"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" ...NOOOT!
Alapvetően egy hetek óta halogatott és totál átgondolatlan, minden koncepciót nélkülöző szösszenetre számítok most magamtól, mert a dilemma győzött, talpon maradt: vajon írjak az országról, amolyan ismertetőféleséget, avagy a személyes kálváriámról, amit az elmúlt kb. 2 és fél év során átéltem. Végül döntetlenben egyeztem ki, mert egyik sem elég érdekes és változatos ahhoz, hogy bárkit is a monitor előtt tartson 2 bekezdésnél tovább. Maradt ez, bármi legyen is.
Sőt, még az átlagbevándorló szemszögéből sem tudok 100%-ban közvetíteni, mert az esetem, esetünk elég sajátos. Amikor 2005-ben betettem ide a lábam, szinte minimális kényszerek hatása alatt álltam, ami jócskán eltér a legtöbb ide érkező alaphelyzetétől. Rengetegen úgy érkeznek ide, hogy ez az utolsó reményük, az egyetlen, ami megmaradt, hozzák a családot, a macskát, feltesznek mindent egy lapra, sőt, gyakran mindez odáig fajul, hogy már magát a kiutazást és az itteni első néhány hónapot is otthoni kölcsönből fedezik. Ha tudják.
Azért a mi érkezésünk sem volt leányálom, de mielőtt belekezdek, kifejtem, hogy ki ez a "mi". A két legjobb barátommal vágtam bele a kalandba -nem röhög, tényleg az lett belőle-, barátnőm otthon maradt, lévén neki jó munkája volt, nem igazán lett volna célszerű, ha bekockáztatja egy ilyen rizikós kimenetelű roadtripért cserébe.
Az ide érkezők többsége nem találomra böki ki magának ezt a célállomást, ők valakihez jönnek. Mivel nálunk erre esély nem volt, gondoltuk otthonról keresünk valakit, aki a segítségünkre lehet, így akadtunk rá Rose nénire. Rose néninek volt egy kiadó lakása Cork belvárosában, mi pedig éppen oda igyekeztünk, így ezen isteni egybeesésen felbuzdulva fel is hívtuk -még otthonról-,hogy bizony holnap érkezünk, lefoglalnánk a kérót. "No problem", mondta a kedves hölgy a telefonba, de persze a problem az a dolog, amiből ebben az országban talán még a lengyeleknél is többet találsz, ha keresel, ha nem...
Szóval röpcsire fel -életemben először-, röpcsiről le -azt is-, 2005. június 3-a van, az írországi Cork városában ezt kemény 15 fokos hőmérséklettel ünnepelték, de sebaj. Vár minket Rose néni! ...NOOOT! "Sorry lads", mondta a kedves hang a telefonban, időközben ugyanis az öreg hölgy vagy talált valaki mást, vagy beszart, hogy a vadkeleti különleges kommandó leamortizálja a porcelánkészletét, mindenesetre meggondolta magát.
Ja, és fogadjunk, hogy nem tudjátok, mi az a Bank Holiday! Így hívják azokat a napokat az íreknél, amit valamilyen nemzeti ünnep kapcsán szabadnapnak jelölnek ki, ilyenkor minden intézmény bezár, a bankoktól kezdve a munkaügyön át az adóhivatalig, ha bárkinek bármilyen sürgős elintéznivalója akad, sehol nem talál egy kiskaput, egyszerűen ezeken a napokon az ország a szórakozásról szól. És mit ad Isten, június 3-án három napos Bank Holiday kezdődött, miközben Cork repterén a kislétszámú magyar különítmény szép lassan felfogta, hogy jókora gáz van... (Amin a "Rose néni, te állat, b@zd meg az anyádat!" című dal sem sokat segített, bár így utólag is biztos vagyok benne, hogy egy próbát megért:D)
Az ezt követő 2 hét ámokfutása nem sok örömöt tartogatott, szállást ugyan sikerült találnunk, de munkát már nem igazán, viszont terepszemlére ez az idő tökéletes volt. Ahogy múltak a napok, úgy nőtt a bizonytalanság és a kétségbeesés: a pénz fogy, a város tele van konkurenciával, az írek angolját nehéz megérteni, a lehetőségek korlátozottak. Pedig amit láttunk, nagyon tetszett! Nem vagyok egy nagy világjáró, de Cork városa megér egy misét: folyótorkolatnál fekszik a tengerparton, de ha ez nem lenne elég, a folyó elágazik és lekanyarít egy kis szigetet a belvárosból! Ide pakoltak mindent, ami szem-szájnak ingere: butikok és pubok érik egymást, éttermek és mozik tarkítják a terepet, persze azért mindent amolyan visszafogott ír módon, de a hangulata nagyon ott van.
Ezért is esett nehezünkre a döntés, de nem láttunk jobb megoldást: el kell hagynunk Cork városát, mert talán még Dublinnál is telítettebb, mindenki ide jön, mindenki itt kezd. Viszont Írország viszonylag kis területe hozza magával, hogy a városok is jóval kisebbek, így Cork és Dublin után a legnagyobb települések már az 50 ezer főt sem érik el, viszont cserébe az ismeretlenség reményével kecsegtettek...
Férfias lendület, csillogó tekintetek -hetek óta akkor éreztem újra adrenalint, akkor láttam újra a barátaim szemében azt, hogy "bármit megcsinálunk"- és persze a jó öreg para, bevettük magunkat egy internet kávézóba és letöltöttünk egy Írország térképet. Semmiféle szempontunk/támpontunk nem volt, ahogy ismereteink sem, ott ültünk egy sörszagú Pentium 3-mas körül és bámultuk a zöld terepasztalt, míg végül kiböktük: Kilkenny! Kellően hülye neve van ahhoz, hogy elvegye az egyszeri lengyel Jarek-ok meg Tomas-ok kedvét, viszont megyeszékhely és különben is: nem tök mindegy?
Utolsó mondatom -utána jó ideig nem kívánkoztam Corkba- a buszpályaudvaron már csak ingerült "Single!!!" volt a másfélmázsás jegytündér "Single or return?" kérdésére...
Igény esetén folyt. köv!
