem mindig jelenti azt, hogy "magányos" is.)
Fekete feszülős futóruhában van,180 centi körüli, vékony, de nem néz ki futónak. Sőt, hogy őszinte legyek teljesen átlagosnak tűnik külsőre, nincs kidolgozott izomzata, mégis szép tempót diktál. Be is húzódom mögé, és mint az árnyék követem lépésről lépésre. Egy idő után nem, hogy csak sikerült összeszedni magam, de arra gondolok itt az ideje gyors búcsút venni tőle, amit sikeresem meg is teszek.
18. kilométer környékén járunk és minden szuper, semmim sem fáj, eszméletlen sok embert hagyok magam mögött, nem is csinálok mást, csak kerülgetem őket. Dolgozik a test mint az óramű, szinte maguktól mozognak az izmok ráérek gondolkodni. Éppen borzasztóan elfoglalt vagyok saját magam vállon veregetésével, amikor megint csak lefut a csaj. Ezúttal azonban alig bírom utolérni, semmi mást nem csinálok, csak próbálok a lábnyomába lépni, de a távolság egyre csak nő közöttünk. Csak a lábát nézem és próbálom felvenni az ütemét, majd amikor ez sikerül, szépen elkezdem növelni a lépéstávolságot és ismét működik a dolog. Fene se gondolta volna, hogy ennyire komplikált dolog ez a futás. Egy sima futópályán fix, hogy már rég bealázott volna, csakhogy ez még mindig egy emberáradat. Sokszor megtorpan-lassít, mert feltartják az előtte lassabban haladók. Én sportszerűen haladok, de bátrabban lépek két ember közé, itt minden másodperc, minden fel nem használt energia számít.
Utolsó 500 méter, még nem látszik a cél, de tudom, hogy nagyon közel van. Megpróbálom ismét megelőzni, már csak konkrétan egy lépésre vagyok tőle, de olyan sprintbe kezd, hogy nem hiszem el, szememmel sem tudom követni, nemhogy a lábaimmal. Miközben áthaladok a célon felnézek az órára, vége gondolom. Beértem, de nem tudok örülni. Megnézem a telefonom, 13.1 mérföld 1:53 perc.
Amikor elkezdtem a felkészülést azt tűztem ki célul, hogy két óra alatt érjek be. Ha innen nézzük, akkor megcsináltam. Ha onnan, hogy jövőre szeretném LEFUTNI a teljes New York maratont, akkor bizony nagyon össze kell szednem magam. Úgy éreztem, hogy ez igen, ez biztos nagyon jól sikerült, pedig dehogy, éppen csak sikerült.
A kapun áthaladva, alig csak pár méterre lépésre váltok, nemcsak a versenynek vége hanem nekem is. Hirtelen elmúlik az adrenalin hatása, iszonyatosan fáradtság tör rám, szinte járni is alig tudok, már csak botladozom előre. Egy csajszi szó szerint összeesik a célban, 3 méterre fekszik a kapuban, nem tudom eldönteni, hogy sír vagy nevet. Egy hölgy hajol elém és egy érmet akaszt a nyakamba, nem is értem, arra sincs erőm, hogy megnézzem, de udvariasan megköszönöm.
Jobbról-balról asztalok megrakodva mindennel amit csak el tudsz képzelni, még mielőtt megkérdeznéd: Igen, banán is volt!
Elveszek egy pohár Gatorade-et, én csodálkozom, hogy ezt meg is lehet inni. Az eddigiek alapján azt hittem, hogy ezt csak külsőleg lehet alkalmazni, arcra, nyakra, pólóra, futótársra... Páran felveszik a hőfóilát az asztalokról és maguk köré tekerik. Ember, 22 fok van, nem fogsz kihűlni hidd el, de bánom is én mit csinálsz, csak a banánhoz ne nyúlj, mert arra ugrok ma valamiért.
Kivételesen jó irányba indulok a kocsi felé amit a csarnokkal szembe egy felüljáró alatt hagytam, könnyű lesz megtalálni gondoltam, akkor.
Aztán ahogy körbenézek rájövök, hogy a csarnok szinte kör alakú és jó pár felüljáró is övezi. Kicsit mégis ismerős a környék és egyszer csak meglátom a kocsi orrát, ahogy nézem, esküszöm olyan érzésem van, hogy ő talált meg engem és nem fordítva. Alig tudok beszállni, esetlenek a lábaim, persze még beugrom a melóhelyre beszámolni-ötletelni, majd hazakoccolok és végre megnézem közelebbről is az érmet, amin ez áll:
Húzd ki a 13.1 mérföldet a bakancslistádról!
Közben megkaptam a hivatalos időt is: 1:55:50
11.000 indulóból 9.150 ért célba ebből 3.780 férfi és 5.370 nő. Az 1771. helyet sikerült megszerezni, ami a férfiak között 1151. helyre volt elég, tehát 620 nő rendesen elkente a számat, de őszintén minden elismerésem nekik, és persze mindenki másnak is aki legalább célba ért!
Az az igazság, hogy tavaly decemberben még két kilométert sem tudtam lesétálni, nem hogy lefutni, fájt a térdem, fáradt voltam, sokat melóztam, fene tudja, kifogást mindig találtam.
Idén januárban kezdtem el odafigyelni, hogy mit eszem, rendszeresen mozogjak, próbáljak tenni valamit az elmúlt 10 év aktív semmittevése ellen. 6 hónappal és 22 kilóval később jöttem rá, hogy mennyire megbocsátó a szervezet és, hogy mennyire könnyen alkalmazkodik a kihívásokhoz, ha az elme is készen áll rá. A futás nem is fizikálisan nehéz, hanem mentálisan, nálam több fázisból áll.
Az első pár kilométer nem szól semmiről, hamar elmegy, 3-4 körül viszont mindig előjön a kérdés, miért csinálom én ezt magammal? Fix, hogy nem vagyok normális, semmi értelme ennek az egésznek, még 17 kilométer nonszensz, hagyjuk a fenébe mondja az agy.
Én meg próbálom átverni, csak szakaszokban gondolkodom, egy mérföld esetleg 15 perces blokk, semmi nem érdekel, nem hagyom, hogy lebeszéljen, csak az számít, hogy elkezdjem a következő blokkot.
60 perc körül túl vagyok a felén, már nem is akar lebeszélni, élvezem. Úgy érzem tele vagyok energiával, ez az a szakasz amikor magától fut a test. Nincs fáradtság, nincs fájdalom mintha nem is én futnék, csak néznék valakit egy padról.
90 perc körül érzem a térdem, majd a felsőtestem, aztán hasam, de ahogy jön a fájdalom, úgy el is múlik. Innen viszont nagyon nehéz lesz, ez a legdurvább része a dolognak, a másodpercek hirtelen csak vánszorognak, szó szerint megáll az idő, aztán amikor vége, jön a teljes összeomlás, 15 perc múlva jóleső fáradtság és büszkeség talán?
Kezdő vagyok, sok tanulnivaló, rengeteg kilométer, fájdalom vár rám januártól, hogy New Yorkban beférjek a kitűzött 3:59-es idő alá.
Köszi szépen, hogy elolvastad ! Találkozunk a futó topic-ban, ha esetleg kedvet kaptál hozzá !
