Azért vannak a jó barátok...
Előző bejegyzésemben szerepelt egy kis csúsztatás, az egyszerűségre való törekvésnek áldozatául esett ugyanis a tényszerűség. Említettem vala, hogy mindenféle ismeretség és támpont nélkül szúrtuk ki magunknak Írországot, de ez nem teljesen igaz.
2005 kissé hűvösre sikerült nyarát megelőző télen ugyanis egy barátom és az ő barátnője, aki egyébiránt az egykori angoltanárnőm volt, egyszer csak eltűntek. Csak néhányak előtt volt ismeretes az úticél, én nem tartoztam akkor közéjük, lévén barátságunk kissé megkopott a középiskola után, de amint Írországba értek, felkeresett! Néhány viszontagságosabb hét után munkát és szállást kaptak, ebben persze nagyban hozzájárult barátnőjének nyelvtudása (nem, nem úgy, kérjük az olcsó poénokat a ruhatárban leadni!). Miután felvettük a kapcsolatot, természetesen beindult a fantáziám, hisz' ha nekik összejött... így aztán folyamatosan kértem és kaptam az információkat, ezek alapján alakult ki a kép az országról és a lehetőségekről. De egyetlen egyszer sem volt szó konkrét segítségről, mindig úgy gondoltam, hogy egy ilyen jellegű -az életünket gyökeresen befolyásoló- döntést és a következményeit mindenkinek magának kell abszolválnia, ami persze gyakorlatban nem így megy, de erre törekedtünk.
Aztán a kritikus napon, amikor a gépünk landolását követően nyakunkba szakadt a világ északi részének minden baja, úgy gondoltam, hogy tanácsot kérek. Ők ugyanis pontosan abban a városban laktak (Cork), ahová mi érkeztünk, gondoltam valami irányadás nem okoz akkora fejtörést nekik. Tévedtem. Meglehetősen kétségbeesett (és mint ilyen: őszinte) sms-emre kb. másfél órával később jött a válasz: "Nem érek most rá, majd később beszélünk."...
Az üzenet minden szava világos, egyértelmű, egyedül talán a "később" az, amit mindenki máshogy értelmez, így fordulhatott elő, hogy egy egész hét telt el, mire megint sikerült kapcsolatba lépnünk. Normális esetben egy ilyen után az ember letépi a másik fejét és beleüvölti a testébe, hogy "Dögölj meeeeg!", de nem voltam normális helyzetben, kiszolgáltatott voltam, az információ érték volt. A sors fintora -jelzem az időben elég sokat fintorgott...-, hogy közben összefutottunk vadidegen magyarokkal, akik készségesen eligazítottak, megadva ezzel a szükséges morális lökést a továbbjutáshoz! (Tisztára, mint egy kalandjáték: fejeld meg balról a 3. oszlopot és átjutsz a vízalatti királyságba!)
Nem akarom túlragozni -már megtörtént, ugye?-, de az lett a dolog vége, hogy
a hideg és távolságtartó párosból váratlanul kedves és barátságos puszipajtások lettek, ami minimum furcsa volt, de mivel az alap is ez lett volna, így belementünk a játékba. És majdnem ezen múlt a sikerünk! Ránk akarták sózni a saját lakásukat, mert ők nagyobba akartak költözni, aminek elég komoly anyagi vonzatai vannak. Ugyanis Írországban ha lakást bérelsz, be kell fizetned pluszban az első hónapban egy amolyan 13. havi lakbért is, amit aztán egy év után visszakapsz (vagy ameddig a szerződésed szól), ez a biztosíték, hogy nem lépsz le félidőben. Ez egy nagyobb lakásnál -márpedig amit ők kinéztek, az volt- akár 1000 euro is lehet, ami ugye negyedmillió forint, nem kis pénz. Viszont ha egyazon cégnél akarsz átköltözni és találsz valakit a régi lakásba, elengedik az előleget. Tovább is van, mondjam még?
Mi olyan lakást kerestünk, amire a fenti szabály nem érvényes. Vannak ugyanis kivételek, ha magánszemélytől bérelsz pl., akkor néha elengedik ezt a kötelezettséget, ami azért az esetünkben maga lett volna a megváltás! Ők megkerestek minket és felajánlották a lakásukat, mondván, hogy mivel ők onnan kiköltöznek, nem kell előleget fizetni, csak menjünk be az ügynökségre és írjuk alá a papírokat, meg csengessük le a 750€-t. Mi pedig örültünk, megittuk az első sörünket egy pubban és végre úgy éreztük, hogy sínen vagyunk, végre jól alakulnak a dolgok. Önnek 1 új üzenete érkezett: "Akkor gyertek oda 4-re, hozzátok az 1500-at, már minden meg van beszélve!"
Tiszta sor. Ők megspórolnak egy ezrest, mi beszopunk plusz 750-et. Színtiszta matek. Az sms-t rövid szóváltás követte, az utolsó, ami lezajlott közöttünk, s hogy ne maradjon kétség bennem (sem másban), íme az utolsó szavai: "Nem fizettek? Akkor nem kell foglalkozni veletek."
-Egy kiló kenyeret és egy rúd kolbászt, lécci!
-Wha'?
2 és fél év telt ez azóta... Megszoktam a vérlázítóan egyhangú időjárásukat, a szántó-vető paraszt kiejtésüket és azt, hogy 10 fokos lejtőre építenek kávéházakat (nincs is ruha folt nélkül), egyetlen ellenfelem maradt csak, de nem bírok vele, egy ideje már fel is adtam: a kaja. Itt magyar, egy jót enni csak akkor tudsz, ha durván a zsebedbe nyúlsz... Jóérzésű gulyászabálónknak az egyetlen opció a különböző keleti nemzetek nyugatira hangszerelt éttermeiben található választék maradt, persze borsos áron. Az ír ugyanis nem főz és nem eszik otthon, csak nassol: dolgoztam már eleget áruházakban, hogy tudjam, a Smaragd-sziget lakói csak sültkrumplit, és csipszet zabálnak otthon, minden más étkezésüket az erre (is) szakosodott pubokban költik el. Tehát ha főzni akarsz, bizony vállanod kell a kockázatot is: a szükséges alapanyagokért a tűzbe kell nyúlnod, és csak éppen egy kicsit túlzok. A túró és tejföl ugyanis csak a bevándorló nemzetek boltjaiban terem, ezek látogatása pedig nem kis veszély és humorforrás. Először is az egyfős személyzet teljes odaadással próbálja ellátni az árufeltöltő, a pénztáros, gyakran pedig a rádió és a szórakoztató egység feladatát is, volt szerencsénk tapsoló/énekelő litvánokhoz, lengyel Playboy-t olvasgató... lengyelhez, meg amit csak akartok. Modern hadviselésben vagy az azt szimuláló számítógépes játékokban (CoD, R6) jártasak pedig a kasszánál is jobban boldogulnak, ugyanis az angol nyelvet teljes mértékben mellőző személyzet kénytelen kézjelekkel operálva elmutogatni a fizetendőt, olykor -megfelelő neveltetés hiányára utalva- nemes egyszerűséggel pedig a kijelzőre mutatnak, avagy: boldogulj magad, ha már annyira kell az a túró!
Nem, magyar bolt itt nincs. Dublinban van, állítólag érdemesebb hazarepülni, a jegy árával együtt is jobban jössz ki anyagilag. Mondanám, hogy tipikus, de már Te is ezt mondtad magadban, szal minek:D
Pubok sem jobbak, van steak sültkrumplival, hamburger sültkrumplival, steak hamburgerrel. Meg leves, egyféle. Jó szar. Szóval maradnak a nemzeti éttermek, ahol már egy kisebb afrikai ország GDP-jét elköltöttük, de ugye enni muszáj. Megvan azért ennek a pozitív oldala is, aki Magyarországon vidéken lakik (vagyis bárhol, ami nem Budapest), elég sokat kell haladnia, mire beér az első magára valamit is adó pl. kínai/indiai étterembe, és még az sem feltétlenül az igazi, legfeljebb olyan. Így egyik legélvezetesebb tapasztalásomnak feltétlenül azt tartom, hogy kiismerhettem az indiai, a kínai és a olasz konyha minden (?) csínját-bínját, legalábbis ami a fogyasztási oldalt illeti...
A küzdelmet rövid távon feladva aztán egy szintén költséges megoldás után néztünk: otthonról szerezzük be a kaját, jön a kolbász-tepertő-pálinka support szinte minden hónapban, és ugye könnyen lincselés áldozatává válhat az, aki szabadságáról visszatérve nem fullrapakolt bőrönddel érkezik!
És, hogy a cím se maradjon tisztázatlanul: itt bizony nem nagyon van kenyér, de semmiképp nem találsz majd kiflit, zsemlét vagy éppen olyan alap dolgokat, mint máj, ne adj' Isten velő. Ha pedig mégis ráakadnál valamelyikre, akkor a minőség fogja majd a porba/sárba tiporni a lendületed! Ha hosszútávú terveim között szerepelne az, hogy még esetleg 5-6 évet eltöltsek itt, bizony komolyan megfontolnám egy kisebb bolt nyitását, ám semmiféleképpen nem a már meglévő koncepciót alkalmaznám. Ugyanis a jelen állás szerint -ahogy azt felvázoltam néhány bekezdéssel feljebb- a külföldiek kajáival megpakolt boltok bizony csak és kizárólag a külföldi vendégeket fogadják, ill. bárkit, de egy ír valószínűleg 2 meglepően rövid perc után vérmérsékletétől függően felgyújtaná vagy éppen csak egy "crap" kíséretében magára hagyná az intézményt, jelzem, totál érthető módon.
Az igazi buli szerintem egy íreket -és mindenki mást is- megcélzó vegyesbolt lenne, ahol ételtípusokra (és végre nem nemzetekre) bontva képviseltetnék magukat a bevándorló népek hazái, így becsempészhetnénk némi kolbászt és pálinkát ebbe a sültkrumlidzsungelbe!
Na, egyelőre ennyi, az étkezést szántam főtémának, ha van kérdés, fórumban szívesen válaszolok mindenre.
Remélem senki nem unta, természetesen nincs vége, már körvonalazódik a fejemben a Bábel c. idevágó szösszenet, mert a külföldiek mellett nehezen mehetnék el szó nélkül, lévén jómagam is az vagyok...
Folyt. köv.
