1. fejezet

- Nem megy ez már úgy, mint régen – mondta az öltönyös fiatalember sajgó öklére tekintve.

A barackszínű felsőt viselő lány láthatóan még az események hatása alatt állt. Letekintett a földön nyöszörögve fekvő támadójára, aki minden kétséget kizárólag nem érezte magát túl komfortosan. Nem javított kedélyállapotán az sem, hogy a bal szeme helyén érett szederre elmékeztető formáció volt megtekinthető, az a sajgó ököl – ahhoz képest, hogy tulajdonosa saját bevallása szerint nem volt formában – igen pontosan és erősen csapott le.

A lány mintha összeszedte volna magát, és egy halk köszönömöt rebegve kissé bizonytalan léptekkel indult el a Victor Hugo utca felé. Görcsösen szorított a hóna alatt egy apró fémtárgyat. Bármennyire is megrezzent benyomást keltett, mégis pontosan tudta, hogy az előbbi közjáték ellenére is folytatnia kell az útját.

- Elnézést – szólalt meg feltekintve a fiatalember – hogy ezen a langyos őszi estén megzavartam idilli sétáját, de ha már így az események forgatagába kerültünk az öklömmel, akkor talán engedelmével elkísérném a legközelebbi kapitányságra, hogy megtegye a feljelentését a támadója ellen.

Nevezett támadó – ha volt is érdemi kifogása – csak halk nyögdécseléssel tudott beleavatkozni a társalgásba. A lány mintha meg sem hallotta volna öltönyös megmentője szavait, haladt tovább az egyelőre csak általa ismert cél felé. A szederszemű közben kicsit odébbgurult, egy utcai szemetesbe kapaszkodva próbált feltápászkodni. Ettől a szándékától egy jól irányzott rúgás tántorította el egy időre, amelyet követően az öltönyös a lány után lépve megragadta annak könyökét.

- Nézze, ha mindenképpen tovább akar óvakodni, akkor menjen csak. De bátorkodom megjegyezni, hogy igazán megütöttem az öklömet és jót tenne neki némi gyógyító borogatás... – de a lány kitépte magát a szelíd fogásból, hogy továbbinduljon – ugyanakkor számomra úgy tűnik, hogy azok ott ketten mintha magával akarnának társalkodni.

Az öltönyös az utca végén nagy tempóban közeledő két fickó felé biccentett. A lány megdermedt, majd visszafordult az öltönyös felé és a kezébe nyomta a nála levő fémdobozkát.

- Fogja ezt és rejtse el! Gyorsan!

Mielőtt az öltönyös megszólalhatott volna, alkalmi ajándékozója már futva távolodott, egy pillanattal később pedig már el is tűnt a Lehel tér egyik aluljárójában. Az öltönyös még kissé elmélázva nézett a lány után, mikor odaért a fentebb említett két figura, akik már messziről lobogtatták igazolványaikat.

- Állj! – ordította egyikük, de az öltönyösnek meg sem fordult a fejében, hogy bármerre is elinduljon. Kezdett kíváncsi lenni, hogy mi a fene folyik itt.

- Rendőrség, igazolja magát! – az öltönyös a lobogtatott jelvényre nézett, majd a láthatóan feladata tudatában levő Hravács Béla tizedesnek (ezt a jelvényről ovlasta le) a következőket mondta.

- Örülök, hogy ilyen hamar ideértek, fiúk. A mellettem elheveredő úriember testi erejét kihasználva támadt egy hölgyre, aki közben ismeretlen helyre távozott. Az egyenlőtlen csetepatéban, a hölgy oldalára helyezkedtem, így a végkimenetel már az önök számára is ismert. Mit tehetek önökért ezeken túlmenően, Béla?

- Majd a térfigyelő kamerák felvételei eldöntik, hogy igazat mond-e. A sértettet és magát is be kell vigyük a kapitányságra, hogy felvegyük a vallomásukat.

Közben a „sértett“ is kezdett valamit motyogni a vele foglalkozó rendőrnek, aki megkövülten egyenesedett fel a fetrengő test mellől.

- Béla – kezdte elhűlten – ez itt Tetka Antal, azt mondja!

- A Tetű? Hú, a büdös életbe! – és Hravács tizedes egyből a rádiója után nyúlt.

- Arra egyből rájöttem, hogy egy tetű – jegyezte meg az öltönyös – aki barackvirág színű felsőkben andalgó, ártatlan lányokra támad, elég jó eséllyel sorolható az említett bogarak közé.

Hravács közben a recsegő rádión megkapta az eligazítást. Kollégájával megbilincselték a magatehetetlen Tetűt, majd valahogy talpra állították.

- Maga is velünk jön, majd a kapitányságon tisztázhatja magát – rendelkezett Hravács, akinek a hangjában a korábbi tényszerű kimértség helyett most már a tüzetes szemlélődő tisztelettel vegyes félelmet is felfedezhetett. A Tetűt nemigen szokták csak úgy ököllel elintézni. Igazság szerint egyszer márt elkapták a magányosan dolgozó, ismert alvilági figurát, de a Tetű akkor úgy szökött meg, hogy lefejelte az őt kísérő rendőröket, aktiválta a tűzjelzőt és a nagy kavarodásban el tudott iszkolni, még mielőtt előzetesbe tehették volna. Összesen öt percet volt őrizetben, még nyilvántartásba sem tudták venni. Rendőrségi mendemondák szerint a Tetű homlokába annak idején platinát ültettek egy korábbi sérülés nyomán, s ezt emberünk nem csak tudja, hanem használja is. Hravács most – a szabályzattal nem egyező módon – letépte egyenruhájának mindkét ujját, s ezzel csavarta be a Tetű fejét, minden eshetőségre felkészülve.

A rögtönzött kvartett elindult a járőrkocsi felé. A Tetűt a két rendőr támogatta oldalról, Hravács rádióján pedig már a kerületi kapitány osztogatta az utasításokat.

- Hravács, ez nagyon nagy fogás, legyen óvatos, még egyszer nem szökhet meg. Azonnal hozzák be a kapitányságra, mire beérnek én is ott leszek, a médiát is értesítem, ezért kitüntetést is kaphat, Hravács! Csak ne csessze el, az Istenért!

Az öltönyös is résen volt, ha már egyszer elintézte a tetű Tetűt, akkor ha úgy alakul, újra akcióba tudott volna lépni. De nem alakult így.

Mert egyikük sem sejtette, hogy az utca végén parkoló zöld Ladából már egy ideje figyeli őket egy bajszos figura, aki újabban egyfolytában telefonált.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!