A bánki boszorkány

Én eddig úgy gondoltam, hogy a boszorkány nem is létezik, s ha még is, akkor az nem lehet bárki. Mióta láttam a gyalog-galoppot, tudom, hogy répa orra van, mesékben láttam, hogy seprűn közlekedik, és vízzel lehet közömbösíteni. Nincs ebben semmi boszorkányság, csak a bánki emberek állítják.

Szóval egyik este tóban fürdés után beültem a nagyobbik fiammal a harcsa kocsmába. Szépen árnyékos már a terasz, mindenféle gyüttment népek, akik a kifőzdéből terítettek asztalt a réten, s gyerekek visongták őket körül, tejfölös lángostól maszatos képpel.
Szóval ilyen emberekkel volt tele az összes szomszédos asztal, nem is nagyon volt hely, hogy leüljünk. Csak az utolsó asztalnál ült két idős helybéli, de annál iszákosabb és megvetett ember. Mindenki rühellte őket, csúnyán bagóztak, állandóan füstölt a szájuk és a fogaik olyanok voltak, mint a tehéntrágya. Ilyen közönséges, egyszerű sorból származó emberek, akik nem vitték semmire, és nem értették a bonyolult összefüggéseket. Reggel, nyitáskor ők voltak az elsők, és családtagként üdvözölték egymást, ahogy kortyolták a frissen főzött kávét. Hozzá kértek egy felest, és hirtelenben lezavartak egy sört, mint ahogy előkelő helyen a pincér a kávé mellé hoz egy pohár vizet a folyadékveszteség miatt.

Szóval ez a két mihaszna alak ült az utolsó padban, köztük kínai nagyfalként tornyosult az üres sörös üvegek halmaza, s mint mindig, lógott a cigi a szájukból. Valamiről nagyon összebújtak, egészen közel hajoltak egymáshoz, úgy beszélték, nehogy meghallja valaki.
Elnézést. Sziasztok, leülhetünk a fiammal hozzátok?
Inkább ide kéredzkedtem, akármilyenek is, de ők legalább helybéliek, őket már ismerem, és tudják ki vagyok. Idegen, városi emberek közé mégsem ülhetek. Csak menne a feszültség, kerülgetnénk egymás pillantását, nem tudnám lazán elkortyolni a sört, állandóan attól félnék, hogy mondanom kéne neki valamit, vagy hogy kérdez, vagy megjegyzi hülyén, hogy milyen az idő. Akkor már inkább ez a két vénember, tőlük nincs semmi félnivalóm, hisz mindenki utálja őket. Ezek a falu szemétjei, nem is szokott nekik köszönni, biztos értékelni fogják, hogy leülök ide melléjük. Télen, amikor csak a falusiak vannak a kocsmában, akkor soha nem ül melléjük senki, s őket sem engedik más asztalhoz.

Intettek mindketten szó nélkül, hogy üljünk le, s abbahagyták a beszélgetést, látszott rajtuk, hogy zavartuk őket, és a terhükre vagyok. Általános beszélgetésbe kezdtek, hányadik sör, otthon még van egy doboz cigi, s mit evett ebédre. Csak a tegnapi, amit megmelegített.
Látták, hogy figyelem őket lopva, s aztán úgy tettem, mint aki ott sincs éppen. Kérdeztem a fiamtól ártatlanul, hogy nem hideg nagyon az üdítő? Nehogy megfájduljon a torkod!
Az egyik alkesz slejmtől krákogva legyintett rajtam nevetve, hogy előttünk aztán nem kell egyáltalán viselkedned.
Mi, tessék? Nem értettem, elnézést, de mit mondott?
Semmit, csak azt, hogy ne zavartasd magad, miattunk aztán ne legyél zavarban.
Én átlátok rajtad!
Min teccik átlátni? Végképp nem értettem, vagy nem akartam érteni.
Fiam! Láttál már röntgenképet magadról?
Igen, egyszer majdnem eltört valamim, megröntgeneztek, de szerencsére nem volt probléma.
Akkor most a csontjaid helyett képzeld el saját magad!
Mi, hogy mi? Vagy nagyon keveset, vagy nagyon sokat ittam. Utóbbira hetek óta nem volt példa, lehet inkább a szomjúság gyötört, de fogalmam sem volt, hogy a vén alkesz miről beszél. Meg egyáltalán mit akar tőlem? Örüljön neki, hogy leültem melléjük, legyen érte hálás, láthatná, hogy mennyi puccos nép ül itt a harcsa kocsma teraszán. Leülhettem volna a gyerekemmel bárhová, s még is őket választottam.
Na látod fiam? Erről beszéltem. Erről, amire pont most gondoltál.
Miért kéne nekünk leborulni előtted, és hozsannázni, hogy méltóztattál megosztani velünk a fenséges valagad?

Kiszaladt a fejemből a vér, elszürkültem, halálra váltam. A fiam kérdőn nézett rám, hogy apa mi zajlik itt, mi történik, mit akarnak ezek?
Próbáltam nyugtatni, hogy minden oké, mindjárt helyre hozom, ne aggódj, ura vagyok a helyzetnek, utolsó húzásuk volt, utána lekiabálom őket. Még is mit képzelnek, hogy kik ők?
Undorodik tőlük az egész falu, csak ők mennek a hivatalba segélyért, itt minden lakosnak van annyi tartása, hogy nem megy a polgármesterhez tarhálni, hogy adjon neki segélyt.
Féltek tőle, hogy mit fog hozzá szólni a szomszéd, végül is ez nem olyan ház. Ezért inkább lapítottak.

Kértek egy sört? Hozok!
Ne erőlködjél fiam!
Ezt a borostás, durván elhanyagolt arcú mondta, akinek akkora táskák voltak az állandó piálástól a szeme alatt, hogy családi nyaraláskor simán igénybe venném. Az, akinek állítólag röntgen szeme volt. De rá hagytam, nem tudtam komolyan venni, végül is be van rúgva.
Nem vagyok részeg! Csak ittas, mert szeretem a sört.
Magamon kívül voltam, nem is jutottam szóhoz, vagy én vagyok részeg, vagy semmit sem értek. Honnan, mitől látja ez a részeges ember, hogy mire gondolok?
Újra megkérdezte, hogy láttál már magadról röntgenképet?
Bólogattam némán, letaglózva.
Ugyanaz, én nem a csontjaidat látom úgy, hanem téged.

Ahammm, próbáltam a fiam előtt felállítani valami apakomplexust, hogy legyen kire felnéznie, de igazából azt sem tudtam hol vagyok. Össze kellett szedni magamat. Világűr, galaxis, naprendszer, föld, Európa, Magyarország, Bánk, harcsa kocsma.
Két részeges, mindenki által lenézett ember az utolsó padban. Előttük üre sörös üvegek, az enyém még hideg, a fiam kérdőn néz rám továbbra is.

Tudod fiam, a legkönnyebben így lehet elbújni az emberek szeme elől. Olyan formát kell felvennem, akire nem szívesen néznek, és nem vesznek róla tudomást. Így nekem is könnyebb, aztán megvakarta a borostás állát, s csak úgy hullott alá az asztallapra a száraz bőr.
Az alkohol nem hidratál, kihajtja a szervezetből a vizet, ezért azok a nagy táskák a szeme alatt. Most azt hiszed okos vagy? A látnoki képességgel bíró borosta kifakadt magából.
Mutassak neked valami cifrát fiam? Kérdőn nézett a teraszon végig, ahol apukák, anyukákok, és gyerekekek zajongtak, s próbálták a mederben tartani a folyót. Anyuka szalvétával törölte a tejfölt a gyerek arcáról, ami fülig ért. Apuka kedélyesen sörözött a meghívott vendéggel, akivel a tóban is megfürdött, holott a főnöke, nagyon vigyázott, hogy mit mondjon előtte.

Szóval ültek ezek a jónépek a harcsa kocsma teraszán és megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben van, de legbelül mindenkiben ott motoszkált valami más.
Ezt már nem is magamtól gondoltam, az agyamban érzetem, hogy az irányítást átvette valaki más. Hallottam a hangokat a fejemben, ahogy mondja. Körülöttem elcsitult mindenki, hirtelen lenyugodtak, én is leraktam a sört az asztalra. A madár sem csicsergett, a pultos srác sem csörgött a poharakkal, a szél is elállt, az egész falu néma.

A borostás intett, akár egy karmester, s mindenki megélénkült egyszerre. De már más lett, furcsa, követhetetlen, és érthetetlen. Mindenki őszintén beszélt egymással.
Gyerekek, akik testvérek voltak, a kóla után nyúltak, hogy ne már, nem is a tiéd, már az enyémből is ittál, add már vissza! Az meg dühtől eltorzult arccal tépte ki a kezéből, hogy: neked kuss van, senki sem engedte meg, hogy járjon a szád!
Anyuka próbálta őket szétválasztani, nyughassatok már, nincs tőletek egy perc nyugtom, gondolkodni is alig tudok, hagyjatok már meginni egy pohár bort és elszívni egy cigit! Apátok utána úgy is totál kész lesz, itt marad a haverokkal éjfélig, s reggelig hallgathatom a horkolását. Előtte azért nem tudok aludni, mert nincs itthon, utána meg azért, mert itthon van. Reggel meg aztán benyögi mindenki az igényét, mint aki ott sem volt. Leszarjátok, hogy nyaralunk, és olyan vagyok, mint egy hulla.

Ez kész, totális kiesés, kész vagyok, mint akit teremtettek. A teraszon beszélgető embereket úgy láttam, mint egy képregény. Amit gondoltak, az egy kivágott papírkörben, a fejéhez közelítve, elvékonyítva, mint a lufi szára, megjelentek a mondatok. Amit kimondtak a szájukon, az nagyobb betűkkel a levegőbe félkörösen kiemelve jelent meg. Nem csak hangutánzó szavak, hanem mondatok méltatlankodva. Hogy még inkább inna egy sört, csak menjen nyugodtan a gyerekekkel előre. A feje fölött meg a kis papírkörben ott volt a gondolat, amit valójában gondolt. Na leléphetne már az asszony a gyerekekkel. Nem tudok még gondolkodni sem felszabadultan. Tisztára kiakasztanak. Az egyik gyerek állandóan a terasz falán lóg, és szünet nélkül kihajol, mindjárt átesik. A másik meg asztalról asztalra jár, és mindegyiknél megáll hallgatódzni. Azt hiszik majd valami hajléktalan gyereke, aki éhezik, és megkínálják valami ott hagyott étellel, hogy tessék fiam egyél!

Uhh, ez nagyon kemény, mi a cucc van velem, hogy nem tudok észhez térni?
A borostás táska mosolyogva lehunyorgott, hogy nem álmodsz, ez a valóság, csak senki sem akarja észrevenni, nem vesz róla tudomást. Nézzél csak ránk, ezért választottuk ezt az életformát.
Megirigyeltem őket, én még életemben nem jártam így, nem is tudom mi kellene ahhoz, hogy ezt átérezzem. Különös boldogság töltött el, örültem neki, hogy találkozhattam ezzel a két emberrel, és szívemből, őszintén szerettem volna meghívni őket egy sörre, de már nem mertem mondani, nehogy azt gondolják, csak megjátszom magam, hogy mekkora arc vagyok. Náluk felsőbbrendű, aki megteheti, hogy bármikor elforduljon tőle az utcán, ha éppen arra jár, ne kelljen köszönni neki, hogy érezzem, vagyok valaki.

Hozzad, csak hozzad azt a sört, a mienk már éppen elfogyott! Mutatott maga elé matatva a kivénhedt borosta. Láthatod már mennyien leültek hozzánk előtted!
S az összegyűlt sörös üvegek megzörrentek egyszerre, mint akik egyetértően bólogattak, hogy: hozzad csak hozzad, nem bánod meg!

Ez az ember létezik. Nem boszorkány, valóság, nincs répa orra, sem fűszoknyája, és a vízre is közömbös. Ellenben, ha hozol neki egy üveg sört, ilyen mesékkel traktál.